Epiphany~BTS ff.~ (COMPLETED)

VII.

2018. 12. 25. kedd, 18:35, Busan

"아지매도 손 흔들어"
~Ma city~

Karácsony... Yoojin imádta a karácsonyt, ez volt a kedvenc ünnepe. Már hetekkel előtte lázban égett, díszítette a házat és listányi terveket írt, amikről gondosan húzta le a tételeket.

Aznap a szobámban ültem. Tudtam, hogy lent kellett volna lennem, de nem vitt rá a lélek, hogy kikeljek az ágyamból. És ünnepeljek. A hátamat a falnak vetettem és a fényképeket bámultam a falon, de valójában nem is láttam őket. Előttem egy bontatlan csomag hevert, amit Nayeon adott, de nem nyúltam hozzá. A csomagolópapír, amivel bevonta, csillogott, ezért rádobtam a takarómat. Képtelen voltam elviselni bármilyen vidámságot, boldogságot, rosszul lettem tőle. Ezzel megkeserítettem a környezetemet, akaratlanul és fel sem tűnt.

Karácsony... Éles fájdalom hasított belém és összeszorítottam a számat, hogy ne sikítsak fel. Átkaroltam magam, úgy dülöngéltem előre-hátra, várva, hogy elmúljon, de nem múlt. Az emlékek túl frissek voltak, én pedig túlságosan labilis, hogy képes legyek ép ésszel elviselni őket. Magukkal rántottak én pedig fulladozva próbáltam kitörni. De nem ment. A képek újra és újra ismétlődtek, ugyanúgy, ugyanolyan sebességgel. Kénytelen voltam átélni egymás után megszámlálhatatlanul sokszor őket. Szaggattak, teljesen kikészítettek. De nem tehettem semmit, tehetetlen voltam, akaratgyenge. Az ajkamba haraptam, várva, hogy elmúljon, de csak annyit értem vele, hogy a szám megtelt fémes ízzel. Hányingerem támadt. Előregörnyedtem, és a térdeim közé szorítottam a fejem. Gyűlöltem a vér ízét, vagy akár csak a látványát, mert szörnyű dolgokra emlékeztetett. Olyanokra, amik tönkretettek, amik kínoztak, amik szétszaggattak és amik megöltek, újra és újra és újra. Minden egyes alkalommal meghalt bennem valami, még mélyebbre süllyedtem, még gyengébb lettem. Nem bírtam. Nem tudtam feldgozni. Sok volt egyszerre és hirtelen.

Talán zajt csaphattam, mert az ajtó kivágódott. Apám jelent meg előttem, szólongatott, erősen megrázott, majd felkapott, amikor semmire sem reagáltam. Levitt a lépcsőn és a kanapéra ültetett. A földre szegeztem a tekintetem, hogy ne lássam a gyér díszítést. Koránt sem volt olyan szép és gazdag, mint amikor Yoojin csinálta.

- Yoonah - szólított meg anyám. Nem reagáltam. A fejemben csend honolt, elviselhetetlül. Üresnek éreztem magam, én voltam, de mégsem. Mintha az igazi énemet elzárta volna a mostani a lelkem egy nagyon mély pontjára. Akárhogy sikítoztam, ütöttem a láthatatlan falat, nem engedett.

- Yoonah - ismételte meg és felemelte a fejem. - Vedd ezt be.

A kezembe nyomta a gyógyszereket én pedig engedelmesen lenyeltem őket egy fél pohár vízzel.

- Bevetted ma a gyógyszered? - kérdezte az apám.

- Nem... nem tudom - suttogtam erőtlenül.

- A francba, Yoonah - túrt a hajába. - Tudod mi lesz, ha nem eszed meg, amit kell! Nem csinálhatod ezt!

Szótlanul hallgattam. A tekintetem egy fényképre esett a polcon, ami tavaly nyáron készült, mire a torkom elszorult, a szemeim megteltek könnyel. Yoojin mosolygott a kamerába, vállig érő haját a füle mögé tűrte. Sugárzott róla a boldogság, ahogy a padon ült egy kávéval a kezében. Melegítőt és egy egyszerű szürke pólót viselt.

A csillogó szemeit néztem, amik csak úgy ragyogtak, és amik örökre kihunytak.