SIR ARTHUR CONAN DOYLE - A SÁTÁN KUTYÁJA

II. AZ ELÁTKOZOTT CSALÁD

- Van itt nálam egy kézirat - kezdte Dr. James Mortimer.
- Észrevettem, amikor belépett - jegyezte meg Holmes.
- A kézirat meglehetősen régi...
- A tizennyolcadik század elejéről való, feltéve, ha nem hamisítvány... - De hát honnan tudja ezt, uram?
- Miközben beszélgettünk, egy jó tenyérnyi csíkot szemügyre vehettem belőle. Szép kis szakértő volnék, ha legalább évtized pontossággal nem tudnám meghatározni egy okmány korát. Bizonyára olvasta kis tanulmányomat erről a témáról. A dokumentum dátuma szerintem 1730. - A pontos dátum 1742. - Dr. Mortimer kihúzta a kéziratot mellényzsebéből. - Ezt a családi dokumentumot Sir Charles Baskerville bízta rám, akinek hirtelen, tragikus halála három hónappal ezelőtt oly nagy izgalmat keltett Devon megyében. Joggal állíthatom, hogy barátja voltam, azonkívül, hogy orvosként szolgáltam mellette. Sir Charles erős akaratú férfi volt, csavaros eszű, gyakorlati gondolkodású, és éppoly keveset adott a fantáziára, mint jómagam. Mégis, ezt az okmányt igen komolyan vette, és el volt készülve rá, hogy olyan véget ér majd, amilyen valóban elragadta.
Holmes kinyújtotta kezét az okmányért, majd szétteregette térdén.
- Észre kell vennie magának is, Watson, hogy a szerző váltakozva használja a hosszú és a rövid
s-et. Többek közt ez segített hozzá, hogy a dátumot meghatározhassam.
Holmes vállán át egy pillantást vetettem a sárgult papírra, s megszemléltem a fakult írást. Az
elején ez állt: Baskerville Hall. Alatta nagy, kusza számok: 1742.
- Valami vallomásféle lehet.
- Úgy van, vallomás, mégpedig egy legendáról, amely apáról fiúra száll a Baskerville családban.
- De ha jól értettem, ön azért jött hozzám, hogy valami korszerűbb és gyakorlatibb dologban kérjen tanácsot tőlem.
- A legkorszerűbb dologban. Ami a gyakorlatiasságot illeti, az ügy rendkívül sürgető, s huszonnégy órán belül határoznunk kell. A kézirat azonban rövid, és a lehető legszorosabb kapcsolatban áll az üggyel. Engedelmével felolvasnám.
Holmes hátradőlt a székében, karba tette a kezét, szemét pedig behunyta, mint aki megadja magát a sorsának. Dr. Mortimer a kézirattal a világosság felé fordult, és emelt, recsegő hangon olvasni kezdte az alábbi fura, ósdi históriát:
„A sátán kutyájának eredetéről több változat forog a családban, mivel azonban én egyenes leszármazottja vagyok Hugó Baskerville-nek, és mivel a történetet apámtól tudom, aki szintén apjától hallotta, teljes meggyőződéssel vallom, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy itt most írásba szedem. S szeretném, ha Ti is hinnétek, fiaim, hogy ugyanaz a Bíró, aki megbünteti a bűnt, meg is bocsáthatja, és hogy nincs olyan átok, amely alól ima és megbánás ne adna feloldozást. De ne csupán azt olvassátok ki ebből a történetből, hogy mennyi bajt hozott rátok a múlt, hanem inkább arra figyelmezzetek, mit tesztek a jövőben. Annak az átkos szenvedélynek, amely miatt családunk annyit szenve- dett a múlt időkben, soha többé nem szabad eluralkodnia, különben visszavonhatatlanul végünk.
Tudjátok meg tehát, hogy a Nagy Forradalom idején (amelynek történetét a tudós Lord Clarendon tollából a legőszintébben ajánlom figyelmetekbe) a Baskerville-ek majorsága az e nevet viselő Hugó kezében volt, aki - hadd tegyem hozzá - messze földön híres volt vadságáról, világias gondolkodásáról és istentelenségéről. Ezt talán, gondolom, még megbocsátották neki szomszédai, hiszen beláthatták, hogy szentek nemigen jutnak sehol vagyonhoz, de Hugóban az említett tulajdonságokon kívül még egy elszabadult, kegyetlen tréfálkozási hajlam is volt, amely országunk nyugati részében joggal tette hírhedtté nevét. Történt pedig, hogy Hugó beleszeretett (ha ugyan szabad e tiszta szóval illetnem ily sötét indulatot) egy obsitos lányába. Ennek az embernek a Baskerville- uradalom közelében volt földje. Az ifjú leányzó azonban, lévén jól nevelt és tisztességes nőszemély, messze kerülte Hugót, mivel rossz hírét nagyon is jól ismerte. Így esett, hogy egy Mihály-napkor Hugó, öt vagy hat hozzá hasonló naplopó cimborája társaságában, belopózott a farmra, és elrabolta a leányt, tudván tudva, hogy atyja és bátyjai nincsenek otthon. A leányt Baskerville Hallba hozták, s egy emeleti szobába zárták, ők maguk  pedig vad tivornyába kezdtek, ahogy ez minden este szokásuk volt. Nos, elképzelhető, hogy a szerencsétlen teremtés szinte eszét vesztette, hallván a kornyikálást és ordítozást meg a rettentő káromkodást, amely a fülébe hatolt odalentről, hiszen mondják, hogy ha Hugó Baskerville borközi állapotba került, olyan kifejezésekre ragadtatta magát, amelyek még azt is tönkresilányították, aki kimondta őket. Végre is, nagy szorultságában a lány megtette, ami még egy bátor és tetterős férfiúnak is díszére vált volna, vagyis a déli falon terpeszkedő borostyán ágainak segítségével (ez ott díszeleg ma is) lebocsátkozott az esőcsatornán, s aztán megindult hazafelé a lápon át, lévén otthona és Baskerville Hall között a távolság három mérföld.
Történt pedig, hogy mindezek után nem sokkal Hugó otthagyta vendégeit, hogy ételt és italt vigyen foglyának - nyilván más, gonoszabb dolgok is szándékában voltak -, amikor is a kalickát üresen, a madárkának pedig hűlt helyét lelte. Ekkor minden bizonnyal maga az ördög szállta meg, hisz szinte nyakát törve rohant le a lépcsőkön az ebédlőterembe, felugrott a terebélyes asztalra, vadul söpörve le a butéliákat és tálakat, és a társaság füle hallatára hangos szóval megesküdött, hogy ám legyen teste és lelke még azon éjjel a gonoszé, csak a hajadon kerülhessen a hatalmába. S miközben cimborái szájtátva és rémülten szemlélték e dühkitörést, egyikük, ki már velejéig romlott volt, vagy talán a  többieknél is részegebb, felordított, hogy kutyákat kell a lányra uszítani. Amire is Hugó kirohant a házból, s odakiáltott inasainak, hogy nyergeljék fel kancáját, és kössék el az ebeket. A kutyákkal megszimatoltatta a leánynak egy kendőjét, egy szemvillantás alatt csoportba állította őket, s már el is tűnt velük pokoli hangzavar közepette a holdfényben fürdő láp irányában.
Egy kis ideig az ivócimborák értelmetlenül ácsorogtak, hiszen mit sem fogtak fel abból, ami ily rövid idő alatt játszódott le a szemük előtt. Pislákoló értelmük azonban nem- sokára felébredt, s kezdték megsejteni, mi dolog készül. Hatalmas zűrzavar keletkezett: egyesek pisztolyaikat, mások lovukat követelték, megint mások inni akartak volna, s bor után kiáltoztak. Időbe tellett, míg zavaros fejük valamennyire kijózanodott, s ekkor valamennyien, szám szerint tizenhárman, nyeregbe szálltak, és megkezdték a hajszát. A hold ezüst fénye bevilágította alakjukat, miközben sebesen lovagoltak előre azon az útvonalon, amelyet a leánynak is követnie kellett, ha otthonába akart jutni. Egy vagy két mérföldet haladhattak, amikor egy virrasztó pásztoremberrel találkoztak. Odakiáltottak neki, tudakolva, látta-e a prédát. Az ember, így mondják, először szólni sem tudott, olyannyira hatalmába kerítette a rémület, de végül is eldadogta, hogy igen, látta a szerencsétlen leányt a kutyákkal a nyomában. - Láttam én azonban egyebet is - mondta -, láttam, amint Hugó Baskerville ellovagol mellettem fekete kancáján, s mögötte ott futott egy pokolból elszabadult toportyán, s isten óvjon tőle, hogy valaha is még egyszer az utamba kerüljön.
Az ittas uraságok csúf szidalmakkal illették a pásztort, majd továbblovagoltak. De hátuk nemsokára libabőrösre vált. Paták zaja hangzott, és a láp belseje felől egyszer csak előbukkant a fekete kanca, s tajtékozva lecsüngő kantárszárral és üres nyereggel vágta- tott el mellettük. A részeg lovagok most sűrű csoportba tömörültek, mint a megriasztott nyáj, de azért folytatták útjukat a mocsárvidéken át, noha mindegyikük örömmel s azonmód megfordult volna, ha nem lettek volna ott a társai. Így haladtak tovább, de most már lassan, s végül is elérték a kutyákat. Az ebek, noha messze földön ismertek voltak nevelésükről és származásukról, egy csomóban vinnyogva álltak egy mély horpadás előtt; némelyikük megpróbált elosonni, némelyikük meg egész testében remegve, kimeredt szemmel bámulta az útjukban megnyíló keskeny hasadékot.
A társaság megtorpant. Elképzelhetni, hogy jóval józanabbak voltak, mint mikor útnak indultak. Legtöbbjük a világ minden kincséért sem ment volna tovább, de hárman közülük, a legbátrabbak (bár az is lehet, hogy csak a legrészegebbek) előrelovagoltak a hasadékig. Ez egy széles tisztáshoz vezetett, amelyen két hatalmas, még ma is látható kődarab állott; régi-régi idők s egy ismeretlen, azóta elfeledett nép emlékei. A hold élesen bevilágította a tisztást, amelynek közepén, ahol összeesett volt a félelemtől és kimerültségtől, holtan hevert a szerencsétlen leány. De mégsem a holttest látványa, sőt nem is a közelében heverő Hugó Baskerville teteme volt az, amely e semmitől sem rettegő garázda fickók ereiben megfagyasztotta a vért, hanem hogy Hugó fölött, torka után kapdosva, egy nem evilági lény magasodott, egy nagy fekete, kutya formájú bestia, nagyobb minden valaha létezett földi ebnél. A szörny az ifjak szeme láttára harapta át Hugó Baskerville torkát, majd rájuk vetve parázsló szemét, agyarait csattogtatta, mire a három férfi vadul felüvöltött a rémülettől, és sikoltozva esztelen vágtába kezdett a lápon át visszafelé, hogy legalább életét mentse. Mondják, egy közülük még azon éjszaka meghalt, a másik kettő pedig önmaga roncsaként tengette napjait haláláig.
Hát ez a története, kedves fiaim, a szörnyetegnek, amely, mint ismeretes, azóta sem szűnt meg gyötörni családunkat. Mindezt azért vetettem papírra, mivel az ismert dolog- tól mégis kevésbé rettegünk, mint azoktól, melyeket csupán sejtünk, és félig-meddig tudunk. Kétségtelen ugyanis, hogy családunknak sok tagja ért szerencsétlen véget, sokak halála volt hirtelen, véres és megmagyarázhatatlan. Mégis hadd vessük bizalmunkat a Gondviselés végtelen jóságába, hisz alig hihető, hogy a Szentírásban említett három-négy nemzedéken túl büntesse az ártatlant. Nem tehetek egyebet, fiaim, mint hogy a gondviselésre bízzalak benneteket, és óva intselek: tartózkodjatok attól, hogy az éjszaka óráiban, amikor ott a gonosz uralkodik, lábatokat a lápvidékre tegyétek.
(Ezt az írást Hugó Baskerville hagyta hátra fiainak, Rodgernak és Johnnak, azzal a fenntartással, hogy tartalmából mit se áruljanak el nővérüknek, Elizabethnek.)"
Miután Dr. Mortimer befejezte a különös történet felolvasását, szemüvegét feltolta homlokára, és mereven nézett Sherlock Holmesra. A detektív ásított, és a cigaretta végét belehajította a kandallóba. - Vége? - kérdezte.
- Ön szerint nem érdekes?
- Annak, aki szereti a meséket, feltétlenül.
Dr. Mortimer ekkor egy összehajtogatott újságot húzott ki a zsebéből.
- Most pedig, kedves Holmes, hadd mutassak valami újabb keletű dolgot! Ez itt a Devoni Híradó ez év június tizennegyediki száma. Van benne egy rövid cikk Sir Charles Baskerville halálának körülményeiről. Az esemény alig valamivel a cikk megjelenése előtt történt.
Barátom könnyedén előrehajolt, arca érdeklődést tükrözött. Látogatónk megigazította a szemüvegét, és olvasni kezdett.
„Sir Charles Baskerville hirtelen halála megyeszerte nagy részvétet váltott ki, annál is inkább, mivel az elhunytról az utóbbi időben az a hír járta, hogy Közép-Devon liberális párti jelöltjeként valószínűleg fellép a következő választáson. Noha Sir Charles csak viszonylag rövid ideje lakott Baskerville Hallban, szeretetre méltó jelleme és példátlan nagylelkűsége elnyerte számára mindazoknak a szeretetét és megbecsülését, akik valaha is kapcsolatba kerültek vele. Az újgazdagoknak ebben a nyüzsgő korában minden bizonnyal jóleső felfedezésnek számított, hogy egy régi helybeli család sarja, leküzdve a famíliára nehezedő balsorsot, ismét vagyonra tett szert, és vagyona révén megpróbálta feleleveníteni a régi dicsőséget. Mint tudjuk, Sir Charles bizonyos dél-afrikai pénzüzle- tekből szép összegeket keresett. Bölcsebb lévén, mint azok, akik nem elégszenek meg sikerükkel, és inkább megvárják, míg a sors ellenük fordul, felszámolta ottani érdekelt- ségeit, és visszatért Angliába. Mindössze két éve annak, hogy letelepedett Baskerville Hallban. Szóbeszéd tárgya, hogy nagy tervei voltak a gazdaság újjászervezésére és felvirágoztatására. Tervei kivitelében halála most megakadályozta. Gyermektelen lévén, nyíltan kifejezte abbeli kívánságát, hogy míg él, vagyonának az egész környék vegye hasznát, nem csoda tehát, hogy annyian fájlalják korai végét. E hasábokon gyakran adtunk hírt nagylelkű adományairól, amelyeket annyiszor juttatott helybeli és megyei jótékony célú akcióknak.
Sir Charles halálának körülményei mindmáig nincsenek egészen tisztázva, noha az illeté- kesek mindent megtettek, hogy eloszlassák a rémhíreket, amelyek babonás hiedelmek alapján keltek szárnyra. Semmi ok sincs rá, hogy ez alkalommal bármiféle bűntényt gya- nítsunk, vagy hogy egyáltalán úgy képzeljük, mintha az elhunyt nem természetes halállal múlt volna ki. Sir Charles özvegy volt, és sok tekintetben valóban különös felfogású ember. Tekintélyes vagyona ellenére egyszerű életet élt, s belső cselédsége Baskerville Hallban csupán egy Barrymore nevű házaspárból állt; a férfi volt a komornyik, s felesége vezette a háztartást. Vallomásuk, amely más közelállók közléseivel is egyezik, arra utalt, hogy Sir Charles egészsége egy bizonyos idő óta nem volt rendben, és hogy ennek oka a szívnek valamely elváltozásában keresendő, ami aztán hirtelen elsápadásban és kipirulás- ban, kifulladásban és szinte állandó depressziós rohamokban jelentkezett. Dr. James Mortimer, aki az elhunytnak barátja s egyben kezelőorvosa volt, hasonló értelemben tett vallomást.
Ami a tényeket illeti, ezek röviden összefoglalhatók. Sir Charles Baskerville-nek az volt a szokása, hogy esténként, lefekvés előtt végigsétált Baskerville Hall híres tiszafa-alléján. A Barrymore házaspár úgy vallott, hogy ez állandó s régi szokása volt. Június negyedikén Sir Charles kinyilvánította azt a szándékát, hogy másnap Londonba utazik, és megparancsolta Barrymore-nak, hogy csomagolja be poggyászát. Este kiment szokásos lefekvés előtti sétájára; ilyenkor mindig elszívott egy szivart is. E sétáról azonban nem tért vissza. Éjféltájban Barrymore, aki nyitva találta a kastély ajtaját, nyugtalankodni kezdett, és lámpát gyújtva elindult, hogy megkeresse gazdáját. Aznap esett, Sir Charles nyomait tehát könnyen lehetett követni a sétányon. Az allé fele útján egy kapu van, amely a lápra nyílik. Bizonyos jelek azt mutatják, hogy Sir Charles egy ideig ott állt a kapunál. Aztán folytatta útját; holttestét az allé másik végén lelték meg. Barrymore-nak az az állítása, hogy gazdájának lábnyomai, miután túlhaladt a kapun, lényegesen elváltoztak, és hogy úgy tűnt, mintha Sir Charles lábujjhegyen folytatta volna útját, még nem nyert magyarázatot. Egy Murphy nevű cigány lókupec ez idő tájt innen nem messze, a lápvidé- ken tartózkodott, de saját bevallása szerint ital hatása alatt állott. Vallomása szerint hallott valamilyen kiáltást, de azt már nem tudta megmondani, hogy ez milyen irányból jött. Erőszak nyomait nem lehetett fölfedezni a holttesten, bár a doktor vallomása rámutatott, hogy az elhunyt arca hihetetlenül eltorzult - olyannyira, hogy Dr. Mortimer először hinni sem akarta, hogy barátja és páciense fekszik előtte -, de aztán kiderült, hogy ez a jelenség nem ritka olyan esetekben, amikor a szívműködés elégtelensége okozza a halált. Ezt a magyarázatot a boncolás csak megerősítette, hiszen régi szervi bajt mutatott ki, és a halottkém is ebben jelölte meg a halál okát. Voltaképpen kedvező, hogy a vizsgálat erre a megállapításra jutott, hiszen magától értetődően igen nagy a fontossága annak, hogy Sir Charles örököse letelepedjék Baskerville Hallban, és hogy folytassa az elhunyt oly tragikusan félbeszakított művét. Föltehető ugyanis, hogy ha a halottkém tényszerű megállapításai nem vetnek véget a mendemondáknak, amelyek szájról szájra jártak az üggyel kapcsolatban, nemigen vállalkozik rá senki, hogy ideköltözzék. Tudomá- sunkra jutott, hogy a legközelebbi számba vehető rokon Mr. Henry Baskerville, aki Sir Charles Baskerville ifjabb fivérének fia, és aki még remélhetőleg életben van. Amikor legutoljára hír jött felőle, az ifjú úriember Amerikában tartózkodott, s az illetékesek máris megtették a szükséges intézkedéseket, hogy az örököst tájékoztathassák szeren- cséjéről."
Doktor Mortimer összehajtotta az újságot, és visszatette a zsebébe.
- Ezek azok a tények, Mister Holmes, amelyek nyilvánosságra kerültek Sir Charles Baskerville halálával kapcsolatban.
- Igazán köszönöm önnek - mondta Sherlock Holmes -, hogy felhívta figyelmemet egy esetre, amely nem nélkülözi az érdekesség bizonyos vonásait. Annak idején olvastam róla néhány újságvéleményt, de mivel erősen el voltam foglalva azzal a bizonyos jelentéktelen, vatikáni ékszerlopási üggyel, és mert minden igyekezetemmel azon voltam, hogy eleget tegyek a pápa kívánságának, néhány érdekes angol bűneset felől nem informálódhattam kellőképpen. Ugye, azt mondta, hogy a cikkben minden nyilvánosságra került tény benne van?
- Igen, ezt mondtam.
- Akkor most szeretném hallani azokat a tényeket, amelyek nem kerültek nyilvánosságra.
Holmes hátradőlt, kezét karba tette, és felöltötte legközönyösebb és legfölényesebb arckife- jezését.
- Hadd kezdjem azzal - mondta Dr. Mortimer, akin látnivalóan hirtelen heves felindulás vett erőt -, hogy elárulok egy titkot, amelyet még senkivel sem közöltem. Őszintén szólva eddig azért nem beszéltem róla, még a hivatalos vizsgálat alkalmával sem, mert fura szerep egy tudományos ember számára, hogy babona védelmében álljon ki. Volt egy másik okom is. Ez az, hogy egyezően az újság véleményével, én is úgy gondolom, senki sem volna hajlandó beköltözni Baskerville Hallba, ha a birtok amúgy is rossz híre csak növekednék a közeljövő- ben. Mindkét ok elegendő volt arra, hogy úgy érezzem, jogom van hozzá, hogy hallgassak. Haszna nem lett volna, ha másképp cselekszem. Önökkel szemben azonban nem látom semmi szükségét, hogy ne legyek őszinte.
Vidékünk, a lápvidék meglehetősen gyéren lakott, s akik mégis ott élnek, erősen egymásra vannak utalva. Gyakran tettem hát tiszteletemet Sir Charles Baskerville-nél. A Lafter Hall-beli Mister Franklanden és Mister Stapletonon, a természetbúváron kívül messze mérföldekre sem található iskolázott ember. Sir Charles visszavonult ember volt, de betegsége véletlenül össze- hozott bennünket, és közös tudományos érdeklődésünk barátságot formált az ismeretségből. Sir Charles rengeteg tudományos anyagot hozott haza Dél-Afrikából, így aztán számos kelle- mes estét töltöttünk el azzal, hogy a busmanok és a hottentották anatómiáját hasonlítgattuk össze, és nagyokat vitatkoztunk.
Az utóbbi néhány hónap folyamán egyre világosabban kezdtem látni, hogy Sir Charles idegrendszere közel áll az összeomláshoz. Páciensem komolyan hitte a legendát, amelyet az imént felolvastam önöknek, sőt olyannyira szívére vette, hogy noha szívesen sétált a birtok területén, semmi sem tudta volna rávenni, hogy éjszaka a lápföldre tegye a lábát. Bármily hihetetlennek is tűnik ez az ön szemében, Mister Holmes, barátom lelke legmélyéig meg volt győződve róla, hogy családján átok ül, és valóban, amit erről a családi hagyomány alapján elmondhatott, nem biztatott sok jóval. Valamilyen földöntúli gonosz jelenség képe látnivalóan szünet nélkül üldözte, és nemegyszer kérdezett meg, hogy láttam-e éjszaka, beteglátogató körutam alkalmával valamiféle furcsa lényt, hallottam-e szokatlan kutyavonítást. Az utóbbi kérdést több alkalommal is feltette, s hangján mindannyiszor érzett a visszafojtott izgalom.
Jól emlékszem egy estére, amikor - alig három héttel a végzetes esemény előtt - a ház elé haj- tottam. Sir Charlest véletlenül éppen a kastély kapujában találtam. Leszálltam homokfutómról, s elindultam feléje, amikor észrevettem, hogy csupán elnéz fölöttem, s arcán a legszörnyűbb iszonyodás kifejezésével mered a távolba. Hirtelen megfordultam, és sikerült is tekintetemmel elkapnom valamit: mintha egy jókora fekete borjú vágott volna át a kastélyhoz vezető úton. A megboldogult oly izgatott volt, és annyira hatása alatt állott a jelenségnek, hogy kötelessé- gemnek tartottam, hogy odamenjek, ahol az állatot láttam, és megpróbáljam megkeresni. Az élőlénynek sajnos nyoma veszett, a hatás azonban, amelyet páciensem lelkivilágára gyakorolt, megmaradt.
Vele töltöttem az egész estét, és ekkor történt, hogy felindulása magyarázataként ismertette velem a különös históriát, melyet az imént elsőnek olvastam fel. Ezt az epizódot csupán azért említem, mivel a bekövetkezett tragédia fényében most már tulajdonítok neki valamelyes jelentőséget, noha akkor úgy láttam, hogy az egész szót sem érdemel, és barátom izgalma fölöttébb oktalan.
Sir Charles tanácsomra határozta el, hogy Londonba utazik. Hogy szíve meg van támadva, efelől nem volt kétségem, és azt is megértettem, hogy az állandó félelem, amelyben él - jóllehet e félelem oka józanul semmiképp sem igazolható - napról napra ront egészségi állapotán. Úgy véltem, néhány hónapi londoni tartózkodás eltereli majd figyelmét a dologról, és újjászületve tér majd vissza. Mister Stapleton, aki közös barátunk volt, és aki éppúgy aggódott, mint én Sir Charles egészsége miatt, hasonlóképpen vélekedett. És ekkor következett be a szörnyű katasztrófa.
Halálának éjszakáján Barrymore, aki a szörnyű fölfedezést tette, lóhalálában menesztette hozzám Perkinst, az istállószolgát, és mivel még nem feküdtem le, az esemény után egy órával már ott voltam Baskerville Hallban. Rögtön ellenőriztem és egyeztettem valamennyi fellelhető adatot, amely most már a vizsgálati anyagban is szerepel. Követtem a lábnyomokat végig a tiszafa-allén, megszemléltem a helyet a lápra nyíló kertkapunál, ahol Sir Charles látnivalóan egy darabig várakozott, megfigyelhettem, hogy ettől a ponttól kezdve valóban elváltoztak a lábnyomok, de észrevettem azt is, hogy a felázott, kavicsos talajon más nyomok nem voltak, kivéve persze a Barrymore-ét, majd alapos vizsgálatnak vetettem alá a holttestet, amelyet megérkezésemig nem érintett senki. Sir Charles arcára borulva feküdt, karját széttárta, ujjai a földet markolászták, és arcvonásai valamilyen erős indulat hatása alatt annyira eltorzultak, hogy aligha mertem volna esküvel bizonyítani a holttest azonosságát. Egy bizonyos, hogy fizikai behatásnak vagy sérülésnek nem volt nyoma. A vizsgálat alkalmával Barrymore egy ponttal kapcsolatban azonban hamisan vallott. Azt állította ugyanis, hogy a holttest körül a földön nem voltak nyomok, illetve, hogy nem vett észre egyet sem. Én azonban kénytelen voltam észrevenni őket. Kicsit távolabb estek, de frissek voltak, és tisztán kivehetők.
- Mik voltak ezek? Lábnyomok?
- Lábnyomok.
- Férfié vagy nőé?
Dr. Mortimer különös tekintetet vetett ránk, majd halkan, csaknem suttogva válaszolta: - Mister Holmes, ezek a nyomok egy hatalmas kutya lábnyomai voltak.

7-13. oldal