Kötetlenül összekötve (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

Ötödik fejezet

Wei Ying a kanapén feküdt, Lan Zhan ölét használva párnaként a film nézése alatt. Kint már sötét volt, a lakást csak a tévé világította, és bár nem látszott, Wei Yingben világolt az apró remény, hogy mindjárt vége. Valamiért nem tudta felborzolni érdeklődését, hogy közel két órája a halakról néznek dokumentumfilmet.

Nem menthette ki magát ötödjére is pisilésre hivatkozva, Lan Zhan azzal zaklatná, hogy menjen orvoshoz inkontinencia gyanúval. 

Megette az unalom. Ki tudja, miért, a dokumentumfilmekben kivétel nélkül, a narrátor hangja olyan lassú, mintha direkt azért csinálná, hogy aki nézi, elaludjon. Wei Ying bóbiskolt, de tartotta magát. Legutóbb – és legtöbbször – Wei Ying kedvére tesz lan Zhan, hogy együtt néznek horrorfilmeket, amikért Lan Zhan nincs oda. Úgy igazságos, ha panaszkodás nélkül, csöndesen szenvedi végig azt, ami Lan Zhant érdekli – vagyis jelenleg a halak izgalmas (unalmas) világa. 

Filmnézés után Lan Zhan Wei Ying hősiességét jutalmazva paskolta meg finoman a fejét. 

– Lan Zhan – nyögte Wei Ying, miközben ülő helyzetbe tornázta magát és a férfi felé fordult. Valósággal látszódott felkapcsolt lámpával a gyötrődés az arcán. – Legközelebb lehetne mondjuk nyuszikról... vagy szamarakról nézni dokumentumfilmet? – kérdezte, hangjában hamisítatlan könyörgéssel. 

– Mm – bólintott. – Nincs több hal – ígérte. 

Wei Ying felszabadult sóhajt eresztett szabadon. – Köszönöm! – Felállt, kinyújtózta magát, és egyet roppant a nyaka. – ZhanZhan, megyünk aludni? 

Lan Zhan szemei elkerekedtek. Tőle szokatlanmód gyorsan állt fel, hogy Wei Yinghez forduljon és kezét Wei Ying homlokára emelje. 

– Nincs lázad – állapította meg. Levette a tenyerét, és bár láz biztos nincs, valami nem stimmelt. 

– Miért lenne lázam? – kérdezte mosolyogva Wei Ying. 

– Kilenc se múlt – indokolta Lan Zhan. Túl korán volt ahhoz, hogy aludni menjen, van amikor Wei Ying éjfélig vagy éjjel egyig ébren van, a hirtelen változás gyanúra adott okot. 

– Ne aggódj – legyintett –, csak elfáradtam, és holnap korábban kell kelnem. Egyéni és csoportos fotózás lesz – magyarázta. – Van akit ünneplőben hoznak, de sokak nem kockáztatják. Ennek ellenére, sosem lehet tudni. – Fejét fogta a múlt gyötrelmeitől. – Tavaly hárman leöntötték magukat teával a reggelinél, egy kislánynak eleredt az orra vére, kettő másik játék közben megbotlott a betonon, egyiknek a harisnyája, másiknak a nadrágja bánta. 

– Emlékszem – mondta Lan Zhan. – Nem volt jó nap. 

– Nem volt jó nap – bólogatott Wei Ying. Lekapcsolták a villanyt és a hálószobába mentek. – Aiya! – kapott a fejéhez. 

– Hm? 

– Lan Zhan, Lan Zhan – húzta a mellette álló Lan Zhan fehér ingjének ujját. – Aludhatok veled? 

Lan Zhan kissé zavartan nézett. – Legtöbbször velem szoktál aludni – mondta. Sőt, az utóbbi időben csak vele alszik, és legtöbbször nem is szokta megkérdezni, hogy aludhat-e vele. Nem értette, mire a hirtelen udvariaskodás. 

Wei Ying bólintott egyet. – Eszembe jutott, hogy talán zavarlak – vont vállat. – Átsuhant.

– Soha – vágta rá magától értetődően Lan Zhan, enyhe sértettséget rejtve. – Wei Ying sosem zavar.

Megkerülte Wei Yinget, és elindult saját oldala mellé. Elkezdte kigombolni az ingét, komótosan, gombról gombra. Mikor végzett az utolsó gombbal, levette az inget és az ágyra helyezte, majd a párnáján pihenő, összehajtott felsőjét magához vette. Eközben Wei Ying kissé megkövülve nézte Lan Zhan öregapós vetkőzését, mégsem érezte elég lassúnak. Akaratlanul elidőztek szemei kedvenc párnája minden kockáján, aztán magához tért és elvonult a fürdőbe átöltözni, gyorsan, mielőtt Lan Zhan rajtakapja, hogy nem a halakról szóló gondolatai blokkolták le. 

Mire visszatért, Lan Zhan az ágyban feküdt, sajnos felöltözve. Hogy miért sajnos, Wei Ying nem talált rá indoklást, és nem is foglalkozott ezzel sokat, lekapcsolta a villanyt és bebújt Lan Zhan mellé. Lan Zhan felé fordult, rutinosan hajtotta fejét Lan Zhan mellkasára. 

Két perc sem telt el, és az addig mindig megnyugtató szívverés hallgatása hirtelen saját szívét kezdte úgy verni, mint spanyolok a pinyátát. 

– Wei Ying? – mormolta Lan Zhan. 

– Hah? Igen, Lan Zhan? – nevetett fel kínjában. Ami még rosszabbá tette a helyzetet: – Ó. Lan Zhan, holnap későn érek haza – tájékoztatta. – El kell mennem Wen Qinghez. 

Wen Qing Wei Ying háziorvosa, egyben az egyik barátja, Wen Ning nővére. Ritkán fordult meg nála, akkor is általában akkor, ha Lan Zhan vitte vagy telefonált be hozzá, mert Wei Ying ragaszkodott hozzá, hogy a közel negyven fokos láz semmiség, túléli, gyógyszer sem kell. Az, hogy magától megy el, teljesen kiverte Lan Zhan szeméből a közelgő álmot. 

– Miért? – kérdezte komoly hangon Lan Zhan. 

– Érzem, hogy vörös az arcom és veszettül gyorsan ver a szívem – felelte engedelmesen Wei Ying.

 Nem készült fel, hogy a válasz hallatán Lan Zhan úgy ugrik ki az ágyból, mintha égne a ház. 

– Hozom a lázmérőt! – jelentette ki. 

Wei Ying is ki... akart ugrani az ágyból, megállítani Lan Zhant, hogy semmi szükség lázmérőre, azonban az egyik lába beleakadt a takaróba, amitől szépen esett egy nagyot a parkettára.

– Lan Zhaaaan! – kiáltott utána. – Tényleg nem kell! – tiltakozott a földön.