Kötetlenül összekötve (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

Tizenhetedik fejezet

Wei Ying telefonja reggel a szokott időben jelzett. Túl korán a kilenchez képest, de egy órával több egy bizonyos valaki ébredésénél. Lábai kicsit mocorogtak a takaró alatt. Wei Ying az éjjeli szekrényre nyúlt, de félúton megelőzte valaki és az idegesítő rikácsolás semmivé lett. A hosszú kar tulajdonosa nem más, mint a közvetlen mögötte fekvő Lan Zhan. 

Mit keresett ott Lan Zhan? Miért volt még ágyban? Sok éve ismeri, néhány éve együtt is él vele, de nem volt rá még példa, hogy Lan Zhan a felkelő nap órájában ágyban van. Wei Ying macerásan fordította át magát másik oldalára, szembe találva így magát Lan Zhan impozáns, pólóval takart mellkasával. Feljebb tornázta magát, ehhez szemkontaktust kellett tartania. 

– Lan Zhan! – mondta riadtan. – Beteg vagy? – Homlokához emelte kezét, nem érezte forrónak, se az arca, se a füle nem vöröslött lázasan. – Miért vagy még ágyban? 

Lan Zhan nem siette el a válaszadást. Mintha kutatna valamit Wei Ying arcán, a megbánás, az undor jeleit. Egészen megilletődött, Wei Ying nemhogy távolodott, közelebb húzódott, és kezeivel két oldalt fogta arcát aggodalmát kifejezve az esetleges betegségtől. 

– Wei Ying... – mormolta Lan Zhan. 

Wei Ying megnyugodva engedte le kezeit Lan Zhan arcáról, szeretetteljes aggódását kíváncsiság váltotta, meg kellett tudnia a példátlan helyzet okát. Nem mindennapiról jutott eszébe. A tegnap esti nedves történés után nem kelt fel, nem öltözött át, mégis tisztának érezte magát, és egészen biztos volt abban, hogy a rajta lévő gatya nem az a gatya, amiben elaludt, ehhez meg sem kellett néznie, más a hossz, bokáig érő, és más az anyag, sokkal vékonyabb, könnyebb. 

– Lan Zhan, átöltöztettél? 

– Mm – bólintott. – Remélem, Wei Ying nem bánja. 

Wei Ying kezdte úgy érezni, szíve úgy olvad el, mint kókuszos fagylalt a napom. 

– Aiya! Lan Zhan, dehogy bánom. Köszönöm – mosolygott rá. 

Lan Zhan a meleg mosoly láttán nem bírta tovább, összeszedte magát és lesütött szemekkel megkérdezte: 

– Wei Ying a tegnap történteket sem bánja?

Sok jó, szép, kellemes estéje volt addigi élete során Wei Yingnek, mind más-más kellemes emlékkel, de ha választani kell, bizony gondolkodás nélkül a tegnapot helyezi a dobogó tetejére aranyérmes nyertesként, bármennyire is szép születésnapot ünnepelt Jiang Cheng és Jiang Yanli társaságában anélkül, hogy Yu asszony leszidta, megalázta aznap. Határozottan úgy felelt: 

– Nem bántam meg. – A kérdés miatt apró ijedtséggel kérdezte. – Miért, te igen? – Wei Ying mászott Lan Zhanra, aztán szó szerint kikönyörögte, hogy érjen hozzá, nem kis dolog sok év barátság után, ha emiatt Lan Zhan megundorodna tőle, nem tudja, mit tenne. 

Meglepetésére Lan Zhan arcán az öröm szinte ragyogott, és ezúttal gyorsan válaszolt.

– Nem. 

Wei Ying hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől. 

– Lan Zhan! – Odabújt hozzá és olyan szorosan ölelte meg, amitől mindenki, aki nem Lan Zhan, már a hátát veregetné, hogy engedje el, mert megfullad. – Szívbajt hoztál rám! – Elengedte Lan Zhant és a hátára fordult, érezte magán Lan Zhan gyöngéd tekintetét, de túlságosan elmerült gondolatai között, hogy foglalkozzon vele. – Lan Zhan, Lan Zhan – nézett rá –, lesz rám egy kis időd munka után?

– Mindig van egy kis időm Wei Yingre – mondta Lan Zhan. 

– Aiya! – kapott a szívéhez. – Legközelebb figyelmeztess, mielőtt ilyeneket mondasz! Szegény szívem nem bírja az ilyen megpróbáltatásokat.

Nem hangzott túl meggyőzően a következő hümmögés, de már nem is foglalkozott az esetleges szívproblémákkal. Wei Ying összedörzsölte tenyerét, a zseni énje felébredt, és addig nem nyugodott, míg nem valósítja meg magát. 

Munka után hazamenetel előtt két boltot is megjárt. A hosszúra nyúlt séta bizonyította, hiába él Kínában, akkor sem kaphat meg mindent az első üzletben, pedig nem drága, nem ritka, és nem hatalmas tárgyról van szó. 

Átfagyva didergett haza a jó meleg lakásba. Három dologra vágyott: a pokrócára, egy bögre forró csokoládéra, és végül a legfontosabbra, miután betakargatta magát és szomját oltotta, Lan Zhan testmelegére. Helyesbített, ahogy meglátta Lan Zhant, lett egy negyedik: Lan Zhannal együtt fürödni. Mindenekelőtt azonban, egy sokkal-sokkal fontosabb dolgot kellett elintéznie. 

A konyhában állt, kuka mellett, fedelét felhúzta. Szólt a hálószobában lévő Lan Zhannak, hogy jöjjön ki egy kicsit. Háta mögé rejtett kezeiben természetesen eldugott valamit, és már alig várta, hogy megmutassa a férfinak. 

– Mit szeretnél, Wei Ying? – állt meg előtte. 

Wei Ying úgy köszörülte meg a torkát, mint aki ünnepélyes beszédre készül. Kihúzta magát és felnézett Lan Zhanra.  

– Lan Zhan, vettem neked valamit!

Figyelte, ahogy Wei Ying előveszi hátra rejtett kezeit, aztán felemeli a mellkasáig a tenyerét, benne két karkötővel. Egyszerű szilikon karkötők, egy kék és egy piros, mindkettőn ugyanaz a fekete szöveg állt: Legjobb barátok mindörökké! Lan Zhan nem tudta eldönteni, nevessen vagy sírjon, de hogy a kedve rögtön fagyosabbá vált, azt a szoba hőmérsékletén is érezni lehetett. Wei Ying azonnal beszélni kezdett, mielőtt mínuszba zuhannak. 

– Ezeket azért vettem, hogy ne adjam át. – Egy könnyed mozdulattal mindkét karkötőt a kukába hajította, aztán lecsapta a fedelet. – Lan Zhan, ünnepélyesen megígérem, megfogadom neked, hogy soha, soha többé nem leszünk barátok, pláne legjobb barátok! 

Lan Zhan szemei magához képest látványosan elkerekedtek a váratlan szavaktól. Wei Ying felbátorodva folytatta: 

– Későn érő típus vagyok, nyilván erre már rájöttél – sóhajtotta. Komolyabban folytatta: – Lan Zhan, szeretném, hogy tudd, kedvellek. Megfogalmazom másképp, szeretlek, imádlak, csodállak, oda vagyok érted, és ha rajtam múlik, soha akarlak elhagyni! Sok női szív összetörője voltál régen és vagy máig az, és nagy összeget tennék rá, hogy idősen sok néni fogja csattogtatni utánad a fogsorát. Ki akarlak sajátítani! – jelentette ki. – A szeretetedet, a csókjaidat, az érintésedet, a figyelmedet... mind magamnak akarom! Ha te is... 

Nem tudtam befejezni a mondatot, Lan Zhan ölelésbe vonta. 

– Szeretlek... – szólalt meg Lan Zhan. 

Wei Ying csöndes nevetéssel viszonozta az ölelést. 

– Imádlak... 

– Igen! – mondta Wei Ying. 

– Soha nem akarlak elhagyni... 

– Soha! – erősítette meg Wei Ying.

Lan Zhan, ha nem lenne Lan Zhan, biztos elsírja magát a boldogságtól. Több mint tizenhat évig nyomta el magában és elégedett meg Wei Ying barátságával. Annak ellenére, hogy Wei Ying átvitten a kukába dobta, nem élte meg veszteségnek vagy kidobott időnek. Nem tizenhat évig szeretne Wei Ying mellett maradni, hanem élete végéig, így hát, ha még tizenhat évet kellett volna rá várnia, bármikor megtenné. Mert Wei Yingből csak egy van, nem időpazarlás várni rá akkor sem, ha soha nem jön el. De ezzel nem kellett már foglalkoznia, a karjai között ölelt Wei Ying valóság, akire pótolhatatlan kincsként fog vigyázni és szeretni.