Kötetlenül összekötve (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

Negyedik fejezet

Wei Ying kilehelt lélekkel kóválygott haza. Lan Zhan természetesen már otthon várta, a kanapén olvasva, de Wei Ying jöttével becsukta a könyvet és helyére rakta a polcon. Mindig előbb érkezik meg, akár hamarabb is, ha úgy alakul vagy úgy dönt. Fárasztó a gyerekekkel, Wei Ying elismeri, nap végére kimerül, mégsem látszott soha vándorló szellemnek. 

A nappaliba lépve, a komódhoz érve, hogy lerakja telefonját, Lan Zhan szemei elkerekedtek. Wei Ying hátsó része úgy virított, mint egy felkapcsolt karácsonyfa világítás. Négy apró kéz sárga, kék és zöld nyoma díszelgett a farmeron, és további három más, amik nem hasonlítanak se kézre, se... semmi felismerhetőre, mégsem nevezhetők pacának. 

– Wei Ying – lépett oda hozzá Lan Zhan. Wei Ying Lan Zhan felé fordult, fáradtan felnézett rá. – Mi történt? 

Azonban Wei Ying nem felelt, ehelyett kezeit Lan Zhan vállaira helyezte, halál szélén egyensúlyozva figyelve a férfit. Megfordította Lan Zhan, és hátánál tolva a kanapéhoz irányította, hogy üljön le a szélére. Lan Zhan készségesen leült, és már majdnem kérdésre nyitotta ajkait, amikor Wei Ying szó szerint ledobta magát. Földigilisztához hasonló mozdulattokkal feljebb tornázta magát, hogy oldalra fordulva Lan Zhan ölébe hajtsa kiürülni vágyó, álmos fejét. Nem zavarta a lámpafény, sőt teljesen hidegen hagyta, amint lehunyta szemeit. 

– Lan Zhan – motyogta Wei Ying. – Soha többet nem festek a kicsikkel. – Pillanatok múlva folytatta. – Talán nem soha – kezdett alkudozásba saját magával –, csak egy ideig. Nem hittem, hogy megélem a napot, amikor a gyerekek molesztálni fognak – szipogta drámaian, hangja kissé nyikorgott. Lan Zhan simogatni kezdte Wei Ying fejét, régen is mindig szerette, ha a haját cirógatják vagy fésülik, ámbátor legtöbbször csak lusta volt magának megcsinálni. – Ma teljesen egyedül voltam velük... Nap végén magyarázhattam a szülőknek, miért lett néhány gyereknek kék és narancssárga a haja, aztán azért is magyarázkodhattam, hogy indíttatást nem ismerve megmagyarázzam, miért találták viccesnek a gyerekeik, hogy az óvóbácsijuk hátsófelét összekenjék és fogdossák festékes kézzel és festékbe mártott almaszelettel. 

Lan Zhan nem talált szavakat. Borzalmasan hangzott. 

– Wei Ying keményen dolgozott – mondta végül Lan Zhan. 

– Hm – bólogatott egyetértően Wei Ying. – Wei Ying keményen dolgozott. És te, ZhanZhan? – nyitotta résnyire szemeit, de nem nézett Lan Zhanra, kényelmesen feküdt, ahogy van, az asztal lábát és a világos parkettát bámulta. – Történt valami jó? Vagy rossz? 

Wei Ying napját végighallgatva, saját napja rögtön nem tűnt olyan borzasztónak, mint az érezte pár perccel ezelőtt. Sok megbeszélésen kellett részt vennie a bátyja, Lan Xichen nélkül, aki betegszabadságot vett ki. Lan Zhanra hárult az egész, amit ugyan tökéletesen megcsinált, nem is volt kétség, hogy eleget tesz a feladatnak, azonban ez nem jelenti azt, hogy szívesen tette. Lan Xichen inkább a szavak embere, vele szeretnek beszélni az ügyfelek, befektetők, a dolgozók, sőt a takarítók is fesztelenebbül szólítják meg. 

– Nem történt rossz – felelte Lan Zhan. 

– A szabályok kimondják, hogy hazudni tilos! – vágta Wei Ying, sőt a bal mutatóujját felemelte, hogy nyomatékosítsa, mennyire komoly. – De rendben, nem faggatlak. Így sem vagy egy szószátyár. 

– Hm – köszönte Lan Zhan. Felkészült arra, hogy bizony Wei Ying nem hagyja ennyiben, és kicsit később folytatja a témát, Lan Zhan pedig engedelmesen válaszolni fog neki. Ami olyan, hogy tényleg nem szeretne róla beszélni, Wei Yingnek különleges tehetsége van megérezni, nem is feszegeti a határokat. 

Wei Yingnek nehezére esett nyitva tartani szemeit, nem sok hiányzott, hogy dorombolni kezdjen Lan Zhan cirógató kezeitől. 

– És valami jó? – mormolta maradék éberségével. Rögtön ahogy kimondta utolsó szavát, elnyomta az álom. 

Az egyenletes lélegzés, halk szuszogás halvány mosolyt csalt Lan Zhan arcára. 

– Wei Ying hazajött – suttogta Lan Zhan.