Epiphany~BTS ff.~ (COMPLETED)

XXI.

2021. 02. 15. hétfő, 15:41, Szöul

"더는 아프지 않게"
~Promise~

A terem egyik fele végig tükör. Látom magam, ahogy belépek és bedobom a táskámat az egyik sarokba. Az egész helyiség az enyém, addig gyakorlok, amíg akarok.

Az előző nap egy teljes délutánt és estét azzal töltöttem, hogy Yoojin régi táncos videóit néztem, addig, amíg meg nem tanultam néhányat lépésről lépésre.

Belenézek a tükörbe. A hajam zilált, a szemem karikás. Az anyám halála fáj, de igyekszem megbékélni vele. Nem tehetek semmit ellene, végig kellett néznem a haldoklását, majd a halálát, de békésen ért véget az élete. Egészen jól fogadtam, nem zuhantam vissza. Nagy szerepe van benne a BTS-nek is, de sokat fejlődtem, sikerült más emberré válnom, aki olyan, mint a régi énem, csak mégsem. Sosem leszek olyan. Ez egyszerre jó és rossz. A személyiségemnek vannak olyan jó részei, amiket sosem kapok vissza, de mindennek ára van. Hosszú utat tettem meg idáig és itt az ideje, hogy kezdjek valamit magammal. Tudom, ki vagyok, azt is, hogy mit akarok.

Bekapcsolom a zenét, a dallam, az ütem elárasztja a gyakorlótermet, érzem a csontjaimban. Otthon már elpróbáltam néhányszor a táncot, de az nem ugyanaz, mint amikor itt csinálom. Van benne valami megfoghatatlan, ahogy újra és újra eltáncolom, mindig tökéletesítve a lépéseken, miközben a tükörben látom, hol hibázom, mi az, ami már jó. Nem vagyok olyan tehetséges, mint Yoojin volt, de örököltem valamit a nagyanyánktól, és mindent beleadok. Ezt akarom csinálni. Nem vágyom párkapcsolatra, nem akarok gyereket és tanulni sem szeretnék. De vannak álmaim, amikért küzdeni akarok, akármibe kerül is. Így is segíthetek az embereknek, az olyanoknak, akiknek szükségük van a jelzőfényre, mint nekem a BTS. Tudom, hogy ennek az életnek oda tudom adni magam: munka, odaadás és szenvedély. Imádnám a reflektorokat, a tömeget, akik arra várnak, hogy énekeljek és olyat mutassak, ami új. Táncolni és énekelni akarok, szüntelenül, hogy megvalósítsam Yoojin álmát, adózzak a bátyám és anyám emlékének, és megvalósítsam magam. Nőként nehezebb lesz, de megtudom csinálni, mert a BTS mellettem van, és mert keményen küzdök már most. Énekelek és táncolok, hogy gyakornok lehessek.

De leginkább magamért csinálom.

Nem érzem az idő múlását; mintha nem is lenne, teljesen elveszek abban, amit csinálok, így amikor hosszú órák után végül megállok, megdöbbenve látom, hogy fél kilenc van.

Az üvegemért nyúlok, és kiiszom a felét, aztán a táskámba dobom. Felveszem a pulcsim, újrakötöm a hajam, a táskát a hátamra veszem, kikapcsolom a hangszórókat, a villanyokat lekapcsolom és kilépek a teremből.

A füleim bedugva, a Home szól a fülemben, miközben beülök a kocsimba és elindítom helyette a pendrive-omat. A telefont félreteszem. Az izmaim fáradtak, nincsenek hozzászokva az ilyen megterheléshez, de friss és feltöltődött vagyok.

Nagy a forgalom, mint mindig, de sikerül tíz előtt hazaérnem. A lámpák égnek, és étel illata csap meg, ahogy belépek házba. Egy kis szőrcsomó száguld felém ugatva. A fél éves kölyökkutya körbeugrál, miközben lehajolok, hogy a kezembe vegyem. Pár napja vettem, de már is olyan, mintha évek óta velünk élne.

- Szia, Mickey - mondom, mielőtt visszarakom a földre.

Besétálok a konyhába, ahol apa, Nayeon és Subin beszélgetnek, miközben főznek.

- Sziasztok - köszönök.

- Yoonah - pillant hátra apa. - Milyen volt?

- Már majdnem megvan a tánc.

- És Yoojin dala? - kérdezi Subin.

- Nagyon képzetlen a hangom, még nem érdemes vele foglalkozni.

- Azért csak énekelgesd, annál kevesebb dolgod lesz vele később, unnie - mondja Nayeon. Egy évvel fiatalabb nálam, Subin kettővel idősebb.

- Persze, tudom - bólintok.

Apa egy pillanatig fürkésző tekintettel néz, a szemében remény. Kikerülöm és pohárért nyúlok, miközben én is reménykedem.