SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

IX. DOKTOR WATSON MÁSODIK LEVELE. A LIDÉRCFÉNY

Baskerville Hall
október 15.

Kedves Holmes!
Tény és való, hogy küldetésem első napjairól nem volt sok mondanivalóm, de el kell ismernie, hogy most derekasan pótolom a mulasztottakat, hiszen csak úgy kergetik egymást az események. Utolsó levelemet ott hagytam abba, hogy Barrymore az ablaknál állt, most már egész regényrevalót közölhetek, sőt talán meglepetéssel is sikerül szolgálnom. Olyan fordulat következett be, amelyet nem láthattam előre. Igaz, a legutolsó negyvennyolc óra alatt sok minden megvilágosodott előttem, de ugyanakkor minden bonyolultabbá is vált. No de inkább szép sorban elmondom az egészet, ítélje meg maga, igazam van-e.
A rákövetkező napon még reggeli előtt végigsétáltam a folyosón, és megvizsgáltam a szobát, amelyben előző éjszaka Barrymore-t láttam. A nyugatra néző ablak, amelyen át kibámult, vizsgálatom alapján abban különbözik a kastély többi ablakától, hogy pompás kilátás nyílik belőle a lápvidékre. Éppen szemben vele hézag van két fa között, s ez az oka, hogy remekül odalátni. (A többi ablakból a sok fa miatt éppen csak sejteni lehet a kilátást.) Ebből önként adódik, hogy Barrymore, ha valóban csupán ez az egy ablak felelt meg neki, csakugyan a lápvidéket bámulta: a lápon keresett valamit vagy valakit. Az éjszaka koromsötét volt, el sem tudom tehát képzelni, mi módon remélhette, hogy megpillanthat bárkit is. Eszembe ötlött, hogy talán szerelmi história van a háttérben. Ez megmagyarázná, miért kellett lopózkodnia, sőt azt is, miért bánkódik a felesége. Barrymore jóképű fickó, megvan minden adottsága hozzá, hogy belopja magát egy vidéki leányzó szívébe, ebben a feltevésben tehát lehet valami. Az ajtónyitás, amelyet jóval később hallottam - jóval azután, hogy visszatértem szobámba -, könnyen jelentheti, hogy titkos randevúra indult. Ilyesmiken gondolkoztam ezen a délelőttön, és tudatom elképzeléseimet magával, jóllehet a végeredmény korántsem igazolta valamennyit.
Bármi lett légyen is Barrymore cselekedeteinek rugója, úgy éreztem, nincs hozzá jogom, hogy megfigyeléseimet addig megtartsam magamnak, amíg nem lelek rájuk magyarázatot. Reggeli után felkerestem a baronetet dolgozószobájában, és elmondtam neki, mit tapasztaltam. Várakozásommal ellentétben alig volt meglepve.
- Igen, tudok róla, hogy Barrymore mászkál éjszaka, sőt már akartam is vele beszélni - mondta Sir Henry. - Kétszer vagy háromszor hallottam lépteit a folyosón, mégpedig éppen a maga által megjelölt időben.
- Valószínűleg minden éjszaka odaáll az ablakhoz - jegyeztem meg.
- Valószínűleg. Ez esetben viszont követhetjük, és megfigyelhetjük, mit csinál. Szeretném
tudni, mit tenne Holmes barátunk, ha véletlenül itt volna...
- Azt hiszem, ugyanazt, amit ön javasolt - feleltem. - Követné Barrymore-t, és megfigyelné, mit csinál.
- Ezt mi ketten is megtehetjük. - De meghallhat bennünket! - Szerencsére nagyot hall. Feltétlenül meg kell kísérelnünk a dolgot. Ma éjszaka a szobámban maradunk, és megvárjuk, amíg elhalad. - Sir Henry jókedvűen dörzsölte össze a tenyerét. Nyilván előre örült a kalandnak, amely kis változatosságot hozna a túlságosan eseménytelen lápvidéki életbe.
Sir Henry már egy ideje komoly tárgyalásokat folytatott az építésszel, aki annak idején Sir Charles számára készítette el a terveket, sőt egy londoni vállalkozóval is kapcsolatba lépett, úgyhogy nagy változásokra lehetünk elkészülve. Lakberendezők és bútorkereskedők is voltak itt Plymouthból, ami mind arra mutat, hogy barátunknak nagy tervei vannak, és sem a fáradságot, sem a pénzt nem kíméli, ha arról van szó, hogy bearanyozza a család régi dicsőségét. Ha majd kész lesz a ház, átépítve és újonnan bebútorozva, már csak egy asszony fog hiányozni belőle. Köztünk legyen mondva: a vak is láthatja, hogy háziasszonyban sem lesz hiány, föltéve, ha úgy akarja a hölgy is. Ugyanis ritkán láttam még férfit, aki annyira belehabarodott volna egy leányba, mint Sir Henry a csinos szomszédnőnkbe, Miss Stapletonba. Mindamellett ez a szerelmi história nem alakul olyan zavartalanul, ahogy az ember várná. Ma például egy meglehetősen disszonáns hang szólt bele a játékba, ami alaposan megzavarta és meghökkentette barátunkat.
Az imént idézett beszélgetés után, amikor is Barrymore-ról folytattunk eszmecserét, Sir Henry vette a kalapját s menni készült. Magától értetődően én is ugyanezt cselekedtem.
- Mi az, hát maga is jön, Watson? - kérdezte, s furcsán rám nézett. - Attól függ, hogy a láp felé megy-e - feleltem.
- Arra megyek, természetesen.
- Nos, ön nagyon jól tudja, milyen utasításokat kaptam. Sajnálom, hogy be kell avatkoznom, de hiszen ön is hallotta, mennyire a lelkemre kötötte Holmes, hogy soha ne hagyjam magára, és hogy főleg a lápra ne engedjem ki egyedül.
Sir Henry elmosolyodott, s kezét vállamra tette.
- Drága barátom - mondta -, Holmes nagyon okos ember, de bizonyos dolgokat, amelyek azóta következtek be, amióta itt élek, ő sem láthatott előre. Ért engem, ugye? Meg vagyok róla győződve, hogy nem akar mindenáron ünneprontó lenni... Magam megyek, és punktum...
Kényelmetlen helyzetbe kerültem. Egy pillanatig úgy álltam ott, mint szamár a hegyen, de mielőtt bármit is mondhattam vagy tehettem volna, Sir Henry felkapta a sétapálcáját, és kint volt a házból.
Ahogy aztán átgondoltam a dolgot, rögtön marni kezdett a lelkiismeret, hogy miért is engedtem neki. Szerelem ide, szerelem oda, nem lett volna szabad kíséret nélkül hagynom. Előre elképzeltem, mit éreznék majd, ha azzal a vallomással kellene a szeme elé kerülnöm, kedves Holmes, hogy utasításait megszegve, valamiféle szerencsétlenséget idéztem elő. Higgye el, már a puszta gondolattól is elszégyelltem magam. Mivel úgy gondoltam, talán nem késő, hogy utolérjem a baronetet, azonnal útnak indultam a „Csendes fészek" felé.
Rohantam, ahogy csak tőlem tellett, de addig nyomát sem láttam Sir Henrynek, amíg ahhoz a helyhez nem értem, ahonnan az ösvény kiágazik az útból. Itt ugyanis - attól tartva, hogy elvétem az irányt - felmásztam egy dombra, ahonnan jól be lehetett látni az egész környéket. Az a domb ez, ahol a kőbánya van. Őrhelyemről rögtön meg is pillantottam Sir Henryt. Körülbelül egy negyed mérfölddel távolabb, az ösvényen haladt előre. Hölgy is volt vele, aki viszont nem lehetett más, mint Miss Stapleton. Nagyon úgy festett, hogy máris jól megértik egymást, és hogy találkozásukat előre megbeszélték. Lassan, beszélgetésbe merülve sétáltak, s
jól láttam, hogyan gesztikulál a lány, mintha azt akarná bizonygatni, hogy őszintén beszél. A baronet figyelmesen hallgatta, majd egyszer-kétszer tagadóan rázta meg a fejét. A sziklák közt lapulva figyeltem őket, s azon törtem a fejemet, mitévő legyek ezután. Az, hogy kövessem őket, és kihallgassam meghitt társalgásukat, durva tapintatlanság lett volna, márpedig vitathatatlanul az volt a kötelességem, hogy ne veszítsem őket szem elől. (Barát után kémkedni utálatos munka!) Okosabb megoldás nem jutott az eszembe, mint hogy tovább figyeljem a dombról barátunkat. Gondoltam, majd úgy könnyítek lelkiismeretemen, hogy később elmondom neki, mit tettem. Szó se róla, hirtelen, fenyegető veszély esetén nem lehettem volna segítségére, hiszen ehhez túl távol voltam... De talán mégis helyeselni fogja akciómat, mindenesetre szeretném hinni, a helyzet igen kényes volt, és mást igazán nem is tehettem.
Barátunk, Sir Henry és szíve hölgye, láthatóan nyakig belemerülve a társalgásba, egy pillanatra megálltak, amikor hirtelen tudatára ébredtem, hogy nem egymagam vagyok tanúja a széptevésnek.
Zöld, fátyolszerű valami suhant el szemem előtt. Csak amikor odapillantottam, vettem észre, hogy botra van erősítve, s egy férfi lengeti, aki bukdácsolva közeledik a göcsörtös talajon. A férfi Stapleton volt, s a zöld izé nem volt más, mint a lepkehálója. Jóval közelebb volt a párhoz, mint én, és úgy láttam, feléjük tart. Ebben a pillanatban Sir Henry hirtelen magához vonta Miss Stapletont. Karja köréje simult, de a lány húzódozott, s arcát is elfordította. A baronet utána hajolt, mire az ifjú hölgy tiltakozva emelte fel a kezét. A következő pillanatban szétrebbentek, s hirtelen hátrafordultak.
Ijedelmüknek Stapleton színre lépése volt az oka. Vadul csörtetett feléjük, lehetetlen hálója mögötte fityegett. Hogy a szerelmesekhez ért, elkezdett hadonászni és toporzékolni. Nem értettem a dolgot, de az volt a benyomásom, hogy Stapleton szidalmazza Sir Henryt, aki viszont hosszas magyarázkodásba fogott, ami annál haragosabbá vált, minél kevésbé talált meghallgatásra a másik félnél. A nő némán, megkövülten állott mellettük. Végül is Stapleton sarkon fordult, és parancsoló mozdulattal intett húgának, aki zavart tekintetet vetett Sir Henryre, majd elvonult a bátyja oldalán.
A természetbúvár dühös mozdulatai arra engedtek következtetni, hogy húgát is elárasztotta szemrehányásokkal. A baronet egy darabig meredten bámult utánuk, majd lassan megindult visszafelé az úton. Fejét lógatta: maga volt a megtestesült kudarc.
A jelenet értelmét még csak nem is sejtettem, de nagyon szégyelltem magam, hogy barátom tudta nélkül tanúja lettem az intim színjátéknak.
Lefutottam a dombról, s lábánál össze is akadtam a baronettel. Arca vöröslött a haragtól. Szemöldökét összevonta, mint aki erősen töpreng valamin.
- Nicsak, Watson! Hogy kerül maga ide?! - kiáltott fel. - Remélem, nem akarja azt mondani, hogy mégiscsak utánam jött?
Mindent bevallottam: hogyan bántott a lelkiismeret, hogyan követtem, és végül, hogyan lettem tanúja a történteknek. Egy pillanatig szikrát szórt a szeme, de őszinteségem végül is lefegyverezte, és harsány, bár kissé szomorú nevetésben tört ki, ami most egyet jelentett a megbocsátással.
- Az ember azt hinné, hogy ezen a prérin végre nyugton hagyják - vette át a szót Sir Henry -, de hát az ördög vigye el, úgy látszik, mindenki kíváncsi volt rá, hogyan udvarlok. Ez volt ám az udvarlás! Hova váltott belépőjegyet?
- Itt álltam ezen a dombon.
- Szóval kakasülő, mi? Bezzeg Stapletonnak proszcéniumpáholyba szólt a jegye. Látta, hogyan támadt ránk?
- Láttam, hogyne.
- Észrevette már, hogy nem normális? Úgy értem, hogy a báty... - Nem, még nem vettem észre.
- Higgye el, eddig én sem. Egészen mostanáig épeszűnek gondoltam, de most rájöttem, hogy vagy ő bolond, vagy én vagyok az. Csak azt szeretném tudni, mi az, ami olyan kivetnivaló rajtam... Maga már néhány hete egy fedél alatt lakik velem, Watson. Mondja meg most őszintén, lehet belőlem jó férje annak a nőnek, akit szeretek?
- Miért ne lehetne?
- Sem anyagi, sem társadalmi helyzetemet nem kifogásolhatja. Kizárólag személyes oka lehet rá, hogy annyira ellenem van. De hát mi baja velem? Soha életemben senki fiának nem ártottam, annyit se, mint egy légynek. És még azt sem tűri, hogy akár az ujja hegyét érintsem a húgának.
- Miért? Megmondta?
- Meg hát! Sőt, ennél többet is mondott! A lányt csak néhány hét óta ismerem, de már az első találkozásnál megéreztem, hogy nekem való lenne, és ő is biztosan így érzett. Boldog volt, ha velem lehetett, erre meg mernék esküdni. Egy nő szeme többet elárul, mint a szavai. De Stapleton soha nem hagyja, hogy magunkra maradjunk, s ma történt először, hogy négy- szemközt válthattam vele néhány szót. Szívesen jött a találkozóra, de mikor már ott volt, nem volt hajlandó szerelemről beszélni, sőt nekem sem engedte meg, hogy az érzéseimről valljak. Legalábbis megpróbált elhallgattatni. Újra és újra visszatért rá, hogy ez itt veszélyes hely, és hogy addig nem nyugszik, míg el nem megyek innen. Megmondtam neki, hogy mióta ismerem, semmi kedvem elmenni innen, és ha valóban azt akarja, hogy menjek, próbáljon valami megoldást találni, hogy ő is velem jöhessen. Ugyanilyen röviden rögtön meg is kértem a kezét, de mielőtt válaszolhatott volna, megjelent a bátyja. Olyan képpel tört ránk, mint aki eszét vesztette. Sápadt volt a dühtől, és azok a vízszínű szemei most szinte lángoltak. Mi dolgom nekem a hölggyel, meg hogy hogyan merek közeledni hozzá, miért akarom hírbe hozni, meg hogy azt gondolom-e, hogy mert baronet vagyok, nekem mindent szabad. Ha nem a fivére volna, megválaszoltam volna neki amúgy istenesen. Közöltem vele viszont, hogy szándékaim a húgával szemben a legbecsületesebbek, és remélem, a húga megtisztel azzal, hogy a feleségem lesz. Szónoklatom azonban nem gyakorolt nagy hatást Stapletonra, mire én is meglehetősen dühbe gurultam, és sokkal hevesebben válaszoltam neki, mint eredetileg szándékomban volt, tekintettel arra, hogy húga is ott állt mellettünk. A jelenet azzal végződött, hogy mindketten elvonultak, mint ahogy látta maga is, és most én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere. Maga talán érti, mi ez az egész, Watson? Örökre hálás lennék, ha meg tudná nekem magyarázni...
Megpróbáltam magyarázattal szolgálni, de őszintén szólva magam is tökéletesen tanácstalan voltam. Barátunk nemesi címe, vagyona, kora, jelleme és külseje csak javára szólhatott. Ellenérv nem is jutott eszembe, hacsak nem számítom ide a famíliára nehezedő átkot. Hogy ennyi előnyös tulajdonságot ilyen gorombán visszautasíthatott valaki, tekintet nélkül az érintett hölgy saját akaratára, és hogy a hölgy a legkisebb tiltakozás nélkül egyszerűen tudomásul veszi ezt, több volt, mint meglepő.
Találgatásainknak Stapleton látogatása vetett véget, aki még ugyanaznap délután fölkereste a baronetet. Azért jött, hogy délelőtti nyerseségéért elnézést kérjen Sir Henrytől, s miután hosszabb beszélgetést folytattak a házigazda dolgozószobájában, a seb látnivalóan máris begyógyult, s mintha mi sem történt volna, jövő pénteken megint vacsorára vártak bennünket a „Csendes fészek"-ben.
- Most is azt mondom, hogy bolond - mondta Sir Henry. - Soha nem fogom elfelejteni a tekintetét, amikor nekem támadt ma délelőtt, de annyit be kell ismernem, hogy tisztességesebb bocsánatkérést még nem hallottam.
- Mivel magyarázta a viselkedését?
- Azt mondja, a húga a mindene. Ez rendjén is van, sőt nagyon örülök, hogy ennyire megbecsüli a húgát. Elmondta, hogy mindig együtt éltek, és soha nem volt senkije a húgán kívül. Még a gondolatától is retteg, hogy elveszítheti. Sokáig nem vette észre vonzódásomat a lányhoz, de mikor saját szemével látta, hogyan is áll a dolog, és hogy elvehetik tőle, olyan pánik lett úrrá rajta, hogy hirtelen azt sem tudta, mit tesz. Nagyon sajnálja a történteket, úgymond, annál is inkább, mert már belátta, micsoda ostoba önzés részéről, ha azt képzeli, hogy egy ilyen szép nőt egész életére rabjává tehet. Úgy gondolja, ha mégis el kell mennie a lánynak, inkább vigye el magafajta szomszéd, mint idegen. A dolog mindenesetre nagy csapás számára, és időbe fog telni, amíg fölkészülhet rá. Megfogadta, hogy nem áll tovább húga útjába, föltéve, ha én is megígérem, hogy három hónapra nyugodni hagyom az ügyet, s erre az időre megelégszem a hölgy barátságával, szerelmére azonban nem tartok igényt. Ezt én meg is ígértem, s ezzel a dolog el van intézve.
Erre a rejtélyre tehát fény derült. Már az is valami, hogy legalább egyetlen ponton szilárd talajt érezhetünk lábunk alatt ebben az ingoványban, amely körülvesz bennünket. Végre tudjuk, miért tekintett Stapleton gyanakvással húga udvarlójára, még ha ez az udvarló olyan kiváló személyiség volt is, mint Sir Henry.
Most tehát kezembe vehetek egy másik szálat, amelyet sikerült előráncigálnom az összeguban- colódott gombolyagból, és rátérhetek az éjszakai lopódzások titkára: miért könnyes állandóan Mrs. Barrymore arca, mit jelentenek a komornyik titokzatos éjszakai zarándokútjai a nyugatra néző ablakhoz. Gratulálhat nekem, kedves Holmes, és megdicsérhet, hogy nem csalódott bennem, s hogy nem bánta meg bizalmát, amelyet azzal tanúsított irányomban, hogy ideküldött. Mindezeket a talányokat ugyanis sikerült egyetlen éjszaka leforgása alatt megfejtenem.
Azt írtam, egyetlen éjszaka leforgása alatt, de valójában két éjszakáról volt szó, mivel az első alkalommal nem volt szerencsénk. Körülbelül három óráig ültem Sir Henryvel a szobájában, de semmiféle hangot vagy zajt nem hallottunk, kivéve a lépcsőházi nagy ingaóra ütését. Komoran virrasztottunk, míg el nem aludtunk ültő helyünkben. Szerencsére kudarcunk nem vette el a kedvünket, s megfogadtuk, még egy próbát teszünk. A következő éjszakán lejjebb csavartuk a lámpát, úgy ültünk cigarettázva a félhomályban, s igyekeztünk a legnagyobb csöndben maradni. Hihetetlenül lassan másztak a percek, s csupán azért voltunk képesek várni, mivel vadásznak képzeltük magunkat, s vártuk, hogy a vad besétáljon a kelepcébe. Egyet ütött, kettőt ütött, és kétségbeesve csaknem újra föladtuk megint, amikor hirtelen felpattantunk. A fáradtság egy pillanat alatt elillant tagjainkból. A folyosón léptek csikorogtak.
A lopakodó lépések közeledtek, elvonultak a szoba előtt, majd lassan elhaltak. A baronet ekkor óvatosan kinyitotta az ajtót, s megkezdtük az üldözést. Emberünk addigra beért a galériába. A folyosó sötétbe borult mögötte. Halkan lopózkodtunk előre, míg el nem értünk az épület másik szárnyába. Még kellő időben érkeztünk, hogy pillantást vethessünk a magas, kerek vállú, fekete szakállas alakra, amint lábujjhegyen haladt előre a folyosón. Ugyanazon az ajtón lépett be, mint előző alkalommal: a gyertyafény egy pillanatra megvilágította az ajtókeretet, majd egyetlen, sárga sugárnyaláb hatolt át a folyosó sötétjén. Óvatosan nyomakodtunk előre, a fény irányába, és a legnagyobb vigyázattal próbáltunk ki minden padlódeszkát, mielőtt ránehezedtünk volna. Cipőnket már előbb levetettük, de az öreg padló így is recsegett-ropogott lépteink súlya alatt. Néha úgy tűnt, lehetetlen, hogy a komornyik ne hallja közeledésünket, szerencsére azonban valóban nagyot hallott. Különben is teljesen elfoglalta, amit csinált. Miután végre elértük az ajtót, és bekukucskáltunk rajta, ott találtuk Barrymore-t: szorosan az ablak előtt állt, a gyertyát kezében tartotta, sápadt, figyelő arcát pedig nekinyomta az ablaküvegnek, egyszóval pontosan az a kép tárult szemem elé, mint tegnapelőtt.
Haditervünket nem dolgoztuk ki részletesen, de a baronet az az ember, aki azt tartja, legjobb az egyenes út. Egyszerűen besétált a szobába. Barrymore felszisszenve ugrott el az ablaktól, és az izgalomtól remegve dobbant elénk. Sötét szeme, amely szinte parázslott sápadt arcában, s amelyet hol Sir Henryre, hol meg rám fordított, rémületet és meglepetést tükrözött.
- Hát maga mit csinál itt, Barrymore?
- Semmit, uram! - A komornyik oly izgatott lett, hogy alig jött hang a torkára. A gyertya remegett a kezében, s árnyékunk föl-le táncolt a falon. - Az ablak, uram... Az ablak miatt vagyok itt! Éjszaka mindig körüljárok, és megnézem, be vannak-e csukva.
- Az emeleti ablakok?
- Igen, uram, minden ablakot ellenőrzök.
- Hát ide figyeljen, Barrymore - emelte föl a hangját Sir Henry -, mi elhatároztuk, hogy végére járunk ennek a dolognak, így hát jobb lesz, ha rögtön megmondja az igazat. Na gyerünk! Hagyja a hazudozást. Mit csinál itt az ablaknál?
A szegény ördög megzavarodva nézett ránk, és úgy tördelte a kezét, mint akit végső kétségbeesés környékez.
- Semmi rosszat nem csináltam, uram! Csak ezt a gyertyát tartottam az ablaknál!
- Igen? És miért tartotta a gyertyát az ablaknál?
- Ne faggasson, Sir Henry! Ne faggasson... Becsületszavamra, uram, nem az én titkom ez, és nincs jogom beszélni róla! Ha csupán az enyém volna, meg se próbálnám, hogy titkolózzam ön előtt.
Remek ötletem támadt. A gyertyát fölemeltem az ablakpárkányról, ahova letette a komornyik.
- Biztos, hogy jeleket adott vele - mondtam. - Lássuk csak, jön-e válasz!
Úgy tartottam a gyertyát, ahogy előzőleg Barrymore, s közben szememet meresztve figyeltem kifelé a sötét éjszakába. Csak nagy nehezen tudtam megkülönböztetni a fák sötét tömegét és a lápvidék világosabb foltját. A holdat felhő takarta.
Felujjongtam: áttörve az éjszaka sötét fátylát, aprócska sárga fénypont tűnt fel a látóhatár szélén, és mintha odapöttyintették volna, mozdulatlanul világolt az ablak fekete négyszögében.
- Ez az! - kiáltottam.
- De uram! Ott nincs semmi! - szólt közbe a komornyik. - Esküszöm, semmi sincs ott... - Lóbálja meg a gyertyát, Watson! - kiáltotta a baronet.
- Látja, most az is mozog! Na, te gazember, még mindig tagadod, hogy jeleket adtál? Na gyerünk, gyerünk! Beszélni! Halljam! Miféle cimborája van odakint magának? Miféle össze- esküvés ez?
A komornyik arca dacossá merevedett.
- Semmi köze hozzá! Nem mondom meg!
- Azonnal felmondok! Megértette?
- Értettem, uram. Ha mennem kell, hát megyek... Nem tehetek mást.
- Szégyellheti magát, hogy így kell elmennie! A fenébe is! A pereputtya századokig élt egy fedél alatt az őseimmel, és maga meg ki tudja, miket tervez ellenem.
- Ön ellen semmit, uram! Ön ellen semmit!
Ezt egy női hang mondta: férjénél is sápadtabban és ijedtebben Mrs. Barrymore állt az ajtóban. Hálóing és kendő volt rajta, s talán komikusan hatott volna termetes alakja ebben az öltözetben, ha nem ült volna ekkora megindultság az arcán.
- El kell mennünk, Eliza! Vége mindennek! Indulhatsz csomagolni! - mondta a komornyik.
- Jaj, micsoda bajba kevertelek, szegény John!... De én vagyok az oka mindennek, Sir Henry! Egyedül én! Amit a férjem tett, értem tette, én kértem meg rá...
- Akkor beszéljen! Nos, mi ez a cirkusz itt?
- Szerencsétlen fivérem küszködik a lápon az éhhalállal. Nem tűrhetjük, hogy az ajtónk küszöbén pusztuljon el. A gyertya azt jelenti, hogy összekészítettük az ennivalóját, az a fény odakint meg azt jelzi, hová vigyük.
- Akkor a maga fivére...
- Igen, uram! Selden, a szökött fegyenc nekem fivérem.
- Ez az igazság, uram! - mondta Barrymore. - Megmondtam, hogy nem az én titkom ez, és hogy nincs jogom beszélni róla. De most, hogy úgyis tudja már, beláthatja, hogy ön ellen nem terveztünk semmit.
Szóval ez volt a magyarázata az éjszakai settenkedéseknek! Meg a gyertyajeleknek! Mindketten csodálkozva szemléltük a komornyik feleségét. Lehetséges volna, hogy ez a tisztességes asszony vérrokona egy hírhedt gonosztevőnek?
- Igen, uram! A leánykori nevem Selden, és öcsémről van szó. Fiatal korában rettenetesen kényeztettük, mindent megadtunk neki, mire azt kezdte hinni, hogy körülötte forog a világ, és azt tehet, amit akar. Később aztán, hogy felnőtt, rossz társaságba keveredett, és mintha ördög bújt volna bele... Anyánk szíve megszakadt bánatában. Sárba taposta a nevünket. Egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott a bűnben, s csak az ég kegyelme mentette meg a hóhér kezétől. Az én számomra azonban mindig is az a göndör fürtű kisfiú maradt, akit térdemen ringattam, és aki játszótársam volt. Ezért is szökött meg a börtönből. Tudta, hogy itt élek, és hogy nem fogom tőle megtagadni segítségemet. Mikor egy éjszaka idevonszolta magát, elcsigázva és közel az éhhalálhoz, a nyomában a kopókkal..., mi mást tehettem volna? Befogadtuk, tápláltuk és gondoztuk. Ekkor ön visszatért ide, uram, és öcsém úgy gondolta, a legbiztosabban a lápon bújhat el, míg el nem múlik ez a fölhajtás körülötte, és el is vonult oda. Minden második éjszaka kitettük ide a gyertyát az ablakba, hogy megtudjuk, itt van-e még, és amikor választ kaptunk a jelre, a férjem kenyeret és húst vitt neki. Mindennap reméltük, hogy már elment, de amíg ránk volt szorulva, nem árulhattuk el. Ez az igazság, és erre meg is esküszöm, ha kell. Láthatja tehát, uram, ha valakit szemrehányás érhet, az nem a férjem, hanem én vagyok, hiszen az én kedvemért tette, amit csinált.
A nő hangjából annyi őszinteség csendült ki, hogy egészen meggyőzött bennünket.
- Így volt, Barrymore?
- Igen, uram, szóról szóra így volt.
- Azért nem hibáztathatom, hogy a felesége mellé állt. Felejtse el, amit az előbb mondtam. Most menjenek a szobájukba, és majd reggel tovább beszélünk a dologról.
Miután Barrymore és felesége elmentek, újra kitekintettünk az ablakon. Sir Henry szélesre tárta a táblákat: fagyosan süvített be az éjszaka szele. A messzeségben még mindig ott ragyogott a kicsinyke sárga fénypont.
- Csodálom, hogy egyáltalán gyertyát mer gyújtani - jegyezte meg Sir Henry. - Nyilván úgy helyezte el, hogy csak innen láthassák.
- Valószínűleg. Vajon milyen messze lehet innen?
- A Kapu-szikla táján, gondolom.
- Vagyis alig egy-két mérföldre innen. - Még talán annyi sincs.
- Túl messze nem lehet, ha odahordta Barrymore az ennivalót. És most ott leskelődik ez a szörnyeteg a gyertyája mellett. De az ördögbe is, Watson, én odamegyek, és megfogom.
Én is erre gondoltam most. A Barrymore házaspár vallomása nem volt árulás. Titkukat erőszakkal szedtük ki belőlük. Márpedig ez a bűnöző veszélyt jelent az egész társadalomra, megátalkodott gonosztevő, akit nem szabad sem sajnálnunk, sem kímélnünk. Csak köte- lességünket teljesítjük, ha kihasználjuk az alkalmat, és odajuttatjuk, ahová való, és ahol nem árthat többé. Ha nem cselekszünk azonnal, mások ihatják meg a levét, hiszen brutális, erőszakos emberről van szó. Például bármelyik éjszaka megtámadhatja szomszédainkat, Stapletonékat... Feltehetően erre gondolt Sir Henry is, amikor oly buzgón vállalkozott az újabb kalandra.
- Én is megyek - mondtam.
- Akkor tegye zsebre a revolverét, és húzza fel a cipőjét! Minél hamarabb indulunk, annál jobb! A fickó közben elolthatja a gyertyát, és kereket oldhat.
Nem telt bele öt perc, és kint álltunk a kapu előtt.
Elindulhattunk utunkra. Míg átsiettünk a sötét kerten, fülünkbe zenélt az őszi szél. Lábunk alatt zörgött az avar. Az éjszakai levegő tele volt a rothadás nehéz szagával. Olykor-olykor előbukkant a hold egy pillanatra. Az égen hatalmas felhők úsztak, s amint kiértünk a lápra, gyengén szemerkélni kezdett az eső. A fény még mindig ott világolt előttünk.
- Van fegyvere? - kérdeztem.
- Nálam van a kutyakorbácsom.
- Gyorsan kell majd megközelítenünk, mert a fickó mindenre el van szánva. Meg kell lepnünk, és fegyverképtelenné kell tennünk, mielőtt felocsúdhatna.
- Most jut eszembe, Watson - vetette közbe a baronet -, ehhez mit szólna Holmes? Hogy az éjszaka kellős közepén sétálgatunk a lápon, amikor itt a gonosz uralkodik...
Mintegy válaszul szavaira, a láp komor végtelenségéből hirtelen fülünkbe hatolt a különös ordítás, amelyet már egyszer hallottam a grimpeni ingovány táján. A szél hozta felénk az éjszaka sötétjéből: először elnyújtott, mély morgás hallatszott, ezt egetverő üvöltés követte, ami végül panaszos hörgésben halt el. Újra és újra felhangzott, mint valami fogcsikorgató, vad fenyegetés, a levegő is beleremegett. A baronet megragadta a karomat. A sötétben is észre lehetett venni, hogy holtra sápadt.
- Szent isten! Hát ez meg micsoda, Watson?
- Nem tudom, valami lápvidéki zaj. Egyszer már hallottam.
A hang most végleg elhalt, s halotti csönd nehezedett ránk. Füleltünk, de semmit sem hallottunk.
- Watson - suttogta a baronet -, ez kutyavonítás volt!
A hideg is végigfutott rajtam: hangjából kiérzett a szörnyű félelem, amely erőt vett rajta.
- Minek mondják? - kérdezte Sir Henry.
- Kicsoda?
- Hát az itteniek!
- Ez a tudatlan népség? Nem mindegy, minek mondják?
- Mondja csak, Watson! Mit beszélnek? Mi ez?
Nem szívesen feleltem, de nem térhettem ki a válasz elől.
- Azt mondják, hogy a sátán kutyája ugat ilyenkor.
Sir Henry sóhajtott egyet, s aztán hosszan hallgatott.
- Hogy kutya volt, az biztos - mondta végül. - De úgy hallottam, mintha egészen messziről jönne. Onnan...
- Nehéz volna megmondani, honnan jött.
- A szél hozta, és aztán el is vitte. Nem ebbe az irányba esik a nagy grimpeni ingovány?
- De igen!
- Hát pedig éppen onnan jött... Mondja meg őszintén, Watson, nem azt hiszi maga is, hogy kutyavonítás volt? Nem vagyok már gyerek. Semmi szükség rá, hogy titkolózzék előttem!
- Épp Stapletonnal voltam együtt, amikor először hallottam. Azt mondta, valami ritka madár lehet.
- Nem, ez kutya volt! Te jó isten, lehet, hogy mégis igaza van a históriának? Lehet, hogy mégis veszély fenyeget? Maga persze nem hiszi, ugye, Watson?
- Egyáltalán nem hiszem!
- Pedig hát más dolog volt Londonban nevetni rajta, és megint más itt állni a lápon a sötét éjszakában, és a saját fülemmel hallani... Szegény bácsikám! Kutyanyomok voltak mellette, amikor ott hevert holtan... Igen, igen! Minden egybevág! Watson, én nem tartom magam gyávának, de ez a hang megfagyasztotta ereimben a vért. Fogja csak meg a kezem!
A baronet keze hideg volt, mint a márvány. - Holnapra elfelejti az egészet.
- Nem hiszem, hogy valaha is kiverhetem a fejemből ezt az üvöltést. Mi a véleménye, most mit tegyünk?
- Forduljunk vissza?
- A fenébe! Dehogy! Azért jöttünk, hogy megfogjuk az ipsét, és ettől nem tágítunk! Mi a gyilkost üldözzük, minket meg a sátán kutyája... Mindegy! Gyerünk csak! Akkor is meg- csináljuk, ha a pokol ezer ördöge állja az utunkat!
Óvatosan bukdácsoltunk tovább a sötétségben: körülöttünk szél koptatta, csipkés szikla- szörnyek, előttünk nyugodtan égő gyertya fénycsíkja. Semmi sem olyan csalóka, mint egy fényforrás távolsága a vaksötét éjszakában... Olykor úgy láttuk, valahol ott van még a horizont szélén, máskor meg mintha csak néhány méterre lett volna tőlünk. Végre fölfedeztük, honnan jön, s ekkor már valóban nem voltunk messze tőle. Csöpögő gyertyát dugtak egy sziklahasa- dékba, amelyet kétoldalt nagy kövek védtek a szél ellen. Tényleg nem lehetett máshonnan látni, mint Baskerville Hall felől. Utunkban egy hatalmas gránittömb állt, s miután átmásztunk rajta, ott lobogott előttünk a különös fényforrás: egyetlen csupasz szál gyertya világolt a láp kellős közepén. Körülötte semmi sem mozdult, élőlénynek nem volt nyoma sem. Csak a mozdulatlan, sárga láng világított, s fénye rávetődött a kétoldalt álló kövekre.
- Most mit csináljunk? - suttogta Sir Henry.
- Várjunk! Itt kell lennie, hátha fölfedezzük valahol.
Alighogy ezt kimondtam, megpillantottuk Seldent. A szikla fölött, amelynek repedésében a gyertya égett, előbukkant egy gonosz, sárga, mély árkokkal barázdált és hallatlan rossz- indulatot tükröző, szinte már nem is emberi arc. Sárfoltok mocskolták be, borostás szakáll és lecsüngő, csapzott nedves haj keretezte. Az ősember jutott eszembe, aki itt élt, ezeken a domboldalakon... Mintha azt láttam volna... A gyertyafény megcsillant apró, ravasz szemeiben, amelyek szüntelenül vizslattak a sötétben. Olyan volt, mint egy szorongatott, üldözői csörtetésére figyelő vadállat.
Valami felkelthette gyanúját. Lehet, hogy volt valami más, titkos jele is Barrymore-nak, amiről mi persze nem tudhattunk, vagy talán megsejtette, hogy baj környékezi. Elvetemült ábrázatáról szinte le lehetett olvasni rémületét.
Minden pillanatban felugorhatott, s eltűnhetett a sötétben.
Nagyot szökelltem, Sir Henry követte a példámat. Csaknem ugyanabban a pillanatban a fegyenc felordított, káromkodott egyet, és felénk hajított egy követ. A golyóbis ezer darabra hullott a tömbön, amelynek védelmében meghúzódtunk az előbb. Ekkor a fegyenc felpattant, és hátat fordítva futásnak eredt: csak gyors pillantást vethettem zömök, erős alakjára. Ugyanebben a pillanatban csodálatosképp a hold is előbukkant a felhők közül. Végigrohantunk a domb gerincén, és ekkor újra megláttuk emberünket, amint sebesen futott lefelé a lejtőn, úgy ugrálva át a köveket, mint valami zerge. Egyetlen revolverlövéssel leteríthettem volna, de fegyveremet csupán önvédelem céljára tartogattam, semmi kedvem sem volt hozzá, hogy menekülő, védtelen emberre lőjek.
Mindketten jó futók voltunk, és kondíciónk is jobb volt a fegyencénél, de hamar beláttuk, hogy úgysem érjük utol. A holdfényben sokáig követhettük alakját. Már csak kis foltnak látszott, és gyorsan haladt előre a nagy sziklatömbök közt egy távolabbra eső domb oldalán. Lélek- szakadva rohantunk, a távolság azonban egyre nőtt közöttünk. Végül is abbahagytuk az üldözést, lihegve rogytunk le egy sziklára, s figyeltük, hogyan tűnik el a távolban.
Ebben a pillanatban rendkívül különös, váratlan dolog történt. Feladva a reménytelen üldözést, éppen feltápászkodtunk, hogy elinduljunk hazafelé. A hold most a horizont jobb szélén sütött, s ezüst tányérjának alsó széle szinte egybeforrt egy gránit sziklaóriás töredezett, toronyszerű csúcsával. Feketén, mint egy ebonit figura, egy ember alakja rajzolódott ki a holdtányér közepén. Ne gondolja, kedves Holmes, hogy a szemem káprázott. Olyan tisztán láttam, mint talán még soha. Amennyire meg tudtam ítélni, az az alak magas, szikár férfi volt, lábait kicsit szétvetve állt, karját összekulcsolta mellén, fejét pedig lehajtotta, mintha ennek a végtelen tőzeg- és gránitvilágnak a vadságán elmélkednék. Úgy állt ott, elmerülve, mintha a lápvidék megtestesült szelleme volna.
A jelenség nem a fegyenc volt. Már csak azért sem lehetett az, mert sokkal távolabb állt attól a helytől, ahol a bűnöző eltűnt. Különben is, magasabb volt Seldennél. Meglepett kiáltással hívtam fel rá a baronet figyelmét, de mire megfogtam a karját, a látomás eltűnt. Nem maradt más belőle, mint a csipkés gránit a szinte rátűzött holddal: a néma, mozdulatlan alaknak nyoma veszett.
Legszívesebben egyenest odafutottam volna a sziklához, hogy átkutassam, de a gránit- képződmény eléggé messze esett tőlünk. A baronetet erősen feldúlta az üvöltés, amely családja sötét legendájára emlékeztette, s nemigen volt kedvében, hogy új kalandra induljon. Sir Henry különben sem látta a magányos férfi alakját, s nem élte át az izgalmat, amelyet bennem keltett a különös, szoborszerű lény.
- Egy börtönőr lesz, nem vitás - mondta Sir Henry. - Tele velük a lápvidék, amióta ez a fickó megszökött.
Nem lehetetlen, hogy Sir Henry fején találta a szöget, én azonban szerettem volna biztosabbat is tudni. Még ma érintkezésbe lépünk a börtönnel, és megmondjuk nekik, hol keressék a szökevényt, bár jobban örültem volna, ha mi magunk cipelhettük volna vissza diadalmenetben. Hát ez történt az elmúlt éjszaka, kedves Holmes, és el kell ismernie, hogy ez alkalommal volt miről beszámolnom. Igaz, akad itt bizonyára sok olyasmi is, ami jelentéktelennek tűnhetik, de most is azt tartom, hogy legjobb, ha minden apróságról pontosan beszámolok, s aztán magára bízom, hogy eldöntse, melyik fontos, melyik nem. Tény, hogy némi haladás van az ügyben. Ami a Barrymore házaspárt illeti, azzal, hogy felfedtük tettük okát, tisztáztuk helyzetüket. A lápvidék azonban, különös jelenségeivel és lakóival egyetemben éppoly titok még ma is előttem, mint amilyen eddig volt. Talán legközelebbi levelemben lesz rá alkalmam, hogy fellebbentsem a titok fátylát. A legjobb az volna, ha mégis lejöhetne ide. Mindenesetre néhány nap múlva hall még rólam.

58-68. oldal