SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

XIII. A CSAPTA

Sir Henry arca inkább örömet, mint meglepetést tükrözött, amikor megpillantotta Sherlock Holmest, hiszen néhány nap óta biztosra vette, hogy a legfrissebb események csak lecsalják Londonból barátomat. Az viszont nem kerülte el a baronet figyelmét, sőt látnivalóan bosszantotta is, hogy a detektívnek nem volt poggyásza, s még fél szóval sem mentegetőzött hosszú elmaradása miatt. Miután a személyzet magunkra hagyott bennünket, azonnal kielégítettük házigazdánk kíváncsiságát, és a meglehetősen kései szupé közben elmeséltük neki kalandunkat, kihagyva természetesen a kutyahistóriát. Előzőleg szomorú kötelességnek kellett eleget tennem: közöltem Barrymore-ral és feleségével Selden halálát. A komornyikot látni- valóan megnyugtatta az esemény, felesége azonban keserves sírásra fakadt. A világ szemében Selden veszedelmes gonosztevő volt, elvadult, démoni lény, az asszony számára azonban mindvégig az a kis csibész maradt, akinek lánykorában ismerte, a fiúcska, akit sokszor vezetett kézen fogva. Lám, mindig akad valahol egy fehérnép, aki még a legelvetemültebb férfit is megsiratja!
- Azóta, hogy Watson itthagyott ma délelőtt, csak ide-oda ténfergek - mondta a baronet. - Remélem, meg vannak velem elégedve, hisz megtartottam az ígéretemet. Ha nem adtam volna szavamat, hogy nem megyek el itthonról, biztos jobban szórakoztam volna, Stapleton ugyanis közben üzent, hogy látogassam meg őket.
- Nem vonom kétségbe, hogy jobban szórakozott volna - jegyezte meg Holmes szárazon. - Mellesleg, most jut eszembe, mit szól, hogy közben meg is sirattuk? Azt hittük, nyakát törte.
Sir Henry nagyot nézett. - Hogyhogy azt hitték?
- Seldenen az ön holmijai voltak. Félő, hogy Barrymore, akitől a holmik származnak, még bajba keveredhetik miattuk.
- Ez nem valószínű. A ruháimban nincs monogram.
- Na ez szerencse! Illetve nagy szerencséjük mindnyájuknak, ugyanis amit tettek, az törvényellenes. Nekem mint lelkiismeretes detektívnek, az volna most a legelső dolgom, hogy az egész háznépet letartóztassam. Ne feledjék, bizonyíték van a kezemben. Itt vannak Watson beszámolói.
- De mi van az én ügyemmel? - kérdezte Sir Henry. - Sikerült valamit kihámoznia? Nem hinném, hogy okosabbak lennénk, mint akkor voltunk, amikor lejöttünk ide Watsonnal.
- Az a gyanúm, hogy nem sokáig maradok adós a tájékoztatásukkal. Tény, hogy az ügy nagyon nehéz, és hallatlanul bonyolult. Van itt ugyan néhány apróság, amit még tisztázni kell, de a vége már látszik, és ez a fontos.
- Watson biztos elmondotta magának, hogy volt egy élményünk. Hallottuk ugatni a sátán kutyáját, és azóta meg vagyok róla győződve, hogy a dolog nem egyszerűen babona. A tengerentúl épp eleget foglalkoztam kutyákkal, és a hangjukról is meg tudom különböztetni őket. Ha erre a kutyára maga szájkosarat tud tenni, és láncra köti, akkor megesküszöm rá, hogy maga a világ legnagyobb detektívje.
- Biztos vagyok benne, hogy szájkosarat is teszek rá, láncra is kötöm, ha ön is segítségemre lesz.
- Azt teszem, amit mondani fog.
- Nagyon helyes, de én vak engedelmességet követelek. Kérdezősködnie sem szabad.
- Kérem.
- Ez esetben megvan rá a remény, hogy rövidesen megoldjuk a problémát. Annyi bizonyos...
Hirtelen elhallgatott, s a fejem fölött elnézve a levegőbe meredt. A lámpa fénye egyenesen arcába világított, s vonásai úgy megfeszültek a roppant figyelemtől, hogy szinte szobornak tűnt.
- Mi történt? - kiáltottunk fel.
Rám vetett pillantásából rögtön rájöttem, hogy erősen felindult, de leplezi. Vonásai még mindig
feszültek voltak, de szeme tele volt rajongással, s erősen csillogott.
- Bocsássa meg lelkesedésemet, de műgyűjtő vagyok magam is - szólt, s a szemközti falra mutatott, amelyen egy sor családi arckép lógott. - Watson szerint nem értek a művészetekhez, de ő ezt csupán féltékenységből híreszteli, mert nézeteink meglehetősen eltérnek e tárgyban. Hanem ezek a portrék valóban gyönyörűek!
- Nagyon örülök, hogy tetszenek magának - felelte Sir Henry, s kissé meglepve pillantott barátomra. - Én aztán igazán hatökör vagyok az effélékhez, és egy lóról százszor többet tudnék mondani... Mellesleg fura, hogy magának még ilyesmire is jut ideje!
- Mindenesetre, ha jó valami, azt rögtön észreveszem, és itt elég sok jó dolog van. Ez például egy Kneller-kép, esküdni mernék. Ott, az a kékruhás hölgy... Ez a tömzsi uraság pedig Reynolds, ha nem tévedek. Ugye, ezek mind családi képek?
- Mind, persze.
- Tudja, hogy kiket ábrázolnak?
- Barrymore sorra elmagyarázta, kik vannak a képeken, s azt hiszem, szépen fel tudnám mondani a tanultakat.
- Az a messzelátós úriember például kicsoda?
- Az ott Baskerville tengernagy, aki Rodney alatt szolgált nyugat-indiai útja idején. A kékköpenyes úr, kezében a papírtekerccsel, Sir William Baskerville, aki Pitt miniszterelnöksége idején az alsóház elnöke volt.
- Hát ez a lovag itt szemben, a csipkés bársonyruhában?
- Na, erről igazán beszélnem kell. Ez itt összes bajaink okozója, a gonosz Hugó, aki ránk
szabadította a sátán kutyáját. Feledhetetlen ős, az bizonyos. Őszinte érdeklődéssel vettem szemügyre a portrét.
- Hihetetlen! - mondta Holmes. - Olyan nyugodt, szelíd embernek látszik. Igaz, van a szemében valami ördögi. Sokkal robusztusabb és erőszakosabb megjelenésű fickónak képzeltem.
- Pedig kétségtelen, hogy ilyen volt. A neve és a kép elkészítésének dátuma, 1647, a vászon hátán olvasható.
Holmes ezután nem szólt többet, de a hírhedt krakéler annyira elbájolta, hogy még evés közben is folyton szemezett vele. De hogy mire gondolt, azt csak később tudtam meg. Miután Sir Henry elbúcsúzott tőlünk, és lefeküdt, Holmes megragadta a hálószobai gyertyát. Vissza- mentünk az ebédlőbe, s a gyertyát feltartotta a falon lógó poros portréhoz.
- Észrevesz valamit?
Jól megnéztem magamnak a tollas széles kalapot, a tömött fürtökben leomló hajat, a fehér csipkegallért, s a határozott, komoly arcot, amelyet mindez körülkerített. Az arc nem volt brutális, inkább enerváltnak hatott, noha volt benne keménység és szigorúság is. Az összeszorított, vékony száj és a hideg, türelmetlen szempár mindenesetre erre utalt.
- Nem találja, hogy hasonlít valakire?
- Az álla körül mintha Sir Henryre emlékeztetne.
- Ebben van valami. De ide figyeljen!
Holmes fölállt egy székre, s miközben baljában tartotta a gyertyát, jobb karjával letakarta a kalapot és a hosszú fürtöket.
- Nem igaz! - kiáltottam föl magamból kikelve.
A vászonról Stapleton arca nézett le rám.
- Most tehát maga is látja. Szemem hozzá van szokva, hogy csak az arcra ügyeljen, és ne arra, ami körülveszi. Elengedhetetlen követelmény, hogy egy nyomozó álöltözetben is felismerje az emberét.
- De hát ez gyönyörű! Szinte az ő portréja is lehetne.
- Hát igen, jó példája a visszaütésnek. Amihez még csak annyit tennék hozzá, hogy barátunk nemcsak a fizikai, de a lelki tulajdonságokat is örökölte. Tanulmányozza csak egy darabig a nagy családok képtárát, s rövidesen híve lesz a reinkarnációnak. Egy biztos, hogy a fickó Baskerville. Ez tagadhatatlan.
- Ami azt is jelenti, hogy igényt tarthat az örökségre.
- Hát ez az! Ez a kép egészen véletlenül egy hallatlanul fontos momentumot juttatott a kezünkbe. Eddig ugyanis hiányzott az indíték. Megfogtuk a madarat, Watson, és esküszöm, hogy még mielőtt leszáll az este, úgy fog vergődni a hálónkban, mint a lepkék, amelyekre ő vadászik. Tűt bele, egy darab parafát alá, és egy cédulával ellátva máris elhelyezhetjük Baker Street-i gyűjteményünkben.
Holmes szörnyű hahotába tört ki. Nem hallottam sokszor nevetni, de ha nevetett, arra mindig ráfizetett valaki.
Másnap már kora reggel talpon voltam, de Holmes még nálam is korábban kelhetett fel. Amikor öltözködés közben kipillantottam, már kint sétált az úton.
- Azt hiszem, ma lesz elég dolgunk - jegyezte meg, amikor lementem hozzá, és örömében összedörzsölte a tenyerét. - A háló ki van vetve, máris kezdhetjük húzni a kötelet, s még mielőtt leszáll az este, ki fog derülni, van-e benne valami.
- Már a lápon volt?
- Grimpenben voltam. Jelentettem a börtönigazgatóságnak Selden halálát. Nem hiszem, hogy bajuk lesz a dolog miatt. Ezenkívül beszéltem hűséges cselédemmel, Cartwrighttal is, aki el nem mozdult volna a kunyhó elől... Őrizte, mint valami kutya a gazdája sírját. Meg kellett nyugtatnom, hogy nincs semmi bajom.
- Mi a következő lépés?
- Sir Henryvel kell beszélnünk. Na de épp itt jön.
- Jó reggelt, Holmes! - üdvözölte barátomat a baronet. - Úgy föst, mint egy hadvezér, aki éppen a csata előtti helyzetet vitatja meg vezérkari főnökével.
- Nagyon találó megjegyzés. Watson az utasításaimra kíváncsi.
- Mint ahogy én is.
- Helyes. Ha jól tudom, vacsorára hivatalos ma este Stapletonékhoz.
- Remélem, maga is jön. Nagyon vendégszerető emberek, és biztos vagyok benne, hogy örülnének, ha vendégül láthatnák.
- Sajnos, Londonba kell mennem Watsonnal.
- Londonba?
- Hát igen, ugyanis e percben ott nagyobb szükség van ránk, mint Baskerville Hallban.
A baronet arca megnyúlt.
- Pedig hát én reméltem, hogy itt lesznek, míg végig nem csináljuk az ügyet. Nem szívesen maradok egyedül a kastélyban...
- Kedves barátom, már megmondtam, hogy vakon kell bíznia bennem, és követnie kell utasításaimat. Mondja meg, kérem, vendéglátóinak, hogy nagyon szívesen elmentünk volna önnel, de hát sürgős ügyeink visszaszólítottak bennünket Londonba. Remélhetőleg hamar visszatérünk. Ugye, nem felejti el átadni ezt az üzenetet?
- Hát ha annyira ragaszkodik hozzá...
- Ragaszkodom hozzá, igenis.
A baronet összevont szemöldöke arra vallott, hogy meg van sértve, és távozásunkat egyszerűen szökésnek tekinti.
- Mikor akarnak menni? - kérdezte, de most már egészen hidegen.
- Rögtön reggeli után. Coombe Tracey felé megyünk, Watson pedig itthagyja zálogban a holmiját. Watson, legyen szíves írjon Stapletonnak, és mentse ki magát.
- Kedvem volna nekem is Londonba menni magukkal - jegyezte meg a baronet. - De hát miért kell ittmaradnom egyedül?
- Mert ez a kötelessége. És mert szavát adta, hogy azt teszi, amit mondok. Én pedig most azt mondom, hogy itt kell maradnia.
- Jó, akkor maradok.
- Még valami! Kérem, menjen kocsival a „Csendes fészek"-be, aztán küldje haza a fogatot, és valami módon adja tudtára házigazdáinak, hogy gyalog sétál majd haza.
- Gyalog a lápon keresztül?
- Igen.
- De hát mindig azt mondta, hogy óvakodjam ettől.
- Ez alkalommal nyugodtan megteheti. Ha nem bíznék az idegeiben meg a bátorságában, nem ragaszkodnék hozzá, de most mindenképp meg kell tennie.
- Na jó. Megteszem.
- Ha szereti az életét, ne térjen le se jobbra, se balra, egyenesen azon az ösvényen jöjjön, amely a háztól vezet a grimpeni országútig. Különben is ez a legegyenesebb út hazafelé.
- Ahogy kívánja.
- Helyes. Reggeli után szeretnék minél hamarabb útnak indulni, hogy még a délután folyamán Londonba érkezhessem.
A program eléggé meglepett, noha még jól emlékeztem rá, hogy Holmes azt mondta előző este Stapletonnak, csak egy napig marad. Az viszont eszembe sem jutott, hogy engem is magával akar vinni, és azt sem egészen értettem, miért kell mindkettőnknek távol lennünk, egy Holmes szerint is rendkívül kritikus időpontban. Más választásom azonban nem volt, engedelmes- kednem kellett, elbúcsúztunk tehát elszomorodott barátunktól, s nemsokára meg is érkeztünk Coombe Tracey-be. Az állomáson kiszálltunk, a kocsit visszaküldtük.
A peronon egy fiú várt bennünket.
- Van valami kívánsága, uram?
- A következő vonattal szépen visszamész Londonba, Cartwright. Ha megérkezel, azonnal feladsz egy táviratot Sir Henry Baskerville címére, s megkéred a nevemben, ha megtalálta elvesztett noteszomat, küldje el ajánlott levélként Baker Street-i lakásomra.
- Igen, uram.
- Most pedig ugorj be a távírdába, és kérdezd meg, van-e számomra valami.
A fiú egy sürgönnyel a kezében tért vissza. Holmes belekukkantott, s aztán odaadta nekem. A távirat így hangzott: „Üzenetét megkaptam, letartóztatási parancs kiállítva, öt negyvenkor érkezem, Lestrade."
- Válasz arra, amit én küldtem el ma reggel. Lestrade hivatásos rendőr, egyike a legkitűnőbb detektíveknek. Azt hiszem, nagy segítségünkre lesz. Most pedig, Watsonkám, ne töltsük itt az időt, gyerünk ismerőséhez, Mrs. Laura Lyonshoz...
Végre kezdtem érteni Holmes elgondolását. A baronetnek azért mondta, hogy elutazunk, hogy az még meggyőzőbben hitethesse el Stapletonnal távozásunkat... Mi viszont készen állunk arra, hogy bármely szükséges pillanatban megjelenhessünk a tetthelyen. A londoni távirat pedig arra kell, hogy a leghalványabb gyanút is eloszlassa, hiszen Sir Henry bizonyára említést tesz majd róla Stapletonnak. Lehet, hogy tényleg szorul a hurok?
Mrs. Laura Lyonst irodájában találtuk, és Sherlock Holmes oly rámenősen kezdte a beszélgetést, hogy azonnal leszerelt minden ellenállást.
- Azokat a körülményeket nyomozom, amelyek a boldogult Sir Charles Baskerville halálához vezettek - kezdte. - Barátom, doktor Watson beszámolt nekem róla, mit tudott meg öntől, de azt is elmondta, miről nem volt hajlandó felvilágosítással szolgálni.
- Hogyhogy nem voltam hajlandó? - kérdezte Mrs. Lyons megütődve.
- Ön bevallotta, hogy tíz órára randevút kért Sir Charlestól, s hogy a találkozónak a park kapujában kellett végbemennie. Azt viszont tudjuk, hogy a boldogult éppen ezen a helyen és éppen ebben az időben lelte halálát. Amiről ön nem adott felvilágosítást, az az, hogy mi az összefüggés az ön látogatása és a tragikus esemény között.
- A kettő között nincs semmi összefüggés.
- Mindez csupán a véletlen játéka volt, ugyebár? Nincs más hátra, mint hogy most megkeressük, sőt meg is találjuk az összefüggést. Őszinte leszek, Mrs. Lyons. Mi az ügyet gyilkosságként tartjuk számon, és azt is megmondhatom, hogy ebben az ügyben nemcsak az ön barátja, Mr. Stapleton áll gyanú alatt, hanem a felesége is. A hölgy döbbenten ugrott talpra.
- A felesége?
- A titok kiderült. Az a személy, akit ő húgaként szerepeltet itt, valójában a felesége.
Mrs. Lyons visszazöttyent helyére. Keze olyan görcsösen markolászta a szék karfáját, hogy egészen belefehéredtek a körmei.
- Nem lehet! - mondta végül. - Nem lehet, hogy a felesége! Nem nős!
Sherlock Holmes vállat vont.
Laura Lyons tovább kiabált:
- Bizonyítsa be! Bizonyítsa be! Ha tényleg be tudja bizonyítani, akkor... - Szemvillanása elárulta, mit akart mondani.
- Ezért jöttem - mondta Holmes, s papirosokat húzott elő zsebéből. - Itt van például egy fotográfia, amely négy évvel ezelőtt készült Yorkban. Mint látja, egy házaspár van rajta, a hátoldalán a nevük, Mr. és Mrs. Vandeleur, de bizonyára könnyen felismeri őket, nemcsak a férfit, hanem az asszonyt is, amennyiben legalább látásból ismeri őnagyságát. Itt van három tanúvallomás a fenti párról, akik ez időben a Szent Olivér iskola tulajdonosai voltak. Kérem, olvassa el ezeket itt, talán megszűnnek a kétségei.
Mrs. Lyons belelapozott az iratokba, majd kővé meredt arccal nézett ránk. Látszott, hogy majd szétvetik indulatai.
- Mr. Holmes - kezdte -, ez az ember házasságot ígért nekem, azt mondta, feleségül vesz, ha el tudok válni férjemtől. Megcsalt a gazember, de nemcsak ebben! Sose mondott igazat! Csak tudnám, mivel szolgáltam rá! Azt képzeltem, minden miattam, az én érdekemben történik, de most már látom, hogy csak felhasznált, csak eszköz voltam a kezében. Miért tartsak hát ki mellette, amikor ő elejétől fogva elárult? Miért éppen én védelmezzem, ha egyszer rászolgált a büntetésre? Kérdezzen, amit akar, és semmit sem fogok eltitkolni. Egyet azonban higgyen el nekem, és erre esküszöm, hogy amikor megírtam azt a levelet, távol állt tőlem a szándék, hogy ártsak az idős úriembernek, aki mindig csak jó volt hozzám.
- Hiszek önnek, asszonyom - válaszolta Holmes. - Belátom, hogy súlyos sebeket bolygatok, úgyhogy inkább csak sorra elmondom, mit gyanítok, ön meg ellenőrizze, helyesen gondolom-e. Nos hát, a levelet Stapleton íratta önnel, igaz?
- Ő maga mondta tollba.
- Fölteszem, az volt az ürügy, hogy feltétlenül számíthat a válóper finanszírozásában Sir
Charles segítségére.
- Így van.
- S aztán, hogy ön elküldte a levelet, Stapleton rögtön lebeszélte a randevúról...
- Azt mondta, hogy bántaná az önérzetét, ha más férfitól kapnék pénzt erre a célra, és megígérte, hogy szegény ember létére is össze fogja szedni valahogy a költségeket, hogy eltávolítsa közülünk az akadályt.
- Micsoda jellem! S ön aztán semmit sem tudott többet mindaddig, amíg az újságban nem olvasta Sir Charles halálát.
- Nem. Nem tudtam semmit.
- És persze megfogadtatta önnel, hogy szót se szóljon a tervezett találkozóról senkinek.
- Megesketett rá. Azt mondta, a halál nagyon titokzatos körülmények között következett be, és hogy könnyen gyanúba keverednék, ha a tervezett randevú kitudódna. Addig ijesztgetett, míg tényleg jobbnak láttam, ha hallgatok.
- Értem. De azért gyanakodott, ugye?
A hölgy sokáig nem felelt, s merőn bámulta a padlót.
- Tudtam, kicsoda - mondta halkan. - És ha kitartott volna mellettem, nem árultam volna el soha!
- Szerintem boldog lehet, hogy ilyen szerencsésen megúszta a dolgot - mondta Holmes. - Stapleton a hatalmában volt önnek. Ezzel ő tisztában volt, és mégsem ölte meg. Most talán megérti, hogy hónapokon át a szakadék szélén táncolt. Hát akkor mi búcsúzunk, Mrs. Lyons. Valószínűleg hallani fog rólunk rövidesen.
- Egyre jobban kerekedik a kép, s lassan megoldódik minden probléma - jegyezte meg Holmes, miközben a londoni expresszt vártuk az állomáson. - Az az érzésem, rövidesen megírhatom tanulmányomat korunknak erről a talán legérdekesebb bűnesetéről. A szakembereket bizonyára emlékeztetni fogja bizonyos párhuzamos ügyekre, például arra, ami Grodnóban történt 1866- ban, na meg természetesen az észak-karolinai Anderson-féle gyilkosságra, de hát ez a mi esetünk több körülményt tekintve mégiscsak egyedülálló. Sajnos, még mindig nincs kezünkben a tettes. Nagyon meg volnék lepve viszont, ha még a mai nap folyamán nem kerülne hurokra.
E pillanatban érkezett be dübörögve az állomásra a londoni expressz. Az egyik első osztályú kocsiból tömzsi, bulldogképű emberke pattant elő. Kezet fogtunk. Abból, hogy Lestrade olyan tisztelettel tekintett barátomra, rögtön láttam, nagy figyelemmel kíséri nyomon egykori kollégájának pályafutását. Jól emlékeztem elmúlt vitáikra, kölcsönös ugratásaikra, amit tökéle- tesen megmagyarázott, hogy egyikük teoretikus, a másik pedig kizárólag a gyakorlat embere.
- Valami jó fogás? - kérdezte Lestrade.
- Évek óta az első igazi - felelte Holmes. - Mielőtt elkezdenénk, még van pontosan két óránk. Addig is ennünk kellene valamit... Na Lestrade, most módja lesz rá, hogy a szép dartmoori éjszakában kiszellőztesse a londoni ködöt a tüdejéből. Még sose járt itt? Ne féljen, első látogatását soha életében nem fogja elfelejteni!

95-101. oldal