SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

V. HÁROM NYOM

Sherlock Holmesnak jócskán ki volt fejlődve az a különös képessége, hogy agya motorját akkor kapcsolhatta ki, amikor épp akarta. Két órán keresztül úgy tűnt, hogy a különös ügy, amelyben pedig nyakig voltunk, számára nem is létezik többé. Holmest láthatóan teljesen lekötötték a modern belga mesterek képei. Egyébről mint művészetről, amelyről különben hallatlanul vad nézeteket vallott, nem is beszélt mindaddig, amíg el nem hagytuk a kép- csarnokot, és meg nem érkeztünk a Hotel Northumberlandbe.
- Sir Henry Baskerville odafönt várja önöket - mondta a főportás. - Megkért, hogy azonnal irányítsam fel hozzá az urakat, mihelyt megérkeznek.
- Megengedi, hogy belepillantsak a vendégkönyvbe? - mondta Holmes.
- Tessék csak.
Baskerville neve után még két nevet írtak a könyvbe. Az egyik vendég egy bizonyos Theophilus Johnson volt Newcastle-ból, aki családostul érkezett. A másik az altoni Mrs. Oldmore volt.
- Ez biztos az a Johnson lesz - mondta Holmes a portásnak -, akit én ismerek. Az illető ügyvéd, ugye? Ősz haja van, és sántít kicsit, igaz?
- Nem, uram, vendégünk, Mr. Johnson, szénbányatulajdonos. Nagyon aktív úriember, és körülbelül egykorú önnel.
- Biztos, hogy ez a foglalkozása?
- Igen, uram. Évek óta itt száll meg a hotelban, jól ismerjük.
- Hát akkor nem lehet tévedés, persze. Na de itt van ez a Mrs. Oldmore... A neve valahogy ismerősen cseng. Bocsássa meg a kíváncsiságomat, de gyakran megesik, hogy keres valakit az ember, és közben egy másik ismerősre is rátalál.
- Mrs. Oldmore beteg hölgy, uram. Férje valamikor Gloucesterben volt polgármester. Ha Londonba jön, mindig nálunk száll meg.
- Köszönöm szépen. Sajnos, nincs szerencsém ismerni. Fontos dolgokat tudtam meg ezekből a válaszokból, Watson - folytatta Holmes, de most már halkabban, amikor megindultunk fölfelé. - Most már legalább tudjuk, hogy az illetők, akik annyira érdeklődnek barátaink dolgai iránt, nincsenek a szállodában. Ez pedig azt jelenti, hogy noha szigorú megfigyelés alatt tartják Baskerville-t és Mortimert, amint erről meg is bizonyosodhattunk, ugyanilyen gondosan ügyelnek rá, hogy véletlenül se kerüljenek a szemük elé. Ez pedig sokat jelent.
- De hát mit?
- Azt jelenti, hogy... Na de drága barátom, az ég szerelmére, mi baj?
Ahogy a lépcsőfordulóba értünk, egyenesen beleszaladtunk Sir Henry Baskerville-be. A férfi arca vöröslött a dühtől. Kezében egy fél pár erősen használt poros cipőt tartott. Annyira úrrá lett rajta az indulat, hogy alig tudott megszólalni, és amikor mégis beszélni kezdett, még erősebben amerikai kiejtést használt, mint délelőtt.
- Hát csecsemőnek néznek engem ebben a szállodában? - kiabálta. - Ha azt hiszik, hogy hülyéskedhetnek velem, akkor nagyon tévednek. Biz' isten, ha ez a fickó nem találja meg a cipőmet, botrányt csinálok. Nem vagyok süket alak, aki nem érti a viccet, Mister Holmes, de ez már túlmegy minden határon!
- Még mindig a cipőjét keresi?
- Azt, uram, és meg is fogom találni, erre mérget vehetnek.
- De hát, ha jól emlékszem, azt mondta, hogy egy új barna cipője tűnt el. - Így is volt, uram. Ez meg most a régi fekete...
- Csak nem azt akarja mondani...
- Pontosan azt akarom mondani. Soha nem volt több, mint három pár cipőm. Az új barna, a régi fekete és a lakkcipő, ami a lábamon van. Tegnap este eltüntették az egyik barnát, ma elcsórták az egyik feketét. Na mi az, megvan? Na beszéljen már, öregem, ne bámuljon rám ilyen hülyén!
A megszólított egy német szobapincér volt, aki időközben megjelent a színen. - Sajnos, nem, uram. Mindenütt keresve, de nem hallani, hogy volna meg.
- Ide figyeljen! Vagy megkerül estig az a nyomorult cipő, vagy megyek az igazgatóhoz, és megmondom neki, hogy azonnal elköltözöm ebből a szállodából.
- Meg lesz találva, uram! Csak kérek kis türelem! Ígérem, hogy meg lesz találva.
- Ajánlom is! Ez volt az utolsó, amit elloptak tőlem ebben a bűnbarlangban. Jaj, kedves Holmes, ne haragudjék, hogy ilyen jelentéktelen dologgal untatom...
- Nem hiszem, hogy olyan jelentéktelen volna.
- Nocsak, ilyen komolynak tartja?
- Mivel magyarázza, hogy...
- Meg sem próbálom megmagyarázni. Ilyen ostoba, érthetetlen dolog még sose történt velem. - Az valószínűleg helyes, hogy érthetetlen - mondta Holmes elgondolkozva.
- Sejt valamit? Mondja már, az ég szerelmére!
- Őszintén megvallva, még én sem értem. Az ön ügye, kedves Sir Henry, hallatlanul bonyolult história. Ha akár a legkevesebb köze van is nagybácsija halálához, nem vagyok benne biztos, hogy az általam eddig feldolgozott félezer igazán jelentős bűnesetből akár egyet is oda- állíthatnék melléje. A lényeg azonban az, hogy már nem egy szálat tartunk a kezünkben, és az esélyünk megvan rá, hogy egyikük vagy másikuk végül mégiscsak nyomra vezet majd. Persze előfordulhat, hogy miközben a hamis szálat követjük, csak vesztegetjük a drága időt. De előbb vagy utóbb rá kell bukkannunk az igazira is...
Ezután egy nagyon kellemes ebéd következett, melynek során senki sem említette tulajdonképpeni közös témánkat. Ebéd után visszatértünk Baskerville lakosztályába, és itt kérdezte meg Holmes Sir Henryt, mi a szándéka.
- Beköltözöm Baskerville Hallba. - Igen? És mikor?
- A hét vége felé.
- Egyébként - mondta Holmes - tökéletesen egyetértek a döntésével. Félreérthetetlen bizo- nyítékom van rá, hogy valaki vagy valakik ólálkodnak ön körül, márpedig Londonban, ennyi millió ember között nem volna könnyű rájönni, kicsodák az illetők, s mit akarnak. Ha történe- tesen tényleg rosszban sántikálnak, majdnem tehetetlenek vagyunk velük szemben. Meg- előzésre nincs mód. Mondja csak, doktor Mortimer, észrevette, hogy követték magukat ma délelőtt, miután eljöttek tőlem?
Doktor Mortimer szinte holtra vált.
- Tessék? Hogy követtek minket? De hát ki követett?
- Sajnos, épp ez az, amit nem tudok megmondani. Van valami szomszédjuk vagy ismerősük Dartmoorban, aki busa fekete szakállt visel?
- Nem, dehogy! De mégis, hogyne volna! Barrymore-nak, Sir Charles komornyikjának van nagy fekete szakálla.
- Ejha! És hol van most Barrymore? - Őrzi a kastélyt.
- Legjobb volna, ha rögtön megbizonyosodnánk felőle, hogy tényleg ott van-e. Hátha esetleg mégis Londonban tartózkodik?
- Na erre kíváncsi vagyok, hogyan akarja ezt megtudni...
- Kérek egy táviratblankettát. A szöveg: Készen állnak Sir Henry fogadására? Ennyi elég is lesz. A cím Mister Barrymore, Baskerville Hall. Melyik a legközelebbi távíróhivatal? Grimpen. Nagyon helyes, akkor küldünk rögtön egy második táviratot is, mégpedig ezúttal a grimpeni postamesternek: A Mr. Barrymore-nak szóló távirat saját kezébe adandó. Kézbesíthetetlenség esetén kérem visszaküldeni Sir Henry Baskerville, Hotel Northumberland címre. Ebből estig megtudjuk, ott van-e Barrymore a helyén Devonban, vagy sem.
- Így van - mondta Baskerville. - Mondja, doktor Mortimer, ki ez a Barrymore tulajdon- képpen?
- A meghalt régi gondnok fia. A család már négy nemzedék óta gondozza a kastélyt. Amennyire én tudom, megyeszerte ismert és tisztes hírnek örvendő emberek.
- Meg kell jegyeznem - mondta Baskerville -, hogy amíg családunkból senki sem lakik a Hallban, ezek az emberek a legkitűnőbben érezhetik magukat, a dolguk felől igazán alhatnak is.
- Ez kétségkívül igaz.
- Részesedett Barrymore egyáltalán Sir Charles végrendeletéből? - kérdezte Holmes.
- A házaspár ötszáz-ötszáz fontot kapott.
- Ez igen! Tudtak róla előre?
- Tudtak. Sir Charles szívesen emlegette, kinek mit hagyományoz.
- Hát ez csakugyan érdekes!
- Remélem - mondta doktor Mortimer -, hogy nem gyanúsít mindjárt valakit csupán azért, mert pénzt hagyott rá az elhunyt.... Ugyanis én is kaptam ezer fontot.
- Igen? Kapott másvalaki is?
- Néhány kisebb összeget különböző magánszemélyek kaptak, aztán egy csomó adomány ment jótékony célokra. A maradék Sir Henry birtokába jutott.
- És mennyi volt ez a „maradék"?
- Kereken 740 000 font.
Holmes nagyot nézett.
- Ejha! Hát van a világon ennyi pénz egyáltalán?
- Sir Charles gazdag ember hírében állott, de még mi sem voltunk tisztában vele, meddig terjed ez a gazdagság, amíg át nem vizsgáltuk a papírjait. A birtok teljes értéke megközelíti az egymillió fontot.
- Te jó ég! Ez már olyan tét, amelyért érdemes kockáztatni. Volna még egy kérdésem, doktor Mortimer. Bocsássanak meg az ízléstelen föltevésért, de mi van akkor, ha fiatal barátunkat baj éri? Ki örökli a birtokot?
- Tekintettel arra, hogy Rodger Baskerville, Sir Charles kisebbik öccse nőtlen emberként halt meg, a birtokot a Desmond família örökölné. James Desmond, aki távoli unokaöccse az elhunytnak, idősebb egyházi férfiú, és Westmorlandben él.
- Igazán köszönöm. Ezek mind nagyon becses adatok. Ismeri James Desmondot?
- Hogyne! Egy alkalommal meglátogatta Sir Charlest. Igen tiszteletreméltó megjelenésű és kegyes életű ember. Emlékszem rá, semmiféle pénzbeli megváltást nem akart elfogadni, noha Sir Charles egyenesen unszolta.
- És ez a puritán férfiú örökölné Sir Charles ezer fontjait?
- A birtokot feltétlenül örökölné, mivel ez így van kikötve. A pénzt csak akkor, ha a jelenlegi tulajdonos nem rendelkezik másképpen. Sir Henry persze azt tesz a pénzével, amit akar.
- Csinált már végrendeletet, kedves Sir Henry?
- Nem, Mister Holmes, még nem csináltam. Még nem volt rá időm, hiszen csupán tegnap értesültem felőle, hogyan állnak a dolgok. De mindettől függetlenül az a véleményem, hogy a címhez és a birtokhoz kijár a pénz is. Szegény nagybácsim elgondolását követem, amikor ezt mondom. Hogyan is aranyozhatná be a Baskerville-ek régi dicsőségét az örökös, ha nincs elég pénze a birtok fönntartásához? Kastély, birtok, dollár, ez a három együtt jár.
- Hát igen. Én is úgy gondolom, kedves Sir Henry, hogy mindenképp le kell utaznia Devonba, mégpedig késedelem nélkül. Mindössze egy kikötésem van. Semmi esetre sem szabad egyedül mennie.
- Doktor Mortimer velem utazik vissza.
- Igen, de doktor Mortimernek megvan a maga hivatása, amelyet el kell látnia, s háza mérföldekre esik az önétől. Ha a szükség mégis úgy hozná, legjobb akarata ellenére sem segíthetne. Nem, nem, Sir Henry! Olyasvalakit kell magával vinnie, olyan megbízható kísérőt, aki mindig ott van ön mellett.
- Lehetséges, hogy maga jön velem, Mister Holmes?
- Ha rendkívüli esemény következik be, természetesen azon leszek, hogy ott legyek én is. De kérem, értsen meg!... Kiterjedt klientúrám van, szünet nélkül fordulnak hozzám a legkülönfélébb körökből, lehetetlen tehát, hogy hosszabb időre eltávozzam a fővárosból. E pillanatban például Anglia egyik legtiszteletreméltóbb nevének viselőjét próbálja bepiszkolni egy zsaroló, és egyedül én akadályozhatom meg, hogy csúnya botrány ne legyen a dologból. Hát ez az, amiért nem utazhatom Dartmoorba.
- Kit ajánl maga helyett?
Holmes megfogta a karomat.
- Ha barátom vállalja, nála nem is találhatnánk alkalmasabbat. Rá igazán számíthat a legnehezebb helyzetben is. S ha valakinek, hát nekem megvan hozzá a jogom, hogy így nyilatkozzam róla.
A javaslat tökéletesen készületlenül talált, de még mielőtt válaszolhattam volna, Baskerville megragadta kezemet, és szívélyesen megszorongatta.
- Hát ez igazán kedves meglepetés, doktor Watson - mondta. - Maga tudja, hogy állnak a dolgok körülöttem, és éppúgy ismeri a históriát, akár én. Ha igazán lejön velem Baskerville Hallba, hogy mellettem legyen, sose felejtem el magának.
Vonzott a kaland is, szó se róla, de talán még ennél is meggyőzőbben hatottak rám Holmes dicsérő szavai meg az a buzgalom, amellyel Sir Henry azonnal társává avatott.
- Örömmel megyek, persze - bólintottam. - Okosabban úgysem tudnám eltölteni az időmet.
- És pontos jelentéseket kérek - mondta Holmes. - Ha majd jön a kifejlet, márpedig előbb- utóbb el fog jönni, pontos utasításokat adok. Gondolom, szombatig elég az idő, hogy össze- készüljenek.
- Doktor Watsonnak is megfelel ez az időpont? - Hogyne, persze.
- Akkor hát szombaton, hacsak közben másként nem határozok, találkozunk Paddington állomáson, a tízharmincas vonatnál.
Éppen felálltunk, hogy induljunk, amikor Baskerville felkiáltott örömében, majd lehajolt, s a szoba egyik sarkából, a szekrényke alól előhúzott egy fél pár barna cipőt.
- Az eltűnt cipőm! - kiáltotta.
- Minden problémánk ilyen könnyen leljen megoldást - mondta Sherlock Holmes.
- De hát én nem értem - jegyezte meg doktor Mortimer. - Ebéd előtt a lehető legalaposabban átkutattam a szobát.
- Én magam is - mondta Baskerville. - A legkisebb zugot is megnéztem. - Biztos még nem volt itt a cipő.
- Ez esetben csak a pincér tehette ide, míg ebédeltünk.
Rögtön hívatták a németet, de ez bevallotta, hogy mit sem tud a dologról, és hogy tudakozódása is teljesen eredménytelen maradt. Megint csak gyarapodott tehát a szakadatlan, látszólag értelmetlen apró rejtélyek száma, amelyek oly gyorsan követték egymást. Ha eltekintünk Sir Charles elhalálozásának vérfagyasztó körülményeitől, két napon belül egész sor megmagyarázhatatlan esemény tanúi lehettünk: újságcikkből kivágott levelet küldött valaki, fekete szakállas spiclit láttunk a fiákerben, eltűnt egy új barna cipő, elloptak egy használt fekete bocskort, bár a barna utóbb megkerült... Holmes hallgatagon ült a kocsiban, mialatt a Baker Streetre hajtattunk, s összehúzott szemöldökéről és elgondolkodó arcáról lerítt, hogy - akárcsak én - azon töri a fejét, miként tudná valamiféle egységbe foglalni e különös és látszatra össze sem függő epizódokat. Egész délután, sőt még este is dohányfüstbe burkolózva ücsörgött és töprengett.
Éppen vacsorához akartunk ülni, amikor két távirat érkezett. Az egyiknek ez volt a szövege:
Most értesültem, hogy Barrymore a kastélyban tartózkodik. Baskerville.
A másodiknak meg:
Utasítása szerint huszonhárom hotelt végigjártam, sajnos, Times nem került elő. Cartwright.
- Két nyom, amely nem vezet sehová, Watson. Nincs izgalmasabb, mint mikor egy nyomozásban minden összeesküszik az ember ellen. Új irányban kell tapogatóznunk.
- Még hátravan a kocsihajtó.
- Ez az. Már táviratoztam a nyilvántartóba, hogy közöljék a nevét és a címét. Nem csodálnám, ha a válasz máris itt volna.
A csöngetés többet ígért, mint egyszerű választ, ugyanis miután kinyílt az ajtó, egy meglehetősen durva külsejű fickó lépett be rajta - nyilván maga a fiákeres.
- Mondták a központban, hogy egy úr kereste ebből a házból a 2704-est! Hét éve hajtom ezt a kocsit, de eddig még nem panaszkodott senki se. Egyenest idejöttem az állomásból... Mondják a szemembe, ha bajuk van velem, hadd halljam!
- Higgye el, jó ember, nekem az égvilágon semmi bajom magával - mondta Holmes. - Ellenkezőleg. Tíz shilling üti most mindjárt a tenyerét, csak válaszoljon szépen a kérdéseimre.
- Ez már más! Úgy látszik, mégis jó napom van - felelte vigyorogva a fiákeres. - Mit akar tudni, uram?
- Először is azt akarom tudni, mi a neve és hol lakik, hogy szükség esetén megint megtalálhassam.
- A nevem John Clayton, Turpey Street 3. alatt lakom, a Borough-nál, a kocsim meg a Shipley- féle kocsma udvarán állomásozik, a Waterloo pályaudvar mellett.
Holmes felírta, amit az ember mondott.
- Na akkor, Clayton, mondja el nekem, mit tud arról az utasáról, akivel ma délelőtt tízkor idejött. Az utas előbb ezt a házat figyelte, aztán meg két úriembert követett lefelé a Regent Streeten.
Az ember meglepve és kicsit megzavarodva kapta föl a fejét.
- Hát úgy látom, nemigen hadoválhatok én itten, mert maga úgyis mindent tud - mondta. - Az igazat megvallva, az az úriember azt mondta, hogy detektív, és hogy egy szót se szóljak felőle senki fiának.
- Édes barátom, ez egy nagyon komoly ügy, amiről itt szó van, és könnyen megütheti a bokáját, ha titkolódzik nekem. Szóval azt mondta az utasa, hogy detektív?
- Igen, azt mondta.
- Mikor mondta ezt? - Amikor elment.
- Mást nem mondott?
- Mondta a nevét is.
Holmes diadalmas pillantást vetett rám.
- Ejha! Tényleg? Szóval mondta a nevét is? Ezt a szemtelenséget! És mit mondott, hogy hívják?
- Azt mondta - felelte a fiákeres -, hogy Sherlock Holmesnak hívják.
Sose láttam még ennyire megütődni Holmest egy fiákeres feleletétől. Egy pillanatig szóhoz sem
jutott a megdöbbenéstől. Aztán harsány nevetésben tört ki.
- Mesteri, Watson! El kell ismerni, hogy mesteri - mondta. - A döfés gyors volt, és ül is. Magam sem csinálhattam volna jobban. Nincs mese, ez gól, kár tagadni. Szóval Sherlock Holmesnak hívják, he?!
- Igen, uram, ezt a nevet mondta az úriember.
- Kitűnő, öregem. Most már csak azt mondja meg, hol szedte föl, és mi történt később?
- Fél tízkor állított meg a Trafalgar Square-en. Azt mondta, hogy detektív, és hogy két guinea-t kapok, ha egész nap azt teszem, amit parancsol, és ha soha semmit sem kérdezek. Örömmel álltam kötélnek. Először a Hotel Northumberland elé hajtottunk, és ott vártunk, amíg ki nem jött két úr, és kocsiba nem szálltak. A kocsijukat egészen addig követtük, míg itt valahol meg nem állt.
- Vagyis az ajtóm előtt - mondta Holmes.
- Hát ebben már nem vagyok biztos, de annyit mondhatok, hogy az utasom tudta, hol van. Mi körülbelül az utca feléig jöttünk, és ott vártunk másfél órát. Ezután a két úr gyalog elibénk vágott, mi meg követtük őket végig a Baker Streeten, meg tovább.
- Igen - mondta Holmes. - Ezt tudom.
- Lementünk egészen a Regent Street háromnegyedéig. Akkor az úr fölcsapta a tetőt, és rám ordított, hogy hajtsak egyenesen a Waterloo pályaudvarra, mégpedig olyan gyorsan, ahogy csak tudok. Jól meglegyintettem a pejkót, ott is termettünk hamarosan, nem került tíz percbe se. Akkor az úr szemrebbenés nélkül megfizette a két guinea-t, és rögtön bement az állomás- épületbe. De még mielőtt végleg otthagyott volna, ezt mondta: „Talán érdekli magát, hogy az utasa Mister Sherlock Holmes volt." Innen tudom a nevét.
- Értem. És többé nem látta?
- Miután bement az állomásba, többé nem.
- Na és hogyan írná le a külsejét ennek a Mister Sherlock Holmesnak? A fiákeres megvakarta a fejét.
- Őszintén megvallva, nem olyan úr volt, akit könnyű leírni. Hát olyan jó negyvenévesnek gondolom, középmagas volt, két vagy három hüvelykkel alacsonyabb, mint ön, uram. Ruhája után igen finom uraság lehetett, fekete szakálla volt, egyenesre vágva, meg halovány arca. Többet igazán nem tudok mondani róla, uram.
- Mi volt a szeme színe?
- Erről nem tudok semmit. Nem figyeltem. - Semmi másra nem emlékszik?
- Nem uram, semmi másra.
- Na jól van, akkor itt a tíz shilling. És ha hoz még valami használható információt, még egyet kap. Jó éjszakát!
- Önnek is jó éjszakát, uram, és köszönöm.
John Clayton vigyorogva távozott. Holmes pedig vállvonogatva és bánatos mosollyal az arcán szólalt meg újra.
- Megette a fene a harmadik nyomot is... Ott vagyunk, ahol voltunk - mondta. - A csavaros eszű gazemberét! Tudta, hol lakunk, tudta, hogy Sir Henry Baskerville hozzám fordult tanácsért, egyből kiszúrt a Regent Streeten, föltételezte, hogy megjegyeztem a kocsi számát, és hogy kezembe kaparintom a fiákerest, és akkor még ráadásul pimaszul üzenget is. No, Watson, emberünkre akadtunk! Nem verébre lövünk ágyúval. Londonban mattoltak meg, nem akárhol. Csak azt kívánhatom, hogy magának Devonban több szerencséje legyen. De valami azért csak aggaszt.
- Mégpedig?
- Hogy oda kell küldenem. Csúnya egy história ez, Watson, nagyon csúnya és veszélyes história. Minél jobban ismerem, annál kevésbé tetszik. Nevessen csak, barátom, de higgye el, nagyon örülnék, ha már újra itthon látnám épségben a Baker Streeten.

29-36. oldal