Epiphany~BTS ff.~ (COMPLETED)

III.

2020. 12. 31. csütörtök, 16:48, Szöul

"I'm sorry, I'm sorry,
I'm sorry ma brother"
~Stigma~

A szobámban ültem zenét hallgatva a fotelemben és néztem a hóesést, amikor anyám belépett az ajtón. Az utóbbi egy hóbapban fogyott, de ez nem akadályozta meg abban, hogy becipelje a nagy dobozt. Felpattantam, hogy elvegyem tőle, de nem engedte.

- Nem kellene cipekedned. Szólnod kellett volna.

- Ez csak egy doboz - jelentette ki. - Nem is nehéz.

Kelletlenül hagytam, hogy az ágyam elé tegye.

- Mi van benne?

- Néhány holmi, amit esetleg szívesen megtartanál. Itt az ideje, hogy odaadjam, nincs értelme tovább őrizgetni. - Ezzel magamra hagyott. Egy pillanatig habozott, de aztán az ajtó becsukódott, én pedig a dobozhoz léptem és kinyitottam. A kezem megremegett, ahogy felismertem a benne lapuló tárgyakat. Azt hittem, kidobta őket, de megtartott néhányat... Kivettem egy sálat, ami Yoojiné volt. Sosem adta kölcsön, ez volt a kedvence. Végigfutattam a puha anyagon az ujjamat, majd az ágyra tettem. Elgondolkodva pakoltam ki a doboz tartalmát, akármihez nyúltam, mindegyikhez  kötött valami emlék, amikről szinte el is feledkeztem. Egy séta a parkban, vagy a tengerparton, vacsora Busanban, Yoochan 18. születésnapja.... Hirtelen a kezembe akadt egy szemüvegtok. Óvatosan nyitottam ki, mintha az eltelt 2 év kárt tehetett volna a benne lapuló szemüvegben. Yoochané volt. Szinte láttam magam előtt az arcát, ahogyan viselte és szomorúan elmosolyodtam. Letettem a nővérem sálja mellé, a dobozt pedig az ágy alá toltam.  

Emlékeztem az akkori időkre, de olyan távolinak tűnt az egész. Tovább léptem. Nehéz volt, de megtettem, mégha nem is nyomtalanul: a fülhallgatóm fele mindig a fülemben volt, de végre éreztem, hogy élek. Azon a napon, amikor meghallottam az Epiphanyt, valami elindult bennem a hatására és visszalábaltam az élők közé. Talán évekkel később inkább volt megszokás, mint szükség, de ha tehettem, zenét hallgattam.

Sosem lettem olyan, mint előtte voltam, mert valami megtört bennem ott, valami, amit nem lehetett helyrehozni, de új, lelkileg nagyrészt kiegyensúlyozott emberré váltam. Szinte rám se lehetett ismerni. A gyógyszerek, a terapeuta nem segítettek együttvéve annyit, mint a BTS. Nekik köszönhettem, hogy aznap ott álltam egy új élettel, még ha nem is tudták, hogy csupán már a létük egy ajándék a világnak. Nekem biztosan. Sosem derül ki, hogy mi lett volna velem, ha nincs Jin és az Epiphany, de jobb is így. Nem érdemes találgatni.

Emlékeztem arra a napra, ugyanígy bámultam ki az ablakon Yoojin szobájából, de az a Yoonah és a mostani össze sem hasonlítható. Mögöttem a rádió szólt, a szobában hideg volt. Akaratlanul is megborzongtam arra gondolva, hogy két fűtetlen szoba között ingáztam. Sok minden történt azóta, jó és rossz is, de többé nem akartam hátra nézni, csak előre. Ahogyan eddig tettem.

A hirtelen zajra az ajtó irányába kaptam a fejem, majd felrántottam és lerohantam a lépcsőn.

- Eomma? - szóltam be a konyhába, de ledermedtem.