Epiphany~BTS ff.~ (COMPLETED)

XVI.

2021. 02. 06. szombat, 11:00, Szöul

"It's too early to die"
~Not Today~

Anya alszik, amikor belépek egy kávéval a kezemben és leülök. Fél fülemben a Not Today szól, miközben a virágokat nézem a fehér, dísztelen vázában. Még nem hervadnak, látszólag egészségesek, de tudom, hogy már nincsen sok nekik hátra. Nincs semmijük, amivel gyökeret vethetnének az életbe. Anyának van: az életmotivációja. Itt vagyok neki én, apa és a munkája. Anya orvos... És ő sem vette észre. Az élet fintora.

Kibámulok az ablakon. A tegnapi jó idő után a mai esős. Az ég szinte fekete, szél fúj, de még egy csepp sem esett le. Apa vág át a parkolón. Ma lemondott minden konferenciát, hogy itt tudjon lenni. Aggódik.

Moonbyuk lép be az ajtón. Csendesen biccent egyet, majd ellenőrzi az anyámat és leül.

- Volt már az orvos? - kérdezi.

Az órára nézek.

- Egy órája. Azt mondta, délben is benéz a biztonság kedvéért.

Moonbyuk bólint és anyámra néz. Az arca érzelemmentes.

Apa lép be.

- Yoonah - szólít, mire felpattanok és kisietek a folyosóra. Az ajtót becsukom magam után.

- Mennyire súlyos? - kérdezem, mire apa megrázza a fejét. A szemeim könnybe lábadnak.

- Van némi esély, de nagyon kevés. Szinte semmi. A kemoterápia nem használ, és nem akar másikat. Azt hiszem, feladta. Csak idő kérdése.

- Nem - suttogom és az ajtónak támaszkodom. Tenyerem a hűvös felületnek simul.

Miért? Nem tudom a kérdésre a választ.

Apa nem szól, én pedig nem tudom, mit mondhatnék. Sajnálom? Nem akartam, hogy így legyen? Mind olyan üres.

- Nem megyek be az egyetemre - jelentem ki. - Nem lennék képes rá.

- Tudom, már elintéztem. A rektor mielőbbi jobbulást kívánt.

- Köszönöm - suttogom hálásan. Lehunyom a szemem. Anya felépül... Így kell lennie.

Szeretném, ha ez egy rossz álom lenne, de nem az. Sosem fogok felébredni belőle, mert ez a kiábrándító valóság. Amikor már minden jó lehetett volna...

Kinyitom az ajtó és belépek. Apa csendben követ és leül anya egyik oldalára, én a másikra, aki már ébredezik.

- Hogy vagy? - kérdezi apa.

- Jól - mondja anya, és mosolyog, de a hangja erőtlen, rekedt, az arca sápadt és sovány, a szeme mégis élénk, békés. Nem látszik rajta félelem, de világ életében jó volt abban, hogy elrejtse az érzéseit, még ha a legtöbbet meg is fejtettem egy idő után.

- Hozzak valamit? - találom meg végre a hangomat.

- Csak egy kis vizet szeretnék.

Bólintok, és öntök a flakonból a pohárba egy keveset. Nem sokat, de ha kér még, tudok tölteni. A kezébe adom, és figyelem. A kendő a fején egy kissé elcsúszott és biztosan kényelmetlen hordani a csomó miatt hátul, amit apa odakötött, hogy ott maradjon. De anyám nem panaszkodik, csak a kezembe adja a poharat és hátrahanyatlik a párnára.

- Miért ül itt mindenki úgy, mintha én itt se lennék? - próbálja feloldani a hangulatot. Moonbyuk a hatás kedvéért felnevet és én is elmosolyodom, de ennyi telik tőlem. Nem tudom, meddig bírom még. Ha nem szólna a fülemben a BTS...

- Mit hallgatsz? - kérdezi anyám hirtelen.

- Attack on Bangtan - mondom, mire a szemei felcsillannak.

- Hol a fülhallgató másik fele? - nyújta felém a kezét. Közelebb húzódom, hogy aztán a kezébe nyomjam. Beleteszi a fülébe és hallgatja.

- Meg van még az Epiphany? - pillant rám.

- Meg - felelem olyan természetesen, mintha azt mondtam volna, hogy az ég kék. - Megkeressem?

- Igen - bólint lassan.

Feloldom a képernyőt és elkezdem lefele tekerni a listát. Anpanman, Fake Love, Danger, Seoul, Firt Love, Boy In Luv... Epiphany. Rányomok. Az ismerős dallam elárasztja a fejemet.

Anyám lehunyja a szemét, a válla elernyed, a mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, a légzése lelassul.

- Menj haza - teszi apám a vállamra a kezét.

- Nem - rázom meg a fejemet.

- Pihenned kell. Ha magadtól nem megy, Moonbyukra bízom anyád, én magam viszlek haza és rád zárom az ajtót.

Megadóan felállok, aztán a cuccomért nyúlok. A nyakamba tekerem a lila sálamat, felveszem a kabátom, a zsebébe teszem a telefonomat. A kábel ott lóg, szinte a combomig leér.

- Hívj, ha van valami - ígértetem meg apával, aztán bedugom a másik fülemet is, és kilépek a kórteremből a folyosóra. Nem figyelem, hogy kik mellett megyek el, csak megyek, ki a szabad levegőre a folytogató folyosók elől.

Az ég borult, az eső csöpög, ahogy a lábam betont ér. Nem nézek vissza.