Epiphany~BTS ff.~ (COMPLETED)

XX.

2021. 02. 09. kedd, 12:32, Szöul

"I feel so nice, mom, I feel so nice"
~First love~

Csak én és anya vagyunk a kórteremben, aki gyengén fekszik az ágyban. Egyre romlik az állapota. Gépekre van kötve, amikre rá sem nézek.

Apám enni ment Moonbyukkal, én pedig maradtam. Már korábban legyűrtem egy kevés tésztát, a maradékot pedig a kukába dobtam.

- Be kellene menned az egyetemre - töri meg a csendet anya. A némaságban csak az óra ketyegése hallatszik.

- Majd ha jobban leszel - jelentem ki.

- Jövőhéten. Most már nem lenne értelme, de hétfőtől menned kell - köti a lelkemre. Bólintok. Úgysem teszem meg, ő pedig ágyban van, nem tud mit tenni, ha maradok. Legfeljebb bosszankodik, de tudom, hogy örül neki, ha itt vagyok, csak kötelességének érzi, hogy beküldjön az egyetemre.

Hátradőlök a székben és csak figyelem.

- Jobban vagy? - kérdezem.

- Igen... Nem - vallja be végül.

Hallgatok, mert rossz érzésem van.

- Sajnálom, Yoonah - mondja hirtelen és rám néz. A tekintete fürkésző, élénk. A teste beteg, gyenge, de a lelke ép. Vagy talán már rég megbékélt a sorsával. Nem tudom eldönteni, de kezdek kétségbeesni.

- Nem a te hibád, eomma.

- Észre kellett volna vennem.

- Senkinek nem tűnt fel. Ha te hibás vagy, ugyanúgy mi is.

Anyám rám hagyja.

- Jobb véget érdemelnél - suttogja, nekem meg kifut a vér az arcomból.

- Ne mondj ilyet! Meg fogsz gyógyulni, hallod, amit mondok?! Ne add fel, anya. Ez csak... - elakad a hangom.

Rám mosolyog.

- A testvéreid büszkék lennének rád. Légy boldog. Ez a legfontosabb. Megérdemled.

- Eomma...

- Nagyon büszke vagyok rád, remélem tudod. Meg tudod csinálni, bármi legyen is az. Erősebb vagy, mint hinnéd. Nézz meg engem, mire jutottam. Gyenge vagyok, de te... - újra elmosolyodik.

Könnyek szöknek a szemembe és megragadom a kezét. Erőtlenül megszorítja.

A falióra ketyegése belehasít a csendbe. Hallgatom az anyám nehézkes lélegzetvételét, a gépek monoton zaját a háttérben. Aztán anya rám néz.

- Éld az életed. Ne hagyd, hogy megint lerántson! Légy boldog, Yoonah. Soha ne nézz hátra - suttogja. Közelebb kell hajolnom, hogy halljam, a szememből könnyek folynak a lepedőre. Aztán a szorítása elernyed, és az éles sípolás bekehasít a kórterem magányában.

- Nem! Eomma... - szólongatom. Megrázom. Kitapintom a pulzusát. Semmi.

Azonnal a nővérhívóért nyúlok és megnyomom, miközben a sós könnyek eláztatják az arcomat. Az anyám ernyedten fekszik az ágyban, keze még mindig az enyémre kulcsolódik, de nincs légzése, sem szívverése, a mellkasa nem emelkedik.

A kórterem megtelik emberekkel. Valaki megkér, hogy távozzak, mire felállok és kisétálok. Nem igazán fogom fel, hogy kik vannak körülöttem. Érzem a fájdalmat és a veszteséget, de korántsem olyan égető, mint legutóbb. Tudom kezelni a gyászt és a BTS is ott van, hogy segítsen. Meg tudok vele küzdeni.

Lerogyok a földre, a mellkasomhoz húzom a térdeimet, mint gyerekkoromban és átkarolom őket. Mindkét fülem dugva.

I want you to be your light, baby - szól a fülemben.

Az emberek elhaladnak előttem, szó nélkül kikerülnek. Nem nézek a kórteremre, ahol anyám életéért küzdenek. Tudom, hogy nem jön vissza. Ő felnevelt engem, az ideje lejárt. Nem tudom, mi mást mondhatnék magamnak, de ahogy hajtogatom a szavakat, egyre hihetőbbek lesznek.

Egy kar nehezedik a vállamra, mire felnézek. Appa áll előttem, tekintetében néma kérdés. Mégrázom a fejem, mire apám arcából kifut a szín.

Aztán felállok, és nem nézek hátra, amikor kisétálok.

Jól vagyok.

Már tudom, hogy mit akarok.