SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

XIV. A SÁTÁN KUTYÁJA

Egyik hibája az volt Holmesnak, ha ugyan hibának lehet mondani az ilyesmit, hogy nemigen szerette dobra verni terveit, amíg el nem érkezett a cselekvés pillanata. Ez főleg abból származott, hogy zsarnoki természet lévén, előszeretettel uralkodott környezetén, és szívesen szolgált váratlan meglepetésekkel. Persze foglalkozásából eredő óvatossága is szerepet játszott ebben. Semmit sem bízott a véletlenre, lehetőleg semmit sem kockáztatott. Nem csoda, hogy sokszor próbára tette azokat, akik vele vagy neki dolgoztak. Jómagam is épp eleget szen- vedtem titkolózása miatt, de talán még soha annyira, mint most, amikor visszafelé döcögtünk a szürkületben.
Kezdetét vette a végső felvonás, s mi felkészültünk, hogy eljátsszuk szerepünket. Holmes azonban hallgatott, és én csak találgattam, mit tervel, miközben majd szétvetett a türelmetlenség. Végre hideg szél csapott arcunkba. Az út két oldalán nem volt ház, nem voltak fák, csak a végtelen sötétség leskelődött: megérkeztünk a lápra. Minden lépés, amit a lovak tettek, minden kerékfordulat közelebb vitt bennünket az utolsó nagy kalandhoz.
A beszélgetés kibontakozását nagyban gátolta a bérelt hintó kocsisának jelenléte, s míg sem- miségekről társalogtunk, idegeink az izgalomtól és a várakozástól a végsőkig feszültek. Szinte föllélegeztem, amikor végre elhaladtunk Frankland háza előtt. Közeledtünk vállalkozásunk színteréhez! A kastélyhoz érve, nem hajtattunk egészen a bejárati kapuig, hanem még a sétány előtt megállíttattuk a fogatot. Kifizettük a kocsist, és azonnal visszaparancsoltuk Coombe Tracey-be, majd gyalog indultunk tovább a „Csendes fészek" felé.
- Van fegyvere, Lestrade? - kérdezte Holmes. A tömzsi detektív elmosolyodott.
- Míg nadrág van rajtam, van farzsebem is, és amíg farzsebem van, mindig tartok benne valamit.
- Helyes. Mi is fel vagyunk készülve minden eshetőségre.
- Ön nagyon zárkózott, Mr. Holmes. Nem mondaná meg, mit játszunk? - Bújócskát.
- Szavamra, nem valami vidám hely ez itt - jegyezte meg a detektív borzongva, s körüljártatta tekintetét a baljós dombokon és a ködtengeren, amely megült az ingoványon. - Abban a házban előttünk világosságot látok.
- Az a „Csendes fészek". Oda tartunk. Kérem, hogy mostantól fogva óvatosan lépkedjenek, és csak suttogva váltsanak szót.
Lábujjhegyen lopóztunk előre az ösvényen, egyenesen a ház felé, de amikor körülbelül kétszáz yardnyira megközelítettük, Holmes megállított bennünket.
- Elég - mondta. - Ezek a sziklák itt jobbra remek búvóhelynek látszanak.
- Itt fogunk várni?
- Igen. Innen indul a támadás. Gyerünk csak be a lyukba, Lestrade. Maga már járt a házban, Watson, igaz? Meg tudja mondani, hogyan esnek a szobák? Például ezek a rácsos ablakok itt a ház szélén vajon melyik helyiséghez tartoznak?
- Szerintem a konyhához.
- És az ott hátrább, amelyik ki van világítva? - Az csak az ebédlő lehet.
- A roló nincs leengedve. Watson, maga a ház környékét is jobban ismeri, mint én, másszon hát szépen előre, és figyelje meg, mit csinálnak odabent. De az ég szerelmére, nehogy észrevegyék, hogy leskelődik.
Lábujjhegyen óvakodtam lefelé az ösvényen, majd görnyedten lopóztam tova a gyümölcsöst övező alacsony téglafal mentén. A kerítés védelmében sikerült olyan helyen megállnom, ahonnan jól beláthattam a befüggönyözetlen ebédlőbe.
A szobában ketten voltak, Sir Henry és Stapleton. Fél arccal felém fordulva ültek egymással szemben a kerek asztalnál. Szivaroztak, kávéztak, konyakosüveg és poharak álltak előttük. Stapleton gesztikulálva magyarázott valamit, de a baronet látnivalóan nemigen figyelt rá, s szórakozottan bámult maga elé. Valószínűleg az a gondolat bántotta, hogy egyedül kell hazabaktatnia a baljós lápon át.
Ahogy így figyeltem őket, Stapleton egyszer csak felállt, és kiment a szobából. Sir Henry megtöltötte a poharát, ivott egy kortyot, majd hátradőlt székében, és nagyokat pöfékelt szivarjából.
Az ajtó megnyikordult, a kavicson csikorgó léptek közeledtek. Gyorsan behúztam a fejemet. A léptek elvonultak a kerítés mentén. Ahogy megint kikukkantottam, megpillantottam a rovarászt: megállt a gyümölcsös sarkában. Egy kis faház előtt ácsorgott. Kulcs fordult, s az ajtó kinyílt. Mialatt Stapleton belépett, furcsa mocorgás zaja hatolt ki a faházból a szabadba. A rovarász csak néhány pillanatig volt odabent, majd miután bezárta a bódét, másodszor is elvonult a kerítés mögött, visszament a házba, és újra helyet foglalt vendégével szemben. Ekkor óvatosan visszasompolyogtam társaimhoz, akik már alig várták, hogy beszámoljak nekik a látottakról.
- Azt mondja, nincs ott a hölgy? - kérdezte Holmes, miután ismertettem a helyzetet. - Nincs ott.
- Hát akkor hol lehet? Tekintve, hogy a konyhán kívül egyedül ebben a helyiségben van világosság...
- Fogalmam sincs, hol lehet.
Már említettem, hogy a grimpeni ingoványon sűrű, fehér ködfelhő terjengett. A köd most lassan, de biztosan megindult felénk, és mint valami hatalmas fal zárta el szemünk elől az ingovány irányában a kilátást. Ahogy a holdfény rásütött, csillogó jégmezőnek tetszett, amelyből csak hegyükkel meredeztek ki a láp sziklatornyai. Holmes le nem vette róla a szemét. Látva, hogy feltartóztathatatlanul felénk hömpölyög, mordult egyet, és megjegyezte:
- Erre jön, Watson.
- Baj talán?
- Baj hát, hogyne volna... Erre nem számítottam. Lehet, hogy dobhatom sutba a terveimet? De legalább Sir Henry jönne már! Mindjárt tíz óra... Vállalkozásunk egész sikere, de talán még az ő élete is azon múlik, útnak indul-e még mielőtt ez a köd teljesen elborítja az ösvényt...
Az éjszaka máskülönben tiszta volt, sőt egyenesen kellemes volt az idő. A csillagok élesen sziporkáztak fejünk felett, s a környék szinte úszott a félhold lágy, ezüstös fényében. Szemben velünk a „Csendes fészek" sötét tömege állt, csipkés teteje és magas kéményei világosan kirajzolódtak a csillagos égboltozat vásznán. A földszinti ablakokból kiáradó vastag fénykévék kinyúltak a kertbe, sőt azon túl, a lápra is. Az egyik fénysugár most hirtelen kialudt: a szolgáló aludni tért, s eloltotta a konyhában a lámpát. Már csak az ebédlőben volt világos, ahol a két férfi, a gyilkosságra készülő házigazda és gyanútlan vendége ült és beszélgetett egymással békésen szivarozgatva.
A fehér ködlepedő, amely a láp nagy részét elborította már, egyre közelebb húzódott a házhoz. Szakadozott szélei máris feltünedeztek a kivilágított ebédlőablakok aranyló négyszögei körül. A gyümölcsös kerítésének túlsó falát már nem lehetett látni. A kerti fák áradó ködtenger csapkodó hullámaiban álltak. Tovább figyeltünk. A köd előbb csak a ház sarkait tapogatta végig két előrenyúlt karjával, majd lassan egyetlen sűrű tömeggé egyesült, és birtokba vette az egész földszintet. Az emelet meg a tető úgy úszott ezen a ködtengeren, mint valami kísértethajó.
Holmes öklével rácsapott az előtte álló kőre, s türelmetlenül toppantott.
- Ha negyed órán belül nem jön, egészen elborítja a köd az ösvényt. Ha még fél órát kell
várnunk, a kezünket sem fogjuk már látni.
- Nem kellene kicsit hátrább húzódnunk, hogy magasabban legyünk? - Tényleg, nem volna rossz.
Ahogy nyomult felénk a köd, mi egyre jobban hátráltunk előle, úgyhogy már vagy félmér- földnyire is eltávolodtunk a háztól, a fehér ködtenger azonban, amelyet fényesen beragyogtak a hold ezüst sugarai, lassan, de szünet nélkül továbbhömpölygött, s nyomunkban maradt.
- Már így is túl messze keveredtünk - jegyezte meg Holmes. - De hát nem kockáztathatjuk, hogy az előtt támadják meg, mielőtt a közelünkbe ér. Tovább nem mehetünk, mindenképp itt kell maradnunk.
Hirtelen lehasalt, s a földre tapasztotta a fülét.
- Hál' istennek... Azt hiszem, jön már.
Gyors léptek zaja törte meg a láp csendjét. A sziklák közé húzódva feszülten figyeltünk előre, a ködtenger irányába. A lépések mindjobban hangzottak, mígnem egyszerre, mint valami függöny mögül, előlépett az, akit vártunk.
Egy pillanatra megállt, amint kiért a tiszta, csillagfényes éjszakába. Gyors léptekkel indult meg újra, elhaladt rejtekhelyünk mellett, majd mögénk kerülve, a lejtőn folytatta útját. Menet közben szüntelenül jobbra-balra tekingetett, mint aki csakugyan fél.
- Csitt! - adta meg a jelet Holmes. - Hallani lehetett, amint felhúzta pisztolya kakasát. - Vigyázat! Jön!
A ködtenger belsejéből halk, új nesz hatolt hozzánk. Topogó, siető lábak zaja közeledett... A ködfelhő már nem lehetett messzebb, mint ötvenyardnyira. Mindhárman megigézve meredtünk rá, magunkban találgatva, vajon miféle jelenésben lesz részünk. Holmes mellett álltam, s most ránéztem az arcára. Sápadt, de diadalmas arc nézett vissza rám, barátom szeme csak úgy villogott a holdfényben. Tekintete azonban ebben a pillanatban gyökeresen megváltozott, s egyetlen pontra szegeződött... Szája kinyílt, álla leesett.
Lestrade rémülten felordított, és hasra vágódott. Jómagam úgy ugrottam talpra, mint akit megcsípett valami. Kezem görcsösen markolta meg pisztolyom agyát, s úgy éreztem, tüstént eszemet vesztem... Oly szörnyű volt a látvány, amely a ködfelhő belsejéből előugorva lepett meg bennünket!
Amit pedig megpillantottam, egy kutya volt, egy irdatlan, koromfekete eb, amilyet azonban eddig nem láthatott földi szem. Szája tüzet okádott, szeme lánggal égett, pofája, farka, lábai vészjóslóan sziporkáztak. Meghibbant agyvelő sem találhatott volna ki vadabb, ijesztőbb, pokolibb monstrumot, mint amilyen ez az ördögi formájú, vad ábrázatú lény volt, s amely oly hirtelen penderedett elő a ködfelhő belsejéből.
Az óriási fekete állat nagy ugrásokkal haladt előre az ösvényen, s szimatolva követte barátunk lábnyomait. Megjelenése annyira megdermesztett bennünket, hogy mielőtt felocsúdhattunk volna, már túl is haladt rajtunk. Holmesszal egyszerre sütöttem el pisztolyomat: a szörnyeteg, jeléül annak, hogy valamelyikünk golyója eltalálta, rémeset vonított. De azért nem állt meg, hanem tovább iszkolt. Sir Henry ebben a pillanatban tekintett hátra: arca elsápadt, karját rémülten maga elé emelte, s bénultan bámult a borzalmas jelenségre, amely megállíthatatlanul rohant feléje.
De a kutya fájdalmas vonításától egyszeriben elmúlt minden félelmünk. Ha megsebesítettük, akkor halandónak kell lennie, ez esetben viszont el is pusztíthatjuk... Soha még nem láttam úgy futni embert, mint ahogy Holmes futott ezen az éjszakán. Magam sem vagyok rossz futó, de úgy elhagyott, mint ahogy én elhagytam a tömzsi kis detektívet. Ahogy lefelé rohantunk az ösvényen, jól hallottuk Sir Henry sikoltásait, a kutya öblös ugatását. Épp akkor érkeztem, amikor a kutya áldozatára ugrott, s a földre döntötte, majd pedig nekiesett a szerencsétlen torkának. A következő pillanatban azonban Holmes mind az öt maradék töltényét bele- eresztette a fenevad oldalába. A monstrum nagyot vonított kínjában, majd miután szaltót csinált, hátára esett, aztán veszedelmesen kalimpálva lábaival, élettelenül oldalára fordult. Lihegve, nyögve hajoltam le hozzá, s pisztolyomat iszonyú, sziporkázó fejéhez nyomtam, de már nem volt rá szükség, hogy meghúzzam a ravaszt. A szörnyeteg már nem élt.
Sir Henry ájultan hevert ugyanott, ahová a kutya döntötte. Gallérját letéptük róla, és Holmes boldogan lélegzett fel, amikor azt láttuk, hogy nem sebesült meg sehol, ami azt jelenti, hogy a mentőakció idején érkezett. A baronet szemhéja ekkor megmozdult - megpróbált fölállni. Lestrade fogai közé szorította konyakos üvegét, és néhány pillanat múlva rémült szemek néztek ránk.
- Istenem! - suttogta Sir Henry. - Mi volt ez? Az ég szerelmére, mondják meg, mi volt...
- Bármi volt is, már nem él - felelte Holmes. - Egyszer s mindenkorra leterítettük a sátán kutyáját.
Csupán nagyságát és erejét tekintve is ijesztő volt ez a lény, amely most itt hevert lábunk előtt. Nem véreb volt, és nem is szelindek, hanem inkább e kettő keveréke, ösztövér volt és elvadult, csaknem akkora, mint egy kisebbfajta oroszlán. Még most, halottan is szinte lángolt a szája, kicsiny, mélyen ülő, kegyetlen szemei tűzben égtek. Ahogy azonban megérintettem sziporkázó pofáját, s aztán megnéztem a kezemet, ujjaim felragyogtak a sötétben.
- Foszfor! - kiáltottam fel.
- Méghozzá nagyon ravasz készítmény - toldotta meg Holmes, miután megszagolta a dögöt. - Nincs semmi szaga, tehát nem is zavarhatta az állat szimatát. Nagyon bánjuk, hogy ekkora veszedelemnek tettük ki, Sir Henry. Kutyát vártam, az igaz, de nem egy ekkora állatot... És a köd miatt képtelenek voltunk előbb beavatkozni.
- Ne mentegetőzzék. Megmentette az életemet!
- Miután előbb veszedelembe sodortam. Mit gondol, fel tud állni?
- Adjon még egy korty konyakot, és akkor nem bánom, jöhet akármi. Köszönöm! Most pedig, kérem, segítsen talpra állni. Mi a teendőnk ezután?
- Önt mindenesetre itt hagyjuk. Mára elég volt önnek a kalandokból. Ha vár egy kicsit, egyikünk majd visszakíséri a kastélyba.
Sir Henry megpróbált felállni, de rettenetesen sápadt volt, és lábai reszkettek. Egy sziklához segítettük, ahová egész testében remegve, arcát tenyerébe temetve végül is letelepedett.
- Magára kell hagynunk most - mondta Holmes. - Még hátravan valami, és minden perc drága. A bűneset megvan, most már csak a tettes hiányzik.
- Ezret teszek egy ellen, hogy a házában nem fogjuk megtalálni - tette hozzá. - A lövésekből megtudhatta, hogy vesztett.
- Elég távol voltunk, s a köd elnyelhette a zajokat.
- Feltétlenül követnie kellett a kutyát, hogy alkalmas pillanatban visszaparancsolhassa, vagy hogy megbizonyosodhassék az eredményről. Nem, biztos megszökött eddig. Mindegy, a házat mindenesetre átkutatjuk. Biztos, ami biztos...
A ház ajtaja tárva-nyitva volt, így hát könnyen bejutottunk, és szobáról szobára végigkutattuk az épületet. A folyosón az öreg szolgával találkoztunk, aki megrökönyödve vette tudomásul a betörést. Csak az ebédlőben égett lámpa. Holmes felkapta, és minden zugba bevilágított vele. Emberünknek azonban nem volt nyoma sehol...
Az emeleten zárva találtuk az egyik háló ajtaját.
- Valaki van odabent! - kiáltott fel Lestrade. - Hallom, hogy mozgolódik! Kinyitni!
Halk nyögést és mocorgást hallottunk bentről. Holmes belerúgott az ajtóba. Az ajtó felpattant. Pisztollyal a kezünkben, mindhárman berontottunk a helyiségbe.
De itt is hűlt helyét leltük a kétségbeesett és harcra kész gazembernek, akire számítottunk. Ehelyett valami olyan furcsa és váratlan dolgot fedeztünk fel, amely visszahőköltetett bennünket.
A szoba olyan volt, mint valami kis múzeum. A falon körös-körül üveges dobozok sorakoztak, tele lepke- és bogárgyűjteményekkel: összeállításuk bizonyára sok örömet okozott ennek a kiismerhetetlen, veszedelmes embernek. A szoba közepén oszlop állt, valamikor ez támasztotta alá a szúette gerendázatot. Az oszlophoz hozzá volt kötve valaki, de annyira be volt bugyolálva - hiszen talpig elfedték a lepedők, amelyekkel az oszlophoz erősítették -, hogy nehéz lett volna megmondani, nő-e vagy férfi. Nyaka köré törülközőt csavartak, s végét az oszlop ellenkező oldalán csomózták meg. Egy másik törülköző a száját kötötte be: fölötte két sötét szem nézett ránk, tele bánattal, szégyennel és szörnyű aggodalommal. Pillanatok alatt eltávolítottuk a törülközőket, eloldoztuk a lepedők kötelékeit, és Mrs. Stapleton elénk zuhant a földre. Amint szép feje mellére bukott, korbácsütés vörös nyomait pillantottam meg a nyakán.
- A vadállat! - kiáltott fel Holmes. - Hol a konyakos üveg, Lestrade? Ültesse a székbe a hölgyet! Elájult... Nem csoda, ennyi kínzás és ennyi gyötrődés után...
Mrs. Stapleton végre felnyitotta a szemét. - Megmenekült? - kérdezte. - Megúszta?
- Nem ússza meg, asszonyom, ebben biztos lehet.
- Nem, nem a férjemet gondolom, hanem Sir Henryt. Megmenekült? - Igen, meg.
- S a kutya?
- Már nem él.
Mrs. Stapleton megkönnyebbülve sóhajtott.
- Hála istennek! Hála istennek! Ez a gazember! Nézzék, hogy bánt velem! - Felrántotta a karján a blúzát, s borzadva vettük szemügyre a sebhelyeket és kék foltokat. - De ez még mind semmi! Az jobban fájt, hogy lelkileg is gyötört, hogy összetörte a szívemet... De mindent eltűrtem volna, a rossz bánásmódot, magányomat, a szüntelen bujkálást, mindent, ha tudtam volna, hogy legalább szeret, de most már világosan látom, hogy még ebben is megcsalt, és csak felhasznált, mint valami bábut.
Miközben ezeket mondta, heves zokogásban tört ki.
- Belátom, asszonyom, hogy már nem szereti - szólt Holmes. - Mondja meg tehát, kérem, hol lelhetjük meg. Ha annyiszor segítségére volt gonosztetteiben, tegye ezt jóvá azzal, hogy most nekünk segít.
- Csak egy hely van ahová elbújhatott. A grimpeni ingovány kellős közepén van egy sziget, azon meg egy ónbánya... Ott tartotta a kutyát, és ezt a helyet szemelte ki arra, hogy szükség esetén menedékül szolgáljon. Oda menekült.
A ködfelhő mint valami fehér függöny tapadt az ablakra. Holmes az ablakhoz tartotta a lámpát, és kinézett.
- Látja ezt? Lehetetlen, hogy ilyen időben bárki is bemerészkedhessék az ingoványba. Ma éjszaka ez elképzelhetetlen...
Mrs. Stapleton vadul felkacagott, és összecsapta a tenyerét. Szeme villogott, fogai szilajon fehérlettek elő szájából.
- Bejutni biztosan bejut oda, de hogy kijut-e, kétlem. Az útjelzőket ma éjjel tényleg nem látja, ez csakugyan elképzelhetetlen. A karókat együtt szúrtuk le, együtt jelöltük ki az utat az ingovány belsejébe... Ha kihúzkodhattam volna egytől egyig valamennyit tegnap! Akkor igazán gyerekjáték volna elfogni...
Nem volt kétséges, hogy a további üldözésnek semmi értelme, legalábbis addig, míg el nem tisztul a köd. Ezért hát a házat Lestrade őrizetére bíztuk, miközben mi hárman, Holmes, a baronet meg jómagam visszatértünk Baskerville Hallba.
Lassan mégiscsak eljutok történetem végéhez, s levonhatom a tanulságokat ebből a különös históriából. Az elbeszélés során megpróbáltam az olvasó elé tárni félelmetes élményeinket, amelyek oly sokáig megoldhatatlan rejtélynek tűntek, s végül is tragédiába torkolltak. De egyelőre térjünk vissza barátainkhoz.
A végzetes éjszakára virradó nap reggelén már nyoma sem volt a ködnek, és Mrs. Stapleton elvezethetett bennünket arra a helyre, ahol férjével a titkos ösvényt meglelték, s ahonnan be lehetett jutni az ingovány belsejébe. Lelkes buzgalma, ahogyan mindenképpen nyomára akart juttatni minket eltűnt férjének, arra vallott, hogy valóban sok borzalmat kellett átélnie a rova- rász oldalán. Mrs. Stapletont hátrahagytuk a tőzeges talajú kis félszigeten, amely mindegyre keskenyedve nyúlt bele a terjengő ingoványba, mi pedig nekiindultunk... A félsziget csúcsától már csak itt-ott előbukkanó karók jelezték a további utat, amely zsombékról zsombékra tekeregve, zölden remegő tocsogók és bűzlő sárgödrök között vezetett, s a hellyel nem ismerős betolakodó számára valóban járhatatlannak bizonyult. A burjánzó nádcsomók, a nyálkás vízinövények förtelmes szaga orrunkat facsarta, kigőzölgésük arcunkba csapott... Ha félreléptünk, combig gázoltunk bele a sötét, kocsonyaszerű ingoványba, amely sokszor métereken át vészjóslóan rengett lábunk alatt. Gonoszul kapkodott sarkunk után, s ha bele- süppedtünk, úgy tűnt, mintha pokoli kéz akarna belevonni bennünket az ocsmány mélységekbe, oly zord és oly förtelmes volt a szorítása... Csupán egy alkalommal fedeztük fel annak a nyomát, hogy valaki járt előttünk ezen az istenkísértő ösvényen. Az egyik zsombék fűcsomói között, amelyek végül is nem engedték belesüllyedni az iszapba, fekete tárgyat pillantottunk meg. Holmes övig süppedt az ingoványba, amint utána ugrott. Ha nem vagyok kéznél, hogy kiránthassam, lába nem tud többé megkapaszkodni... Fekete cipőt emelt feje fölé. Megnéztük, ez volt benne: Mayers, Toronto.
- Na, ez megérte az iszapfürdőt - mondotta. - Tudja, mi ez? Barátunk, Sir Henry eltűnt cipője.
- Csak Stapleton hajíthatta el menekülése közben...
- Így van. Miután a kutyával megszagoltatta, hogy Sir Henryre uszíthassa a dögöt, a cipő a kezében maradt. S mialatt vesztét érezve menekült, tovább szorongatta a kezében, és csak itt dobta el. Ebből viszont legalább tudjuk, hogy idáig biztonságban eljutott.
Többet azonban nem is tudtunk meg ennél. Igaz, feltevés elég akadt... Lábnyomok után lehetetlen kutatni egy mocsárban, mivel a rengő sár hamar elegyengeti a felületet. Annál jobban körülnéztünk viszont, amikor végre száraz talajra tehettük a lábunkat. Sehol semmi nyom... Ha bízhattunk a talajban, illetve abban, hogy itt sem leltünk lábnyomot, ez csak azt jelenthette, hogy Stapleton nem érte el a szigetet, ahová az elmúlt éjszaka förtelmes köde ellenére el akart menekülni. Ez a hideg és kegyetlen ember minden valószínűség szerint itt lelte meg sírját az ingovány szívében... A mocsár mélyébe vonta, s örökre eltemette.
A kis szigeten viszont számos jel tanúsította, hogy valóban csak ezen a helyen őrizhette féktelen cinkosát. Egy hatalmas csörlődob és egy félig már hulladékkal telt akna emlékeztetett rá, hogy itt valamikor tényleg bánya volt. Az akna közelében bányászkunyhók romjai sorakoztak: ezeket nyilván a terjedő mocsár miatt ürítették ki, és hagyták veszendőbe menni. Az egyik kunyhóban egy csomó megrágott csonttal egyetemben vaskoloncot és egy láncot leltünk, bizonyítékául, hogy itt volt a kutya szálláshelye. A hulladék között kis állat csontváza hevert, rajta barna irha maradványai...
- Kutyacsontváz! - kiáltott fel Holmes. - Biz' isten, egy göndör szőrű spaniel csontváza! Na, szegény Mortimer sirathatja az ölebét! Azt hiszem, itt már aligha van titok, amit nem fejtettünk volna meg. Tény, hogy Stapleton el tudta rejteni a kutyáját, de a száját mégsem köthette be, s innen jöttek a hangok, amelyek még nappal is oly félelmet tudtak kelteni. Tarthatta volna a kutyát ugyan a faházban is, a „Csendes fészek" telkén, főleg, ha épp használni akarta, de hát ez elég veszedelmes dolog volt, s csak akkor vetemedett már erre, amikor úgy látta, hogy ravaszkodásai sikerrel jártak, s eljött az ő ideje. Ez a keverék, itt ebben a dobozban nyilván az a foszforos anyag, amelynek segítségével „pokolivá" varázsolta a kutyát. Az ötlet csak a családi históriából eredhetett, a sátán kutyájáról szóló legenda volt az alapja, s azt a célt szolgálta, hogy valami módon halálra ijessze szegény Sir Charlest. Nem csoda, hogy az a nyomorult fegyenc vad futásba kezdett, s hogy torkaszakadtából kiabált segítségért, sőt hogy barátunk is pánikba esett... Bizony, még az sem lett volna csoda, ha mi kezdtünk volna el futni és sikoltozni, amikor megpillantottuk a nyomában csörtető szörnyeteget a lápi éjszakában. Az ötlet hallatlanul ravasz volt, hiszen eltekintve attól, hogy a kutya mindenkit halálra rémített, aki csak megpillantja, melyik paraszt merészkedett volna a közelébe, hogy jobban szemügyre vegye. Mert látni látták, nem is kevesen! Londonban is azt mondtam, Watson, és most is csak azt mondom, hogy soha nem volt dolgunk ilyen veszedelmes emberrel, s lám, most mégis ott fekszik...
Hosszú karjával a zöld foltokkal tarkított kiterjedt ingovány felé mutatott, amely a távolban beleveszett a lápvidék rozsdabarna dombjainak koszorújába.

102-109. oldal