Kötetlenül összekötve (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

Harmincötödik fejezet

Wei Ying ékes példája a Jiang család mottójának. 

Próbáld meg a lehetetlent. 

Így történt, hogy Wei Ying olló hiányában késsel próbálta kinyitni a sajtot a szendvicshez, de a műanyag csomagolás helyett saját kezét vágta el. Ki gondolta volna, hogy a kés úgy fog csúszni a műanyagon, mint malac a jégen? 

Hát, nem Wei Ying. 

– Áááá! Meghalok! – jajveszékelt Wei Ying. – A szendvicsem! – A fehér kenyér tetejének közepe magába szívta a vért, valamennyi a kiálló felvágottra is csöppent. Nem túl nyálcsorgató látvány volt, az egész odaveszett. 

Miután az egyik óvónő ellátta Wei Ying kezét, a férfi éhséggel küzdve, csalódottan battyogott vissza a terembe. A társa vigyázott az alvó gyerekekre, nem kellett sietnie. A viszonzatlan szerelem bosszút szított Xue Ming megtört szívében, és kegyetlen bosszúval adta vissza a fájdalmat: alig szedett ételt Wei Ying tányérjára. Egy egér lehet jóllakna attól a mennyiségtől, sőt egy kisgyerek is boldogan, teli gyomorral aludna el a délutáni pihenőn, de egy felnőtt férfi étvágya jóval többet igényel.  

Éppen átlépte a küszöböt, amikor farzsebe rezegni kezdett. Wei Ying gondosan ügyelt rá, nehogy felébressze a gyerekeket. Kiment a folyosóra, kicsit arrébb a teremtől, és fogadta a hívást. 

– Lan Zhan! – csicseregte Wei Ying. Mindegyik teremben aludtak a kicsik. Csöndesebben folytatta: – Mi történt? Ritkán hívsz munka közben. 

– Megzavartalak? 

Szórakozott mosoly terült szét az arcán. – Mikor zavartál te engem valaha is? Ne válaszolj! – előzte meg. – Soha. Soha nem zavarsz! 

Lan Zhan a vonal túlfelén könnyebbnek érezte magát Wei Ying csacsogásától. Mindig rend uralta asztalát rendezett papírok hegyei fedték. Ránézni is nyomasztó volt. 

– Későn érek haza – tért a lényegre Lan Zhan. – A bátyám beteg lett, átvettem az ügyeit. 

Lan Xichen egészsége az utóbbi időben hanyatlott. Talán a sok munka, a ránehezedő felelősség, vagy a kevés szabadság, vagy a magánéletében törte meg valami. Bárhogy is, Lan Zhan inkább magára vállalta a felépülése utánra is a vállalat ügyeinek intézését, hogy  Lan Xichen betegség nélküli szabadságot vehessen ki. 

– De ugye semmi komoly? – kérdezte Wei Ying.

– Mn – felelte Lan Zhan. Nehézkesen folytatta. – Egy ideig egy későn érek haza – pontosította előbbi szavait. – Xichen szabadságon lesz, miután felgyógyult. 

– Aiya! Szegény te. Szép és erős vállaid nem arra teremttettek, hogy ilyen terhek nyomják. – Wei Ying nem látott át Lan Zhan irodájába, de egy erős feltételezése volt, amire fintorral rá is kérdezett: – Ugye, az asztalodon nem tudod, mennyi papír van? 

– Mm – erősítette meg Lan Zhan, továbbra is kerülve a beszélgetés alatt asztala látványát.  

– Ó, Lan Zhan, Lan Zhan – ingatta a fejét Wei Ying. – Szegény Lan Zhan. 

– Túlélhető – mondta szárazon. 

Wei Ying alsó ajkába harapott, kicsit fel is szisszent. Próbálta nem mozgatni vágott kezét, de a seb még friss volt, minden apró mozdulatnál a hús elvált, aztán újra találkozott. 

– Wei Ying – szólt gyanakvóan Lan Zhan hangja. – Jól vagy? 

– Hát hogy máshogy lehetnék? – kérdezett vissza nevetve Wei Ying.

Dong Fang kijött a terméből, egy üres kávésbögrével haladt el Wei Ying előtt. Hallotta utolsó mondatát, és korábban szemtanúja volt keze véres, kissé undorító látványának. Egy pillantással sem méltatta, egyenesen levegőnek nézte, de azt éppen elég hangosan megmondta a vonal túlvégén lévőnek: 

– NINCS JÓL! – Dong Fang tovább ment, befordult a következő saroknál, és lassan lépteinek kopogása sem hallatszott. 

Wei Ying szabad kezével az arcára csapott, de ettől az egész rosszabb lett, felkiáltott. Összeszorította ajkait, a feje vöröslött az erőlködéstől. Nem ébreszti fel a gyerekeket, döntötte el. 

– Nem olyan rossz – helyesbített nyüszögve Wei Ying. – Tényleg – bizonygatta, de az az egérhang, ahogy beszélt, akkor se hinné el neki senki, ha nem ismerné. 

– Wei Ying – szidta Lan Zhan, mindössze két szóba öntve aggodalmát. 

Wei Ying megadta magát, Lan Zhan telefonon keresztül is képes átlátni olcsó hazugságain. 

– Kicsit elvágtam a kezemet. Egy nagyon picit! Nem vészes! –  Ismét fájdalom hasította kezét. Pontosított: – Nem olyan vészes.

Lan Zhan kételkedett abban a nem olyan vészesben. Wei Yingnél mindaddig nem vészes, amíg nem esik le, nem vérzik el, és nem kell levágni. 

– Megint sajtot vágtál? 

– Lan Zhan, miért hangzik ez úgy, mintha megvádolnál? 

– Tehát igen – döntötte el Lan Zhan. 

– Nem vágtam sajtot – utasította vissza Wei Ying. – Nem jutottam odáig... 

– Wei Ying... – sóhajtotta Lan Zhan. Kétszer játszották el, hogy Wei Ying elvágta a kezét a sajt miatt. Egyszer volt olló, de gondolta, a kés is éles, az meg pont a kezében van, csak egy kicsit nedves a paradicsom levétől. Másodszor nem találta az ollót. Harmadi alkalom otthon nem történt meg, Lan Zhan a kések közelébe se engedte Wei Yinget. 

– Lan Zhan, ne csinálj úgy, mintha megint meghalnék. Csak elvágtam a kezem. 

– Nincs megint meghalás! – vágta rá szigorúan. Mindig befeszült az emléktől, az említése is sutba vágta évek meditációját. 

– Csak tizenhárom másodperc volt – dünnyögte Wei Ying. 

Középiskolában Wei Ying beleesett egy tóba. Esés közben beverte a fejét. Lan Zhan utána ugrott és kimentette, és Wei Ying túl is élte, de ez nem csökkenti a tényt, hogy tizenhárom másodpercig nem lélegzett. 

– Tilos Wei Yingnek meghalni – idézte a papírra írt és celluxszal ragasztott szabályt a kőfalon. 

– Lan Zha... 

– Tilos Wei Yingnek életveszélyes cselekedet végezni – folytatta a nem sokkal később a Tilos Wei Yingnek meghalni után kitalált szabályt. 

– Csak sajtot akartam vágni! – ellenkezett Wei Ying. 

– Sajtot vágni is tilos – rendelkezett Lan Zhan. 

– Mióta? – hökkent meg Wei Ying.

– Mostantól – felelte. – Majd felírom. 

– Nincs elég papír az asztalodon? Lan Zhan, ne legyél ekkora zsarnok! – könyörgött neki. 

– Van még hely – mormolta nyugodtabban.

Wei Ying felnyögött. Ezt a meccset elvesztette.