Epiphany~BTS ff.~ (COMPLETED)

XVIII.

2018. 09. 03. hétfő, 21:05, Busan

"이 모래성에 난 날 매었어"
~The Truth Untold~

A város fényei bevilágítottak a lehúzott ablakokon. A kocsiban zene szólt, én ültem leghátul, Yoojin előttem, a bátyám pedig előttem. Hazafelé tartottunk, Busan forgalmas volt.

A menetszél meglobogtatta a hajamat, ezért összefogtam, hogy ne kócolódjon.

Yoojin felnevetett előttem, de nem emlékszem, hogy min. Yoochan is mosolygott, ujjai a kormányon a zene ütemére doboltak, szemüvegén megcsillantak a fények. Sötét haja a szemébe lógott, hiába türte hátra, a rakoncátlan tincsek újra a homlokára hulltak.

Előrehajoltam, hogy halljam, miről beszéltek, de csak a beszélgetés jelentéktelen végét kaptam el.

Aznap a bátyám sikeres felső fokú japán nyelvvizsgáját ünnepeltük hármasban, maximum ponttal végezte el. Jó idő volt, alig léptünk ki a nyárból, érezni lehetett a hatását.

Rosszkor voltunk rossz helyen. Ha nem hibásodnak meg....

Yoochan lasított a vasútátjáró előtt. A kocsi rázkódott a sínek felett. Yoochan a rádiót kapcsolgatta, én pedig néztem, hogy mit csinált, amikor a bátyám hirtelen a fékbe taposott a vasút közepén.

- Oppa... - kezdtem de elakadt a hangom. A sorompók leengedtek, a lámpák átváltottak pirosra, mi meg középen ragadtuk.

- Kifelé! Szálljatok ki! - kiáltotta Yoochan elsőként feleszmélve.

A biztonsági övemért nyúltam, hogy kikapcsoljam, de beragadt, vagy talán a remegő kezem miatt nem tudtam kikapcsolni, ezért fél percen keresztül szenvedtem vele, mire engedett. A testvéreim az ajtót próbálták kilökni, de az nem nyílt.

- Yoonah, nézd meg a hátsó kettőt! - szólt hátra kétségbeesetten Yoojin. Megpróbáltam az egyiket, majd a másikat, végül a könnyeimmel küszködve megráztam a fejem. Yoochan a kormányra csapott.

- A francba! Véletlen benyomtam a központi zárat és beragadt.

Aztán hátratolta az ülést.

- Yoochan, mit... - kezdte Yoojin, de a hangja elakadt, ahogy a bátyánk elkezdte rugdosni a szélvédőt a bakancsával. Az üveg előszőr meg se rezzent, de aztán hajszálrepedések jelentek meg rajta. Jobb oldalamon az ablakon a vonat fényszórója ránk világított, mögöttünk emberek kiáltoztak, miközben Yoochan egyre csak a szélvédőt rugdosta, ami végül betört. Mindent beborítottak a szilánkok. Rúgott bele párat, hogy megtisztítson egy széles sávot.

- Yoonah - mondta, és hátranyújtotta a kezét.

- Nem... - mondtam, de elcsuklott a hangom.

- Ne most! - szólt rám Yoojin, és rám mosolygott, hosszú haja a könnyes szemébe lógott. Az ő mosolyát, és a bátyám szemeit láttam utoljára, mielőtt megragadtam volna a kezeiket. A vonat dudálása a fülembe hasított jobbról, fényszórója elvakított. Yoochan kilökött a szélvédőn, nekem pedig csak annyi időm volt, hogy arrébb kússzam. Éles csattanás... Mire megfordultam, a vonat tőlem nem messze száguldott, a kerekei csikorogtak, ahogy megpróbált megállni, a kocsi, a nővérem ezüst kocsija nem volt sehol. A vágány két felén kiáltások hangzottak fel, de nem hallottam, mit mondtak.

- Nem! - kiáltottam sírva, a lelkemet mardosó fájdalommal és futni kezdtem. - Oppa! Unnie!

Semmi válasz. A vonat még akkor sem állt meg, haladt vagy tíz métert még.

- Yoojin! Yoochan!

Megbotlottam a sínekben, de visszanyertem az egyensúlyomat, mielőtt elestem volna. Sötét volt, csak a lámpák világítottak, mégis eljutottam a vonat elejére, aztán megtorpantam.

- Nem, nem, nem! - kiáltottam, egyre csak a testvéreimet szólongatva. De nem kaptam választ. Soha többet nem hallottam a hangjukat, a nevetésüket, nem láttam Yoojint énekelni és táncolni egy híres lánybandában, a bátyámból nem lett sikeres válallkozó. Elvitte őket a vonat, hogy engem megmenthessenek.

Nem éreztem mást, csak a fájdalmat. A szám kiszáradt, az arcom felforrósodott a sírástól, a szemeim égtek a könnyektől.

A roncshoz verekedtem magam, de alig maradt belőle valami, a kocsi darabjaiból már korábban lehagytam párat.

Nem maradt semmi, csak vér, roncsok és szilánkok. Yoochan és Yoojin nem voltak többé... Az utolsó képek beleégtek az agyamba. Nem jutottak ki. Bent ragadtak. A vonat jött és magával ragadta őket.

Térdre rogytam. Az sem érdekelt, hogy beleállt a kezembe valami pokolian hegyes, ahogy az sem, hogy a kövek a térdembe vágtak.

Gyűlöltem magam, amiért én túléltem, de ők meghaltak. Nekem kellene ott lennem szétszaggatva. Vajon éreztek fájdalmat? Vajon megbánták? Vajon Yoochan magát hibáztatta? MIÉRT NEM ÉN FEKSZEM OTT?!

Ököllel a sínbe vágtam. Nem érdekelt a fájdalom. Egy részem meghalt aznap ott, szeptember harmadikán, amit sosem kaptam vissza. Üres lettem, egy porhüvely.

Szirénák hasítottak a kiáltozó emberek közé. Valaki felemelt a földről, és arébb vonszoltak, de én nem vettem le a tekintetem egyetlen pontról.

- Vérzik a feje! - kiáltotta valaki.

Észre sem vettem, de ahogy a homlokomhoz nyúltam, ragacsos vér tapadt az ujjaimra. Az erő kiszállt a végtagjaimból.

- Sokkot kapott - állapította meg az egyik mentőtiszt.

Nem törődve velük, hátrapillantottam. Még a rossz fényviszonyok  között is jól láttam mindent. Nincsenek többé. Nincsenek, nincsenek, nincsenek...

Nem! Nem haltak meg... Nem lehet.

Akkor sírtam először és utoljára az Epiphany-ig. Utána nem voltam képes rá. De amikor meghallottam azt a számot, hosszú hónapog kínja szakadt ki belőlem. Jin elérte, hogy képes legyek sírni, és így adjam le a terheim egy kevés részét.

A könnyek nélküli gyász a legrosszabb. A saját káromon tanultam meg, hogy mennyire lent kell lenni ahhoz, hogy az ember szeméből egyetlen könnycsepp se hulljon hosszú ideig. Vagy bármeddig.

De ők... Nem mondtak le rólam, én sem mondok le róluk. Jin, az Epiphany, a BTS...

Nekik köszönhettem mindent, amit végül elértem, és az lettem, aki, három évvel később.

De amikor a mentőben ültem anyámékra várva, csak arra tudtam gondolni, hogy nélkülük vége mindennek.

Semmi sem lesz ugyanaz...

És nem is lett.

Abban az időben ezt rossz dolognak tartottam.