SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

XII. HALÁL A LÁPON

Egy-két pillanatig kővé meredten kuporogtam: nem akartam hinni a fülemnek. Aztán lassan magamhoz tértem, s a hangom is megjött. Úgy megkönnyebbültem, mintha a felelősséggel együtt mázsás tehertől szabadultam volna meg egyszerre. Ez a hideg, metsző, gunyoros hang senki másé nem lehetett...
- Holmes! - kiáltottam fel. - Holmes!
- Jöjjön már ki! - hangzott a válasz. - De legyen szíves, tegye el előbb azt a fegyvert.
Meggörnyedve botorkáltam ki a primitív ajtón, és íme, Holmes csakugyan ott ült a kunyhó előtt egy kövön. Szürke szemeiben pajkos vidámság csillant fel, amint elképedt ábrázatomat megpillantotta. Sovány volt és megviselt, mégis olyan ápolt, mint mindig, és éberebb, mint valaha. Okos arcát megbarnította a nap, s kicserezte a szél. Tweedruhájában és ellenzős sapkájában úgy festett, mint valami idetévedt turista. Egyik legfőbb jellemzője, a szinte nem is emberi, inkább macskára emlékeztető tisztaságszeretet most is lerítt róla, arca simára volt borotválva, s fehérneműje olyan ragyogóan tiszta volt, mintha a Baker Streeten sétálna.
- Soha életemben nem örültem még úgy senkinek, mint most magának - mondtam, miközben kezet ráztunk.
- Úgy is mondhatja, hogy sose volt így meglepve...
- Szó se róla, így igaz!
- Elárulhatom magának, azért engem is meglepett, hogy megtalált. Még csak nem is sejtettem, hogy fölfedezte rejtekhelyemet. Húsz lépésre az ajtó előtt jöttem rá, hogy odabent csücsül.
- A lábnyomomról talán?
- Nem, Watsonkám! Tartok tőle, hogy egyéb lábnyomok között nemigen ismerném fel a maga nyomait. De ha egyszer igazán be akar csapni, előbb változtasson trafikost. Mert ha egy olyan csikket látok, amire az van írva, hogy Bradley, Oxford Street, rögtön tudni fogom, hogy Watson barátom a közelben tartózkodik. A csikk ott van az ösvény mellett. Nem vitás, hogy maga dobta el, mégpedig abban a nagyszerű pillanatban, amikor hősiesen megrohamozta az üres kunyhót.
- Eltalálta.
- A többit könnyű volt hozzágondolnom. Ismerve a maga hallatlanul kitartó természetét, biztos voltam benne, hogy odabent lapul, kezében a pisztolya, s lesi a hazatérő házigazdát... Tényleg azt hitte, hogy a fegyenc vagyok?
- Nem, nem tudtam, ki rejtőzik itt, de elszántam magam, hogy kiderítem...
- Jól csinálta, Watsonkám! De hát hogyan talált meg? Talán akkor látott meg, amikor a
fegyencet üldözték? Buta dolog volt tőlem, hogy odaálltam a hold elé.
- Persze, hogy akkor láttam meg.
- És természetesen addig járta a kőkunyhókat, míg rá nem bukkant az enyémre, mi? - Nem én! Hanem az inasát figyelték meg, és ez vezetett engem is nyomra.
- A teleszkópos öregúr, persze. Nem vitás... Fogalmam sem volt róla, mi az az izé, amikor először láttam megvillanni a napfényt a teleszkópja lencséjén.
Holmes fölkelt, és benézett a kunyhóba. - Aha, most látom, hogy Cartwright újabb eleséget hozott. Hát ez meg miféle cetli? Szóval maga Coombe Tracey-ben volt?
- Igen, ott voltam.
- Beszélt Mrs. Laura Lyonsszal?
- Igen.
- Nagyon helyes. Nyilván mindketten egy irányban tapogatóztunk, és ha most összevetjük értesüléseinket, talán többet fogunk megtudni.
- Nos, én szívemből örülök, hogy itt van, hiszen a nagy felelősség meg a sok talány már kezdett az idegeimre menni. De mondja már, hogy az ördögbe került ide, és tulajdonképpen mit csinált itt? Abban a biztos hitben voltam, hogy otthon nyomozgat abban a zsarolási ügyben.
- Ezt akartam elhitetni magával.
- Hát szóval csak fölhasznál, de nem bízik meg bennem! - tört ki belőlem a méltatlankodás. - Eddig azt hittem, többre tart, Holmes.
- Drága cimborám, maga nem kevésbé volt hasznomra ebben az ügyben, mint eddig minden másban. S nagyon kérem, bocsássa meg nekem, ha úgy tűnt, hogy túl akarok járni az eszén. Ugyanis a maga érdekében cselekedtem így. Tudatában voltam a veszélynek, amely itt vár magára, s ezért is utaztam le, s kezdtem el nyomozgatni. Ha Sir Henryvel és magával jöttem volna, világos, hogy csupán azt tapasztalhattam volna, amit maguk, jelenlétem viszont föltét- lenül nagyobb óvatosságra késztette volna ördögi ellenlábasainkat. Így nyugodtan körülnéz- hettem, amit semmi esetre sem tehettem volna meg, ha a Hallban laktam volna, ezenkívül olyan szereplő maradtam, akivel az ellenfél nem számol, s a kritikus pillanatban teljes gőzzel harcba vethetem magam.
- Még mindig nem értem, miért kellett előttem titkolóznia?
- Ha tudta volna, hogy itt vagyok, segíteni ez nem segített volna semmit, ugyanakkor azonban növelte volna fölfedeztetésem esélyét. Előfordult volna, hogy valamit mondani akar nekem, vagy hirtelen eszébe jutott volna, hogy ellásson valami szükségessel, mert kedves akar lenni hozzám, vagy más hasonló módon veszélyeztette volna az ügy kimenetelét. Lehoztam magammal Cartwrightot, akire talán emlékszik még a küldöncirodából, és ő szépen ellátott mindennel, ami kellett, egyszer egy kenyeret hozott, másszor meg tiszta gallért. Mi egyébre lehetett volna még szükségem? Jó szeme van, jó lába, és igazán mondom, jól szolgált velük.
- Hiába írtam akkor a szép beszámolókat! - A hangom szinte remegett, hiszen eszembe jutott, mekkora igyekezettel és milyen büszkén vetettem papírra minden sort.
Holmes egy papírköteget szedett elő zsebéből.
- Nyugodjék meg, itt vannak a beszámolói, cimborám, mégpedig ronggyá olvasva. Igazán jó hasznukat vettem, és mit sem számított, hogy egy nap késéssel kaptam őket kézhez, őszintén meg vagyok elégedve, hogy ekkora buzgalommal és ilyen okosan fogott neki ennek a rendkívül bonyolult, szövevényes históriának.
Bántott még ugyan, hogy Holmes becsapott, de meleg, dicsérő szavai elűzték bosszúságomat. Szívem mélyén éreztem, hogy igaza van. Az ügy érdekében valóban jobb volt, ha nem tudom, hogy ő is a lápon tartózkodik.
- Szóval kibékültünk - mondta, amikor látta, hogy felderül a képem. - Most pedig mondja el, mit végzett Mrs. Laura Lyonsnál. Igazán nem volt nehéz rájönnöm, hogy hozzá ment, mivel már régóta tudom, hogy az egész Coombe Tracey-ben ő az egyetlen, aki hasznunkra lehet a nyomozásban. Tényleg, ha nem ment volna ma oda, holnap én látogattam volna el Mrs. Lyonshoz.
A nap lenyugodott, a sötétség lassan ereszkedni kezdett a lápra. A levegő lehűlt, így hát behúzódtunk a kunyhóba, hogy fölmelegedjünk. Itt üldögéltünk egy darabig a félhomályban, s én elmondtam Holmesnak beszélgetésemet a hölggyel. A dolog annyira érdekelte, hogy néha kétszer is meg kellett ismételnem egy-egy részletet.
- Ez mind nagyon fontos - mondta, amikor befejeztem. - Ez a láncszem hiányzott. Remélem, van tudomása róla, hogy a hölgy és Stapleton bizalmas viszonyban vannak egymással.
- Semmiféle bizalmas viszonyról nem tudok.
- Pedig ez vitathatatlan. Találkoznak, levelezgetnek, nagyszerűen megértik egymást. Márpedig ezt komoly fegyverként vethetjük harcba annak érdekében, hogy ellene fordítsuk a feleségét.
- Hogyhogy a feleségét?
- Most én mondok magának néhány újságot, cserében a híreiért. A hölgy, akit itt Miss Stapleton néven ismernek, valójában Stapleton felesége.
- De hát ez szörnyű, Holmes! Biztos benne? Hogy tudta akkor Stapleton egyáltalán elnézni, hogy Sir Henry beleszeressen a feleségébe?
- Az, hogy Sir Henry szerelembe esett a hölggyel, az csak neki magának árthat. Ezenfelül Stapleton gondosan ügyelt rá, hogy Sir Henry véletlenül se közeledhessék az asszonyhoz, mint ahogy ezt magának is sikerült megfigyelnie. Ismétlem tehát, hogy a hölgy a felesége, nem pedig a húga.
- De mire való volt ez a bonyolult trükk?
- Stapleton tisztában volt vele, hogy a független nő szerepében jobban szolgálhatja a céljait.
Ki nem mondott megérzéseim, lappangó gyanakvásaim most egyszerre bizonyossággá sűrűsödtek: nem lehet más a bűnös, mint Stapleton! Ez az érzéketlen, vértelen arcú ember, ez a szalmakalapos és lepkehálós balek egyszeriben monstrummá változott a szememben. Mosolygó arcú és gonosz szívű, hallatlanul türelmes és ravasz szörnyetegnek láttam most.
- Hát akkor ő az ellenfelünk? Ő kémkedett utánunk Londonban? - Más megoldást nem látok.
- És a figyelmeztetés? Az a nőtől jött, igaz?
- Pontosan.
Egy nagyszabású gaztett körvonalai kezdtek kibontakozni abban a sötétségben, amely eddig körülvett, s amelyben eddig csak tapogatóztam.
- S mondja, biztos a dolgában, Holmes? Honnan tudta meg, hogy a felesége a nő?
- Stapleton elszólta magát, amikor maguk először találkoztak. Ugyanis néhány való adatot is elmondott az életéből. De merem állítani, hogy azóta százszor megbánta. Tényleg iskolamester volt valamikor Észak-Angliában, márpedig nincs könnyebb dolog, mint egy iskolamester életútját nyomon követni. Vannak munkaközvetítő irodák, amelyek szívesen szolgálnak adatokkal bárkiről a szakmában. Nem kellett sokat nyomozgatni, hogy megállapíthassam, hogy egy bizonyos iskola meglehetősen ijesztő körülmények között jutott csődbe, és hogy a tulajdonosa (a név nem egyezett) feleségestül megszökött. A személyleírás egybevágott. Mikor pedig még azt is megtudtam, hogy a férfi szenvedélyes rovargyűjtő volt, az azonosítás befejeződött.
A história lassan kezdett világosodni, de még sok részletet borított árnyék.
- Ha ez a nő valóban a felesége Stapletonnak, hogy kerül az ügybe Laura Lyons?
- Erre a pontra éppen a maga kutatásai derítettek fényt. A maga mai beszélgetése a hölggyel sok mindent tisztázott. Én például mit sem tudtam arról, hogy válni akar. Ez esetben, tekintve, hogy Stapletont legényembernek hitte, nyilván arra számít, hogy feleségül mehet hozzá.
- S mi lesz, ha megtudja az igazságot?
- Mi lenne? Szépen átáll a mi oldalunkra. Holnap első dolgunk lesz, hogy meglátogassuk. De nem gondolja, Watsonkám, hogy kicsit elhanyagolja a kötelességét? Ne feledje, a maga helye most Baskerville Hallban van.
A látóhatáron épp lebukott a nap, a lápra leszállt az éj. A sötétlila égen felragyogtak az első csillagok.
- Utoljára még egy kérdést, Holmes! - mondtam, miközben felálltam helyemről. - Azt hiszem, nincs értelme, hogy előttem titkolózzék. Mit jelent ez az egész? Mi a célja ennek az embernek?
Holmes szinte suttogva válaszolta:
- Gyilkosság, Watson! Rafinált, hidegvérű gyilkosság! Ne kérdezzen többet! Noha ő is kivetette a hálót, az enyém is szorul már körülötte, és ha maga is úgy akarja, rövidesen hatalmamban lesz. Egyetlen veszélytől félek, hogy tudniillik előbb sújt le, mint mi. Egy, legfeljebb két nap múlva végeztem az üggyel, de addig is úgy kell vigyáznia a baronet testi épségére, mintha a gyereke volna. Mai útját megértem, de azért mégis szívesebben vettem volna, ha nem hagyja magára Sir Henryt... De figyeljen csak! Mi ez?
Vérfagyasztó sikoltás törte meg a lápvidék csendjét: hosszan elnyújtott hangja borzalommal és rettegéssel töltötte be az éjszakát. Ereimben megfagyott a vér, alig forgott a nyelvem.
- Magasságos ég! Mi volt ez?
Holmes talpra ugrott, s a következő pillanatban máris ott láttam erős alakjának körvonalait az ajtóban, amint vállait nyaka közé húzva figyelt ki a sötétbe.
- Csitt! - suttogta. - Csitt!
A sikoltás éles volt, de messziről, a láp belsejéből jöhetett, és inkább hevessége miatt hallottuk ilyen tisztán. Amikor újra fölhangzott - most már jóval közelebbről, az előbbinél is hangosabban és sürgetőbben -, szinte belefájdult a fülünk.
- Merről jön? - kérdezte Holmes suttogva. A kérdésből kiéreztem, hogy a váratlan esemény őt is megrendítette. - Maga szerint merről jön, Watson?
- Úgy hiszem, onnét - mutattam ki a sötétbe.
- Nem, nem, inkább amonnan!
A kétségbeesett sikoltás harmadszor is fülünkbe hasított, de most még élesebben, még közelebbről hallatszott, mint eddig. Új zaj is vegyült bele: mély, tompa morgás, majd szinte éneklő, de azért nem kevésbé hátborzongató üvöltés volt ez, amely le-föl szállt, mint a partot paskoló tenger moraja.
- A kutya! - kiáltott Holmes. - Jöjjön, Watson! Isten őrizzen, hogy elkéssünk!
Holmes gyors futásnak eredt a lápon át, én meg mindenütt a nyomában. Ebben a pillanatban a közvetlenül előttünk tátongó sziklás szakadék felől még egy utolsó kétségbeesett ordítás hangzott fel, s ezt rögtön nehéz zuhanás követte. Lélegzetünket visszafojtva hallgattunk. Több zajnak nyoma sem volt, a csendes éjszaka újra átvette uralmát a láp fölött - még szél se zizzent.
Holmes kétségbeesve törölte meg homlokát, s haragosan dobbantott.
- Legyőztek, Watson! Elkéstünk!
- Nem! Ez nem lehet igaz!
- Bolond voltam, hogy vártam. De nem akartam túl korán lecsapni. S látja, mi lett belőle, hogy elhagyta az őrhelyét? De fogadom, ha megtörtént, amitől tartunk, a bosszú nem marad el!
Szinte vakon rohantunk előre a sötétben, neki-nekiütköztünk az otromba köveknek, vadul gázoltunk át a csaliton, dombnak föl, völgynek le, szakadatlanul abba az irányba igyekezve, ahonnan a rettentő hangok jöttek az imént. Holmes minden magaslaton kutatva nézett körül, de a lápot betakarta a sötétség, sehol semmi nem mozdult.
- Lát valamit?
- Semmit se!
- De figyelje csak! Mi ez?
Halk, fájdalmas nyögés hatolt fülünkbe. Ez most újra balról jött.
Meredek sziklafalban végződő kopár dombhát húzódott ezen az oldalon. A sziklafal alján, a köves, egyenetlen talajon sötét, idomtalan tömeg hevert. Ahogy közelebb értünk, eddig kivehetetlen körvonalai egyszeriben határozott formát öltöttek - arccal a földre borulva, élettelen ember feküdt ott!
A szerencsétlen nyaka kicsavarodott, feje teste alá szorult, vállai összegörbedtek. Teste kétrét volt hajolva, mintha épp bukfencezne... Oly groteszk látványt nyújtott, hogy csak pillanatok múlva döbbentem rá: halálhörgését hallottuk az imént. Lehajoltam hozzá. Semmi nesz, a sötét alak meg sem mozdult.
Holmes ekkor megérintette, de rögtön el is kapta a kezét, és ijedten felkiáltott. A sebtiben fellobbantott gyufa megvilágította barátom vértől csöpögő ujjait, de bevilágította a borzalmas tócsát is, amelyet az áldozat tátongó fejsebe táplált. Ami azonban még ennél is ijesztőbben hatott ránk, olyannyira, hogy csaknem ájultan rogytunk össze: lábaink előtt Sir Henry Baskerville holtteste hevert!
Tévedésről aligha lehetett szó, hiszen mindketten ismertük ezt az oroszlánbarna tweedöltönyt - ezt viselte akkor is, amikor először találkoztunk a Baker Street-i házban. Világos, ez az a ruha... A gyufa egyet lobbant és kialudt. A fénnyel együtt a remény is végleg elhagyott bennünket. Holmes nagyot sóhajtott. Sápadt arca szinte világított.
- Az az átkozott eb! Az az átkozott dög kutya! - szakadt ki belőlem, s kezem ökölbe szorult. - Biz' isten, Holmes, sose fogom megbocsátani magamnak, hogy sorsára hagytam Sir Henryt.
- Én sokkal vétkesebb vagyok magánál, Watson. Csak hogy szépen befejezhessem az ügyet, kliensem életét tettem kockára! Ez a legnagyobb felsülés, ami valaha ért pályafutásom során. De hát honnan tudhattam volna, igazán, hogy figyelmeztetésem ellenére vesztébe rohan, s kimerészkedik a lápra!
- És hozzá a sikoltozását is hallanunk kellett! Istenem, hogyan sikoltott! Mégse menthettük meg az életét... Csak azt tudnám, hol ez a dög kutya, amely halálba kergette szegényt! Talán még itt rejtőzik ezek között a sziklák közt... S vajon merre lehet Stapleton? Fogadom, még megfizet ezért!
- Hogy megfizet, az biztos. Erről én gondoskodom. Nagybácsi és unokaöccse egyaránt áldozatul esett, az egyik halálra rémült a szörnyállattól, amelyről azt hitte, hogy a pokol küldte rá, a másik menekülni akart ugyanettől a szörnytől, s így érte utol a végzet. Igen ám, csakhogy nekünk azt kell bizonyítanunk, hogy ember bújik meg a szörny mögött. Nem számítva, amit hallomásból tudunk, nincs bizonyítékunk a szörny létezésére, hiszen Sir Henry estében lelte halálát. De hát akármilyen ravasz gazember is a gyilkos, nem telik bele egy nap, s a kezemben lesz.
Mélyen elkeseredve, meggörnyedve őriztük szerencsétlen barátunk holttestét. A váratlan és immár helyrehozhatatlan katasztrófa annál is inkább lenyűgözött bennünket, mivel tisztában voltunk vele, mennyi nehéz munkánkat, igyekezetünket tette semmivé, egyetlen pillanat leforgása alatt. Aztán, hogy feljött a hold, fölkapaszkodtunk annak a sziklafalnak a tetejére, ahonnan Sir Henry lezuhant, s a csúcsról körüljárattuk tekintetünket a sötétbe borult, itt-ott ezüstösen csillogó lápon. A távolban - több mérföldre innen, Grimpen felé - nyugodt, sárga fény világított: csak Stapletonék magányos lakából jöhetett. Elnéztem egy darabig, majd elkeseredett átkok kíséretében megráztam az öklöm feléje.
- Miért nem fogjuk el most mindjárt?
- Mert az ügy még nincs befejezve. A fickó végtelenül óvatos és agyafúrt. Nem az számít, hogy mit tudunk, hanem hogy mit tudunk bizonyítani. Ha elügyetlenkedjük a dolgot, a gazember megléphet, mielőtt leleplezhetnénk.
- Mi a teendőnk akkor?
- Holnap lesz elég tennivalónk. Ma éjszaka az a kötelességünk, hogy virrasszunk szerencsétlen
barátunk holtteste mellett.
Megindultunk lefelé a meredeken, s ismét elfoglaltuk őrhelyünket a holttest mellett, amely most élesen kirajzolódott a holdfényben fürdő kövek között. A kicsavarodott végtagok látványa hallatlan fájdalmat okozott, szemem megtelt könnyel.
- Segítséget kell hívnunk, Holmes. Nem fogjuk tudni egyedül a kastélyba vinni. Nagy ég! Mi baja? Megőrült?
Holmes felkiáltott, és egészen közel hajolt a holttesthez. Aztán elkezdett táncolni és nevetni, majd meg a kezemet szorongatta. Ez volna az én komoly, tartózkodó barátom? Ennyire nem ismerném?
- Szakálla van, nem látja? Szakálla van! - Hogyhogy szakálla?
- Hát úgy, hogy nem a baronet ez, hanem... Na, ki is?... Hát persze hogy a fegyenc! A fegyenc ez, a szomszédom!
Lázas sietséggel fordítottuk hátára a holttestet, s a serkedő szakáll most jól látszott a hideg, tiszta holdfényben. A szűk homlok s a mélyen ülő szemek rögtön elárulták a halott kilétét. Ugyanaz az arc volt ez, amely a gyertya fényében meredt rám annak idején a sziklaorom mögül. Az áldozat csakugyan nem lehetett más, mint Selden, a rablógyilkos.
Egyszerre minden kivilágosodott előttem. Eszembe jutott, hogy a baronet elmondta, Barrymore-nak ajándékozta régi ruháit. A komornyik továbbadta az adományt Seldennek, hogy ezzel is segíthesse menekülését. A cipő, az ing, a sapka, mind Sir Henryé volt. Az eset így is elég szomorú volt, de hát ezt az embert egyszer már bíróság ítélte halálra. Mialatt mindezt elmagyaráztam Holmesnak, szívem majd kiugrott a helyéből örömömben.
- A szerencsétlen flótás ezeknek a ruháknak köszönheti, hogy meghalt - szólalt meg Holmes. - Nem vitás, hogy a kutyát Sir Henry valamely ruhadarabja segítségével uszították rá, és itt a cipőre kell elsősorban gondolnom, amelynek olyan különös módon kelt lába a hotelban... A kutya tehát szimatot kapott, s üldözte. Van itt azonban valami, ami nem egészen világos. Hogyan tudhatta Selden a sötétben, hogy a kutya épp őt kergeti?
- Hát úgy, hogy hallotta.
- Az, hogy valaki kutyaugatást hall a lápon, még nem feltétlenül ejti pánikba, különösen, ha olyan próbált emberről van szó, mint amilyen a fegyenc volt. Tudnia kellett, ha segítségért kiabál, ezzel fölhívja magára a figyelmet, amiből óhatatlanul következik, hogy elfoghatják. Kiáltásai után ítélve jó darabig futhatott, miután rájött, hogy a kutya őt üldözi. Igen, de miből jött rá, hogy őt üldözi?
- Ha feltevéseink helyesek, számomra sokkal nagyobb rejtély, hogy a kutyát...
- Én nem teszek fel semmit.
- Nos, miért éppen ma eresztették szabadon ezt a kutyát? Úgy érzem, joggal tételezem fel, hogy általában nincs szabadon. Stapletonnak esze ágában sem volna elkötni, hacsak nem volna biztos benne, hogy Sir Henry a közelben tartózkodik.
- Az én problémám a súlyosabb, hiszen a maga kérdésére rövidesen feleletet kaphatunk, míg az enyémre talán soha. Most viszont azt kérdem, mit csináljunk a nyomorult holttestével? Nem hagyhatjuk itt prédául a rókáknak és hollóknak.
- Azt javaslom, tegyük be az egyik kőkunyhóba, s aztán értesítsük a rendőrséget.
- Ezt is csináljuk. Odáig még biztos el tudjuk vinni. De odanézzen, Watson! Jön a barátunk... Ezt a vakmerőséget! Nagyon kérem, egy szót se, amivel elárulhatná magát, különben kampec a terveimnek.
Egy alak közeledett felénk a lápon át, szivarjának parazsa messzire fénylett. A hold megvilágította alakját. Szikár termetéről és fürge járásáról rögtön fölismertem a rovarászt. Mikor meglátott bennünket, egy pillanatra megállt, majd újra elindult felénk.
- No nézd csak, doktor Watson, csak nem maga az? Ezt aztán igazán nem gondoltam volna, hogy éppen magával fogok találkozni a lápon ebben a késői órában. Jó ég, hát ez meg micsoda? Megsebesült valaki? Jaj, csak nem barátunk, Sir Henry?
Szinte elsuhant mellettem, és a holttest fölé görnyedt. Mélyet sóhajtott, s a szivar kihullott a kezéből.
- Kk-ki ez? - dadogta.
- Selden, a szökött fegyenc.
Stapleton arca egy pillanatra elborult, de aztán mégis visszanyerte önuralmát, s a csalódás eltűnt arcáról. Kutatva nézett egyikünkről a másikunkra.
- Te jó ég, micsoda szörnyű eset! Mi történt vele?
- Úgy látszik, lebukott a szikláról, s nyakát törte. Barátommal éppen sétáltunk, amikor meg- hallottuk a kiáltását.
- Valamilyen kiáltást én is hallottam. Ezért jöttem ki. Rettenetesen aggódtam Sir Henry miatt. Nem tudtam megállni, hogy közbe ne vágjak:
- Miért éppen Sir Henry miatt?
- Mert arra kértem, hogy jöjjön át hozzánk. De hogy aztán mégsem jött, kezdtem nyugtalan lenni, és persze hogy rögtön a legrosszabbra gondoltam, amikor meghallottam a kiáltásokat. Mellesleg - Stapleton szúrós szemmel vizsgálgatott bennünket -, mellesleg mást nem hallottak?
- Semmit - mondta Holmes. - Miért, maga talán hallott? - Én sem.
- Hát akkor mire gondolt?
- Biztos ismerik a történetet, amit az itteni parasztok mesélnek a sátán kutyájáról. Azt mondják, éjszakánként mindig hallani az ugatását a lápon. Érdekelt volna, előfordult-e ilyesmi ma éjjel is.
- Semmi effélét nem hallottunk - mondtam.
- Na és mivel magyarázza a szerencsétlen halálát?
- Szerintem az a legvalószínűbb, hogy a sok aggodalom és nélkülözés elvette az eszét, ebben az állapotban bolyongott a lápon, míg véletlenül le nem zuhant erről a sziklafalról, és nyakát nem törte.
- Valóban, ez a legvalószínűbb - bólintott Stapleton, s nagyot sóhajtott, mint aki megkönnyebbült. - Na és ön mit gondol, Mr. Sherlock Holmes?
Barátom elismerően biccentett. - Hamar rám ismert!
- Mióta doktor Watson itt van, naponta várjuk. Időben érkezett, hogy megláthasson egy tragédiát.
- Hát igen. Egyébként nekem is az a véleményem, mint barátomnak, a tények ugyanis erre engednek következtetni. Kellemetlen emlékkel térek vissza Londonba holnap.
- Miért, már holnap visszautazik?
- Legalábbis ez a szándékom.
- Remélem, látogatása segít majd felderíteni a lápvidék titkait.
Holmes vállat vont.
- Nem minden sikerült úgy, ahogy szeretnénk. Egy nyomozónak tényekre van szüksége, szóbeszéddel semmire sem megy. Az ügy szerintem érdektelen.
Barátom mindezt legőszintébb és legnyugodtabb hangján mondotta. Stapleton mégis feszülten figyelte, majd felém fordult:
- Azt ajánlanám, hogy vigyük ezt a szerencsétlent a házamba, de hát annyira megijesztenénk húgomat, hogy mégsem merem. Különben azt hiszem, ha betakarjuk az arcát, reggelig itt sem éri több baj.
Így is tettünk. Nem fogadtuk el Stapleton meghívását, s Baskerville Hall felé vettük utunkat, Stapleton meg egyedül indult haza. Ahogy visszanéztünk, jól láttuk, amint alakja lassan távolodott, maga mögött hagyva a sötét foltot a holdfényben fehérlő kövek között, amely azt a helyet jelezte, ahol a borzalmas tragédia szerencsétlen áldozata hevert.
- Végre hát szemtől szemben állunk! - mondta Holmes, amint keresztülvágtunk a lápon. - Meg kell hagyni, a fickónak vannak idegei. Észrevette, hogyan uralkodott magán? Pedig nagy csapás érte, hogy nem a kiszemelt áldozatot terítette le... Már Londonban megmondtam, és most is csak azt mondom, Watson, ezúttal emberünkre akadtunk.
- Bánt, hogy észrevette magát.
- Először engem is bántott, de hát a találkozást nem kerülhettük el.
- Mit gondol, lesz valami következménye annak, hogy felfedezte a maga ittlétét?
- Legfeljebb óvatosabb lesz, de az sincs kizárva, hogy pánikba esik, és elhamarkodja a dolgot. Mint a legtöbb értelmes bűnöző, valószínűleg nagyon bízik saját eszében, és szentül hiszi, hogy sikerült bennünket becsapnia.
- Miért nem tartóztatjuk le rögtön?
- Watsonkám, maga javíthatatlan, mindig csinálni akar valamit. Magát csak tettek elégítik ki. De hogy megmagyarázzam, mit gondol, mit érnénk el vele, ha most letartóztatnánk? Bizonyítékunk nincsen ellene. Éppen ez az ördögi az egész dologban... Ha tudniillik embert állított volna segédül maga mellé, máris volna a kezünkben valami bizonyíték. Nekünk e pillanatban az sem segítene, ha előhúznánk valahonnan ezt az átkozott kutyát. A gazdáját ez sem juttathatná bitófára.
- De hát a bűntett így is világos.
- Egyáltalán nem. Csupán sejtéseink és kombinációink vannak egy feltételezett bűntényről. Csak kinevettetnénk magunkat, ha ezzel a történettel és ezekkel a bizonyítékokkal akarnánk traktálni a bíróságot.
- De hát Sir Charles halála csak bizonyít valamit?
- Aligha, tekintve, hogy teljesen sértetlenül lelték meg a holttestét. Maga meg én tudjuk, hogy szörnyethalt. S azt is tudjuk, mitől rémült halálra. De hogy akarja ezt elhitetni tizenkét józan esküdttel? Mivel bizonyítja a kutya szerepét? Vannak külsérelmi nyomok? Hol a bizonyítéka, hogy a kutya egyáltalán megragadta az áldozatát? Természetesen mi azt is tudjuk, hogy Sir Charles már azelőtt halott volt, hogy a kutya a közelébe ért, s tudnivaló, hogy kutya nem mar bele halott emberbe. Mindezt bizonyítanunk kellene, de erre egyelőre nincs módunk.
- És a ma éjszakai eset?
- Az sem mond sokkal többet. A kutya és a fegyenc halála között nincs közvetlen összefüggés. Például egyáltalán nem is láttuk a kutyát. Igaz, hallottuk, hogy a közelben van valahol. De azt már nemigen tudnánk bizonyítani, hogy Seldent üldözte. Miért tette volna? Az indíték hiányzik. Nem, barátom, bele kell nyugodnunk, hogy egyelőre nincs bűneset, s megéri, hogy egy kicsit még kockáztassunk. Ha várunk, talán lesz, mégpedig olyan, amit bizonyítani lehet.
- Mi legyen akkor tovább?
- Erősen remélem, hogy Mrs. Laura Lyons segítségünkre lesz, ha megtudja, mi a való helyzet. És ezen kívül is vannak még terveim. Így vagy úgy, holnap nyakon csípjük a gonoszt, vagy legalábbis remélem, hogy mielőtt megint leszáll az este, fölébe kerekedünk.
Ennél többet harapófogóval sem tudtam volna kihúzni belőle, s aztán gondolatainkba merülve ballagtunk tovább, míg el nem értük a kastélyt.
- Feljön?
- Természetesen. A további titkolózásnak nincs értelme. Csak egyet kérek még, Watson. Semmit se szóljon a kutyáról Sir Henrynek. Hadd higgye, hogy Selden úgy halt meg, ahogy azt Stapleton el akarta velünk hitetni. Jobban kiállja majd a próbát holnap, ha ugyan igaz, hogy Stapletonhoz megy vacsorára. Ha jól emlékszem, erről írt nekem.
- Igen, de engem is meghívtak.
- Mentse ki magát valahogy, Sir Henrynek ugyanis egyedül kell odamennie. Ez nem nagy
feladat. Most pedig, hogy elkéstünk az ebédről, annál jobban fogjuk a vacsorát élvezni.

85-94. oldal