SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

III. A FELADAT

Bevallom, megborzongtam ezekre a szavakra. A doktor hangján is érzett a megrendülés. Mélyen felkavarhatta, amit elmondott nekünk. Holmes izgalmában szinte meggörnyedt, és szemében megjelent a kemény, hideg ragyogás, amely mindig is biztos jele volt annak, hogy felajzotta valami.
- Tényleg látta a nyomokat?
- Ahogy most önt.
- És mégsem említette senkinek?
- Mi értelme lett volna?
- Hogy lehet, hogy más nem vette észre?
- A nyomok körülbelül húsz yardra eshettek a holttesttől, és senki sem törődött velük. Gondolom, én sem igen törődtem volna, ha nem ismerem a sátán kutyájának históriáját.
- Sok juhászkutya van a lápföldön?
- Feltétlenül, de azok nem jöhetnek számba itt.
- Szóval nagy volt?
- Óriási.
- A holttest közelében semmit nem talált, igaz?
- Semmit.
- Milyen idő volt aznap éjszaka?
- Ködös. Fújt a szél.
- Esni azonban nem esett?
- Nem.
- Hogy fest az az allé tulajdonképpen?
- Két sor vén tiszafából áll, tizenkét láb magas, és teljesen áthatolhatatlan. A sétaút a közepén körülbelül nyolc láb széles.
- Van valami a fák és a sétaút között?
- Igen, egy körülbelül hat láb széles gyepszőnyeg mindkét oldalon.
- Ha jól értettem, a sövénybe egy helyen kaput vágtak.
- Igen, léckaput, amely a lápra nyílik.
- Van egyéb kijárat is? Úgy értem, hogy az alléból...
- Nincs.
- Ahhoz tehát, hogy valaki az alléba juthasson, vagy a házból kell jönnie, vagy ha a mocsár felől közelíti meg, akkor a kapun át, igaz?
- A fasor túlsó végén van másik kijárat is, mégpedig egy faházon keresztül. - Ezt persze Sir Charles nem érte el?
- Nem. Körülbelül ötven lábnyira feküdt tőle.
- Most hadd kérdezzek valami fontosat, Dr. Mortimer. A nyomok, amelyeket fölfedezett, csupán az ösvényen voltak láthatók, vagy a füvön is?
- A füvön nem látszott semmi.
- Az ösvénynek azon az oldalán voltak, ahol a kapu van?
- Igen, pontosan azon az oldalon voltak, ahol a kapu van.
- A dolog kezd érdekelni. De van itt még valami. Zárva volt a kapu?
- Zárva. És le volt lakatolva.
- Milyen magas a kapu?
- Körülbelül négy láb magas.
- Könnyen át lehet jutni rajta?
- Elég könnyen.
- És milyen nyomokat figyelt meg a kapunál?
- Semmi különöset nem vettem észre.
- Az ég szerelmére! Hát senki sem nézett körül ott?
- De igen, én magam is.
- És nem talált semmit?
- Valahogy össze volt kavarodva az egész. Egy biztos, hogy Sir Charles öt vagy tíz percig ott állhatott.
- Hát ezt honnan veszi?
- Kétszer ütötte le a hamut a szivarjáról.
- Ez igen! Mit szól hozzá, Watson, új kollégánk van, amilyet mindig szerettünk volna! Lábnyomok?
- Csupán saját nyomai maradtak hátra ezen a darabka kavicsos részen. Egyéb nyomokat nem tudtam fölfedezni.
Sherlock Holmes türelmetlen mozdulattal ütött a térdére.
- Bár ott lehettem volna! - kiáltotta. - Az eset, úgy látszik, megérdemli a legnagyobb figyelmet, s igazi kincsesbánya egy valódi szakértőnek. Sajnos, a kavicsos ösvényt, amelyből valószínűleg egész tömeg tényt olvashattam volna ki, azóta nyilván latyakká változtatta az eső, és a felismerhetetlenségig feltúrták a kíváncsi parasztok klumpái. Ej, ej, kedves Dr. Mortimer, hogyhogy nem gondolt rá, hogy rögtön értem küldjön? Tudja, mekkora felelősséget vett a vállára?
- Nem küldhettem önért, Mr. Holmes, mégpedig egyszerűen azért, mert akkor fel kellett volna fednem az ismertetett tényeket, márpedig ugye megmagyaráztam, miért gondoltam helyesebb- nek, ha hallgatok. Meg különben is...
- Mondja csak bátran!
- Vannak dolgok, amelyek a legokosabb és legtapasztaltabb detektív képességeit is meghaladják.
- Szóval azt hiszi, hogy földöntúli jelenséggel állunk szemben?
- Ezt nem mondtam.
- Nem, de nyilván gondolja.
- A tragédia óta, Mr. Holmes, több olyan eset jutott tudomásomra, amely nehezen egyez- tethető össze az általunk ismert természeti törvényekkel...
- Nocsak!
- Fölfedeztem például, hogy jóval a szomorú eset előtt többen láttak a lápvidéken egy különös lényt, amely könnyen lehet a Baskerville család démona, s amely semmiféle, a tudomány által eddig ismert élőlénnyel nem azonosítható. A megfigyelők egybehangzóan állítják, hogy a szörny hatalmas volt, s hogy szőre foszforeszkált, hátborzongatóan vonított, és túlvilági lény benyomását keltette. Informátoraimat keresztkérdéseknek is alávetettem, de kivétel nélkül (egy keménykötésű helybeli nemesember, egy kovács és egy környékbeli paraszt) ugyanúgy mondták el megfigyeléseiket a szörnnyel kapcsolatban. Tapasztalataik viszont tökéletesen egybevágnak azzal, amit a legendabeli kutyáról tudunk. Biztosíthatom önöket, hogy a körzetben olyannyira úrrá lett a félsz, hogy mostanában aligha vállalkoznék rá valaki, hogy éjnek idején kimerészkedjék a lápföldre.
- És maga, doktor Mortimer, természettudományos képzettségű ember létére csakugyan hiszi, hogy természetfölötti jelenségről van szó?
- Nem tudom, mit gondoljak.
Holmes vállat vont.
- Én mindeddig csupán evilági esetekre korlátoztam tevékenységemet - mondta. - A magam szerény módján küzdöttem és küzdök a gonoszság ellen, de hogy magát az ördögöt próbáljam nyakon csípni, ez eddig eszembe sem jutott. Azt azonban el kell ismernie, Mortimer, hogy a lábnyom reális valami.
- A mondabeli kutya is elég reális volt ahhoz, hogy kiharapja egy férfi torkát, ez azonban mit se változtat pokolbeli mivoltán.
- Látom már, hogy fizikusból metafizikussá akar átvedleni, doktor Mortimer. Na de mondja csak, ha mégis ezek a nézetei, minek jött hozzám? Miben lehetek én a segítségére? Egyik pillanatban azt mondja, hogy értelmetlenség kutatni Sir Charles halála titkát, a másik pillanatban pedig arra akar rábírni, hogy máris fogjak hozzá.
- Azt nem mondtam, hogy fogjon hozzá. - De hát akkor mi módon segíthetnék?
- Azzal, ha megmondja, mit csináljak Sir Henry Baskerville-lel, aki - Dr. Mortimer órájára pillantott - pontosan egy és egy negyed óra múlva érkezik a Waterloo állomásra.
- Ő az örökös?
- Ő. Sir Charles halálát követően tudakozódtunk utána, és felfedeztük, hogy Kanadában farmerkedik. A hírek szerint, legalábbis amelyek eljutottak hozzánk, minden vonatkozásban nagyszerű ember. Hadd jegyezzem meg, hogy most nem mint orvos beszélek, hanem mint Sir Charles végrendeletének meghatalmazott végrehajtója.
- Nincs több örökös, más nem jelentett be igényt?
- Senki más. Az egyetlen másik rokon, akinek még sikerült nyomára jutnunk, Rodger Baskerville, Sir Charles ifjabbik fivére. A középső, a Henry fiú apja még fiatalon meghalt. Rodger, a legfiatalabb, afféle fekete báránynak számított a családban. Az uraskodó hajlamú Baskerville-ekre ütött, és mondják, hogy szinte kiköpött mása volt a mondabeli Hugónak. Angliában hamar égni kezdett talpa alatt a talaj, így aztán Közép-Amerikába menekült, ahol meg is halt 1876-ban sárgalázban. Henry tehát az utolsó Baskerville. Hetven perc múlva talál- kozom vele a Waterloo állomáson. Táviratot kaptam, hogy ma délelőtt érkezett Southampton- ba. Nos, Mister Holmes, mit tanácsol, mi legyen vele?
- Miért ne jöhetne vissza a családi fészekbe?
- Hát persze, miért is ne! Ugyanakkor mégis meggondolandó, hogy visszatérjen-e, hiszen valahány Baskerville letelepszik itt, előbb-utóbb utoléri a végzet. Biztos vagyok benne, hogy ha Sir Charles beszélhetett volna velem halála előtt, bizonyára tiltakozott volna ellene, hogy a család utolsó sarja, egy nagy örökség várományosa idejöjjön erre az átkozott helyre. Viszont tagadhatatlan, hogy a szegény, terméketlen vidék jóléte az örökös jelenlétén áll vagy bukik. Mindaz a sok jó, amelyet Sir Charles eddig tett, nyomtalanul eltűnik, ha nincs lakója Baskerville Hallnak. Azért jöttem ide ezzel az üggyel, és azért kérek éppen öntől tanácsot, mert úgy érzem, ez a kötelességem saját, jól felfogott érdekeimmel szemben is.
Holmes egy darabig gondolkozott.
- Hadd foglaljam össze a feladatot - mondta. - Önnek tehát az a véleménye, hogy valamiféle földöntúli erő hatására Dartmoor veszélyes hellyé vált a Baskerville-ek számára. Ez a véleménye, nemde?
- Annyit mindenesetre mondhatok, hogy vannak bizonyos jelek, amelyek erre mutatnak.
- Pontosan. De gondolja csak meg, ha ez a teória helytálló, vagyis hogy másvilági erők játszanak közre, a balsors éppúgy utolérheti Londonban is az ifjú úriembert, mint Devonban. Az olyan ördög, amelynek csupán annyi a hatalma, mint egy egyházközségi sekrestyésnek, nem lehet igazi ördög.
- Ön egy kicsit túl könnyedén kezeli ezt az ügyet, Mister Holmes. Bizonyára nem tenné, ha lett volna személyes élménye is. Ha jól értettem, az a véleménye tehát, hogy a fiatal uraság éppoly biztonságban lesz Devonban, mint Londonban. Ötven perc múlva itt van. Mit javasol?
- Azt javasolom uram, hogy hívjon kocsit, füttyentsen a spanieljének, amely már kaparássza a bejárati ajtót, szépen induljon el a Waterloo állomásra, és várja meg ott Sir Henry Baskerville-t.
- S aztán?
- Aztán majd nem mond neki semmit egészen addig, amíg el nem döntöttem, mi a teendő.
- Mennyi időbe kerül, míg ezt eldönti?
- Huszonnégy órába. Holnap tízkor itt várom, Dr. Mortimer. Nagyon hálás leszek, ha meglátogat. Ami terveimet illeti, sokat segítene, ha magával hozná Sir Henry Baskerville-t is.
- Ahogy kívánja, Mr. Holmes.
Mortimer a mondott időpontot kézelőjére firkálta, és a maga különös, bóklászó, szórakozott
módján elsietett. Már a lépcsőnél járt, amikor Holmes utána szólt. - Még csak egyetlen kérdést, doktor Mortimer! Azt mondta, hogy Sir Charles Baskerville halála előtt többen látták ezt a jelenést a láp területén.
- Igen, hárman.
- A haláleset után is látta valaki?
- Erről még nem hallottam.
- Köszönöm. Jó napot.
Holmes a belső elégedettségnek azzal a nyugodt kifejezésével ült vissza székébe, amely nála mindig együtt járt azzal, ha neki való feladatot kapott.
- Megy valahová, Watson?
- Föltéve, ha nem segíthetek valamiben.
- Nem, drága barátom, ha itt lesz az ideje, majd jelentkezem. Az ügy bizonyos nézőpontból tekintve remek, sőt egyedülálló. Ha véletlenül Bradley boltja felé jár, szólna neki, hogy küldjön nekem egy font erős pipadohányt? Köszönöm szépen, örülnék, ha úgy intézné a dolgát, hogy estig elmaradhasson. Szeretném összegezni benyomásaimat ezzel a hallatlanul érdekes üggyel kapcsolatban.
A megfeszített agymunka óráiban, amikor a bizonyítékok minden egyes részletét gondosan mérlegelte, s szinte kijátszva őket egymás ellen, különböző elméleteket állított fel, és amikor végleg el szokta dönteni, mely tényezők fontosak és melyek lényegtelenek, nos, effajta foglalatosságai idején barátom egyenesen igényelte a visszavonultságot és a magányt. Egész napomat klubomban töltöttem hát, és estig vissza sem tértem Baker Street-i lakásunkba. Nem sokkal kilenc előtt léptem be újra a szalonba.
Amikor kinyitottam az ajtót, első benyomásom az volt, hogy kigyulladt a ház. A helyiség annyira tele volt füsttel, hogy az asztali lámpa fénye is alig tört át rajta. Miután mégis beléptem, hirtelen megnyugodtam: az erős pipadohány csípős szaga fojtogatott és köhögtetett meg előbb. A ködfátyolon keresztül csupán körvonalait láttam Holmesnak, aki összekuporodva ült az egyik karosszékben, szájában fekete cseréppipája. Körülötte papírgombócok tucatjai.
- Talán megfázott, Watson? - kérdezte. - Nem, de ez kész füstmérgezés.
- Tényleg elég sűrű, jó, hogy mondja.
- Hogy sűrű? Kibírhatatlan.
- Hát akkor nyissa ki az ablakot. Egész nap a klubjában volt, mi? - Na de kedves Holmes!
- Miért? Talán igazam van?
- Persze, de hát honnan a...
Megzavarodott képemet látva, felnevetett.
- Maga olyan friss, Watson, olyan gyönyörűségesen friss! Nem tudom megállni, hogy ne fordítsam kicsit maga ellen a fegyvereimet. Esik az eső, sár van, s egy úriember elmegy hazulról. Este úgy tér meg, hogy közben mi sem változott rajta. Kalapja is, cipője is ragyog. Egész nap ült valahol tehát. Na de hol? Barátai nincsenek. Hol is lehetett volna máshol, mint a... - Hát persze, hol is lehettem volna?
- A világ tele van nyilvánvaló dolgokkal, amelyeket soha senki nem vesz észre. Mit gondol például, én hol voltam?
- Maga is ült.
- Tévedés, Devonban voltam. - Lélekben?
- Úgy, ahogy mondja. Testem itt maradt ebben a karosszékben, és távollétemben (le sem tagadhatnám) két nagy kanna kávét és rengeteg dohányt fogyasztottam. Miután maga elment, én leküldtem Stamfordhoz, és fölhozattam a lápföld katonai térképét, s lelkem ezen bolyongott egy álló napig. Büszke vagyok rá, hogy egész jól kiismertem magam rajta.
- Gondolom, nagy léptékű térképről van szó.
- A térkép egész részletes. - Holmes kiterített egy szeletet, és a térde fölött nézegette. - Itt van
az a rész, amely érdekel bennünket. Itt a közepén Baskerville Hall.
- Ami körül az erdő van?
- Az. Úgy sejtem, hogy a tiszafa-allé, noha a neve nincs föltüntetve, ebben az irányban húzódik, mégpedig mint maga is láthatja, a láptól jobbra és vele párhuzamosan. Ez a kis település itt Grimpen falucska, ahol Mortimer barátunknak van a főhadiszállása. Mint láthatja, ötmérföldes körzetben alig van néhány elszórt épület. Itt van például Lafter Hall, amelyről szintén említés esik a históriában. Erről a házról itt ugyancsak szó volt, ebben lakik valószínűleg ez a termé- szettudós, Stapleton, ha jól emlékszem a nevére. Ez itt két parasztudvar: High Tor és Foulmire. Tizennégy mérföldre esik innen a híres dartmoori börtön. Mindeme pontok között és körül terpeszkedik az elhagyatott, holt lápvidék. Ez tehát a színhely, ahol tragédia játszódott le a közelmúltban, és ahol nekünk is lesz szerepünk nemsokára.
- Ronda hely lehet.
- Hát igen. A díszletezés a lehető legkiválóbb. Ha egyszer tényleg meg akar jelenni az ördög valahol, hogy beleavatkozzék az emberek dolgába, jobb helyet nem is választhatott volna.
- Szóval maga is hajlik rá, hogy természetfölötti okokkal magyarázza a történteket?
- Az ördög megbízottai lehetnek húsból és vérből valók, nem gondolja? Mindenekelőtt két kérdést kell tisztáznunk. Mégpedig először, hogy egyáltalán történt-e bűncselekmény. Másod- szor, hogy mi volt ez a bűncselekmény és hogyan követték el. Persze, ha doktor Mortimer sejtése helyes, és valóban olyan erőkkel állunk szemben, amelyek kívül esnek a természeti törvényeken, ez esetben nincs mit nyomoznunk. Addig is azonban, mielőtt erre a következ- tetésre jutnánk, mindenféle más magyarázatot is meg kell vizsgálnunk. Be lehet csukni az ablakot, ha nem zavarja. Fura, de nekem az a véleményem, hogy a koncentrált atmoszféra elősegíti a koncentrált gondolkodást. Addig még nem jutottam, hogy egy ládába bújjak, ha gondolkozni akarok, de meggyőződésemnek ez volna a logikus következménye. Nos, átgondolta az ügyet?
- Igen. Épp eleget gondoltam rá egész nap.
- Eredmény?
- Nagyon különös história, az biztos. Van valami sajátos karaktere az egész ügynek. Egyes részletei ugyancsak szembeötlőek. Például a lábnyomoknak ez az elváltozása. Mi a véleménye erről? - Mortimer azt mondta, hogy Sir Charles lábujjhegyen haladt tovább az allé hátralevő részén.
- Csak azt ismételte el, amit valamilyen marha mondott a vizsgálatkor. Mi a fenének járná
végig valaki lábujjhegyen az allét? - Hát akkor?
- Szaladt, Watson. Kétségbeesve futott, hogy az életét mentse. Addig futott, míg meg nem szakadt a szíve, és össze nem esett.
- De mi elől futott?
- Erre kell majd rájönnünk. Egy biztos, hogy az elhunyt már akkor félőrült volt a félelemtől,
mielőtt elkezdett volna futni.
- Ezt honnan veszi?
- Föltételezem, hogy az, amitől annyira félt, a lápon át közeledett feléje. Ha pedig ez így van, és ez nagyon is valószínűnek látszik, csak olyan ember kezd a háztól elfelé futni, ahelyett, hogy feléje futna, aki már előzőleg eszét vesztette. Ha elfogadjuk a lókupec vallomását, hogy tudniillik Sir Charles segítségért kiáltozott, abba az irányba futott, ahonnan legkevésbé várhatott segítséget. Aztán van itt egy másik kérdés. Kit várt ezen az estén, és miért várta éppen az alléban, és miért nem odabenn a házban?
- Azt hiszi, várt valakit?
- Barátunk öreg volt és beteges. Az érthető, hogy esti sétára indult, de az már ellentmondás, hogy ilyen kellemetlen, ködös időben tette ezt. Hihető-e azonban, hogy a rossz idő ellenére mégis megállt öt vagy tíz percre, ahogy ezt doktor Mortimer, akiről nem mertem volna ennyi gyakorlati érzéket feltételezni, nagyon helyesen következtette ki az elszórt cigarettahamuról?
- De hát Sir Charles minden este kiment sétálni!
- Az lehet, de kétlem, hogy minden este megállt volna a lápra nyíló kapunál. Éppen ellenkezőleg. A jelek azt mutatják, hogy irtózott a lápvidéktől, és elkerülte. Ezen az éjszakán mégis ott várakozott. Márpedig ez az éjszaka volt az, amely megelőzte londoni utazását. A dolog alakul, Watson. A kép kezd összeállni. Szabad kérnem, hogy adja ide a hegedűmet? Egyelőre ne törjük tovább a fejünket, várjuk meg, míg reggel lesz, és fogadhatjuk doktor Mortimert és Sir Henry Baskerville-t.

14-20. oldal