Kötetlenül összekötve (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

Huszonkilencedik fejezet

Este kilenc után járt az idő. Wei Ying még nem érezte álmosnak magát, nem feküdt be Lan Zhan mellé, várva az álmot. Elgondolkodott, mi az, ami anélkül lefárasztja, hogy megizzadna közben. Kiment a konyhába, a lehető legtávolabb Lan Zhantól, nehogy felébressze. Lábait felhúzta magához, fedetlen lábujjai a szék ülőkéjének szélén játszadoztak. Kikereste telefonja névjegyzékében a hívni kívánt hülyét, nem kellett sokat keresgélnie, nem bővelkedett sok számmal. 

– Leégett a ház vagy kidobott a szerelmed? – szólt bele gúnyosan Jiang Cheng a telefonba.

– Olyan jó hallani téged, A-Cheng! Köszönöm, jól vagyok. És te? Te is jól? Nagyon örülök! Hogy telik estéd? 

– Ha azért hívtál, hogy magaddal társalogj helyettem, már le is rakom, nem vagyok rá kíváncsi – morogta. 

– Szívtelen ember vagy te, Jiang Cheng – szipogott Wei Ying. 

– Na ne szórakozz! 

– Na, most komolyan – mondta Wei Ying. – Hogy vagy? Legutóbb nyúzottan néztél ki. 

– Jól – felelte egyhangúan. Ha a kinézete nem is, mert azt nem láthatta, a hangja tényleg jobban hangzott, így Wei Ying megszavazta a bizalmat, és elhitte. Tovább faggatni fölösleges időpazarlás lenne, Jiang Cheng sosem volt és soha nem is lesz lelkizős típus. Az egyetlen kivétel Jiang Yanli volt, mindig tudta, mit kell mondani, és hogy hogyan könnyítsen a szerettei lelkén. 

– A-Ling? 

– Lenyugodott. 

Wei Ying kihallott egy néma "de..." szócskát. 

– Nem fogadta el az új óvónőt – tippelte Wei Ying. 

– Többek között – erősítette meg Wei Yinget. A többit nem kellett részletezni. 

Jin Ling nem kérdezte vagy kérlelte tovább, hogy Wei bácsikája visszajöjjön, beletörődött, hogy lehetetlen, azonban ez nem jelenti azt, hogy megnyugodott és éli tovább boldogan a napjait. Apró lelkét furdalta a lelkiismeret, pedig nem értette meg teljesen, mit is csinált, csak azt tudta biztosan, hogy másnak valami rosszat. 

– Gyakran szomorú? – kérdezte meg végül Wei Ying. 

Jiang Cheng nem felelt egyből. 

– ...Igen. 

Wei Ying a mutatóujjával az asztal szélét birizgálta. Nem kapcsolt villanyt, mégsem veszett minden sötétbe, a holdfény gyönyörűen világított a felhőtlen égen. 

Jiang Cheng sosem jeleskedett az érzései kifejezésében. Yu Ziyuan mindig is keményen fogta Jiang Chenget, és bár saját személyiségét nem volt szándéka ráerőltetni, hogy a fia tovább vigye, mégis megtette. A keserűség, a boldogtalanság és az elégedetlenség nem tette jó anyává, amin nem javít, hogyha úgy hozta volna az élet, életét adná a gyerekeiért. 

– Amikor szomorú, csak simogasd meg a fejét, és adj neki egy csirkés wontont. 

– Mi...? 

– Amikor mérges – folytatta Wei Ying –, itass vele meleg mézes tejet, attól lassacskán elpilled. Mikor nyűgös, fenyegesd meg kuding teával, utálja a keserű ízét. Ha a kuding nem válik be, valami komolyabb baja van. Ha nem akar aludni, csak add neki oda Tündért. Az a borzalmas plüss kutya, ha nem a közelében, az ágya alatt egy dobozban van elrejtve – mesélte. Nem gyakran fordul meg Jiang Chengéknél, nem is kotorászott Jin Ling szobájában, az ifjú Jin véletlenül szólta el magát, nem is vette észre. 

Jiang Cheng percekig hallgatott. Már mióta együtt él Jin Linggel, mégsem tudott a felsoroltak közül, pedig mintha Wei Ying említett egyet s mást, a kuding teáról, Tündér pedig mindig is fontos, a legfontosabb plüsse Jin Lingnek, kisebb korában kapta Jin bácsikájától, amikor még tartotta vele a kapcsolatot ünnepeken kívül. Tündér szent plüss kutyává avanzsálódott, Jin Ling nélküle nyugtalan, ha pedig elvész – mert egyszer megtörtént –, szerezhet pontosan ugyanolyan plüsst, Jin Ling mindent látó szemekkel veszi észre, hogy az a kutya bizony nem Tündér. 

– Milyen az új óvoda? – köszörülte meg a torkát Jiang Cheng. Vonakodott felhozni a témát, nem szép történet tartozik hozzá, mégsem kerülgetheti örökké.

Wei Ying elmosolyodott. 

– A kiskacsáim nagyon édesek! – mesélte derűsen. – Szórakoztató kisgyerekek. Érdekes barátságok szövődtek, illetve úgy néz ki, fognak szövődni – nevetett. – A-Qiu egész nap fogja a fejét a kis Binghetől, a kissrác mindenhová követi. Imádnivaló kópé mindkettő. 

Jiang Cheng valamivel nyugodtabban, szinte fellélegezve mondta: 

– Örülök, hogy jó helyre kerültél. 

– Persze – sóhajtotta – hiányoznak a régi kiskacsáim, de ez van. Bízom benne, hogy megszokás kérdése, és hamarosan az új óvónő is belopja magát a gyerekek szívébe. 

– Kopogd le – utasította lesújtó komorsággal –, egyelőre mindegyik madárkád utánad vinnyog. – A vonal végi csendre rögtön megbánta, hogy kimondta. – Bocs... 

Wei Ying kissé üresen, színtelenül folytatta, illetve ért a végére: 

– Semmi baj – mondta. – Ne haragudj, leteszlek, Lan Zhan már vár... – eszébe jutott, melyik szóval érheti el, hogy Jiang Cheng se akarjon tovább beszélgetni – az ágyban. 

Amire számított, Jiang Cheng rögtön elbúcsúzott és letette. Utolsó utáni, amire vágyik, az Wei Ying szerelemi életének ismerete, amit bizony Wei Ying kiválóan tud mesélni, ha a helyzet – más néven Jiang Cheng vérnyomása – egyáltalán nem kívánja. 

Kis ideig bambulva meredt maga elé, aztán úgy döntött, bemegy aludni. 

Hangtalanul tette minden léptét, a papucsát is levette az ajtónál, nehogy véletlenül hangosan csattogjon és felébressze Lan Zhant. A férfi a hátán feküdt, csukott szemekkel. Wei Ying alsó ajkát harapta a takaró emelésénél. Kiengedett egy kósza sóhajt, Lan Zhan nem ébredt fel, képzeletbeli pacsit adott magának. Betakarta magát és kívülre fordult. Meglepetésére, amint megfordult, vigyázó karok húzták közelebb egy igen kellemes izomzatú, fehér felsővel fedett mellkashoz. 

– Azt hittem, már alszol – mondta csendesen, apró mosollyal Wei Ying. 

– Wei Ying nem volt mellettem – mormolta Lan Zhan, állát Wei Ying fejére támasztva. 

– Ha ezt tudom – kuncogott. – Most már itt vagyok – paskolta meg Lan Zhan kézfejét. Lan Zhan nem elégedett meg a paskolással, ujjai Wei Ying ujjaival fonódtak össze. 

– Mn.