Kötetlenül összekötve (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

Tizennegyedik fejezet

Jin Ling az asztalnál rajzolt, már csak ő maradt vele a teremben. Wei Ying türelmetlenül várta Jiang Chenget, a fontos üzletember nem sietett elvinni egyetlen unokaöccsét, Wei Ying pedig bármennyire is szereti Jin Linget, aznap estére Lan Zhan azt mondta, elviszi randevúzni. Wei Ying sosem volt randin, senkit nem hívott meg és őt se hívta meg senki. Nem akar úgy meghalni, hogy legalább egy randija nem volt, és hogy ezt pont Lan Zhannal teszi, a legjobb barátjával, akiért szívek szakadnak meg – nem hiába –, valósággal áldásként tekintette. Lan Zhan végtelenül figyelmes, gondoskodó, jó barát, hanem a legjobb, vonzó... nagyon vonzó, okos, jó hallgatóság, kiváló szakács, állatbarát, ezek mellett felételezi, a hatalmas világmindenségben nincs, aki nála jobban csókol, és ha napokig ébren tudna maradni, akkor se ér a végére a listának, hogy a nők miért olvadozhatnak Lan Zhanért. Mert Lan Zhan az Lan Zhan – röviden és tömören. 

Jin Ling büszkén mutatta fel kész rajzát, amit Wei Ying kissé kényszerített mosollyal, de őszinte elismeréssel fogadott, ámbár nem tudta felismerni, mi van a papíron, csak azt, hogy sok szín egymás hegyén-hátán, mégis jól néz ki. Ha korábban születik, és nem oda, ahova született, könnyedén lekörözte volna Picassót. 

Teltek az óráknak tűnő percek, Wei Ying a méretéhez képest túlságosan kicsi asztal tetejét kopogtatta, miközben lábait fájlalta már az óvodásoknak készített széken. 

Jiang Cheng hidegtől kipirult arccal, kissé ziláltan érkezett meg. Látszott, hogy sietett, bocsánatot azonban nem kért, és Wei Ying nem rótta fel, tisztában van vele, mennyi teendője van és hogy időnként megesik az ilyen – na de, hogy ezt pont aznapra esett, mintha a sors akarná az idegeit rángatni!

Wei Ying úgy pattant fel a székről, mintha lángra lobbantotta valaki a hátsófelét. 

– Jiang Cheng! – kiáltott fel örömében. Ha nem tudná biztosan, hogy agyon üti érte, arcon is csókolja. – Végre, megjöttél! 

– Bácsikám! – örült meg Jin Ling is, és odaszaladt hozzá, természetesen friss művével a kezében.

Jiang Cheng éppen elnézést akart kérni a kései érkezésért, csak ki kellett fújnia magát, amikor Wei Ying nagyban öltözködni kezdett. Sokat késett, tagadhatatlan igazság, mégis furcsállotta a gyors távozást, mindig váltanak néhány szót, nem csak Jin Lingről. A sietős tempót és köszönést látva, éppen elérték szavai az ajtón kilépni készülő Wei Yinget. 

– Hova sietsz? – vonta fel egyik szemöldökét Jiang Cheng. 

– Lan Zhannal lesz randim! – felelte feszülten, egy helyben futva.

Jiang Cheng szemei elkerekedtek. 

– Mióta randizgatsz te azzal az alakkal? 

– Amióta már nem csak legjobb barátok, hanem puszipajtások is vagyunk – hadarta. – Ő a mesterem – kifelé haladt. – A-Cheng, majd kapcsold le a lámpát! Sziasztok! – Két pillantás alatt eltűnt, és meg sem állt hazáig. 

Jiang Cheng halántékát nyomogatta.

– Miért vagy ideges, Jiang bácsi? – kérdezte Jin Ling.

– Mert a bácsikád egy bolond – morogta. Sokadjára mondta el magában, nem kedveli Lan Zhant, soha nem kedvelte, és soha nem is fogja kedvelni, de amit Wei Ying művel, bármi is legyen az, egészen biztos volt benne, hogy ő hülye. 

– Mo bácsi? – nézett rá ártatlanul. 

– Nem ő! A másik.

– Te? – mutatott rá Jin Ling.

 – A másik bácsikád! 

– Jin bácsi? 

– Wei Ying! – kiabálta fejét fogva. – Wei bácsikád az idióta! 

– Azt hittem, hogy Mo bácsi... 

– Már kiengedték a zártosztályról – ingatta lemondóan a fejét. Mindig az a vége, hogy visszakerül.

– Megint? 

– Jin Ling – sóhajtotta –, vedd a cipődet – kérte türelme szélén egyensúlyozva Jiang Cheng. 

Wei Ying teljesen elkésett. Kiköpte a tüdejét mire ajtót nyitott, de így sem sikerült időben érkeznie. Természetesen a telefonját elfelejtette feltölteni, így először se Jiang Chenget, utána Lan Zhant se tudta hívni. Valaki tényleg azon fáradozott fent, hogy kiborítsa – és milyen jó úton haladt! 

Lan Zhan éppen egy adag mosást vett ki Wei Ying hazafutásakor. A mosdókagylóba rakta a tiszta ruhákat, míg kiment üdvözölni Wei Yinget, csakhogy nem jutott szóig, Wei Ying megelőzte. 

– Lan... Zha...n... – Minden egyes betűt utolsó lélegzetével ejtett ki. Többre nem futotta a nevénél, de nem is kellett semmit mondania, Lan Zhan megértette. 

Lan Zhan segített Wei Yingnek levetkőzni, felakasztotta a kabátját és elé rakta a papucsát, egy pohár vizet is hozott. Wei Ying hálásan biccentett neki, aztán egy húzásra megitta a vizet. 

– Nagyon sajnálom, Lan Zhan – kesergett Wei Ying Lan Zhan mellett, miközben felakasztotta a ruhákat a mosógép melletti szárítóra. – Időben haza akartam jönni. 

– Mm – ingatta fejét Lan Zhan. – Mindig lesz másik alkalom, amíg Wei Ying is szeretné. 

Wei Ying megállt a teregetésben. 

– Ki ne akarna veled elmenni? – nézett nagyot a mellette zavartalanul zoknikat válogató Lan Zhanra. – Nincs olyan hülye! Állítom! – tette hozzá. – Annak ellenére, hogy azt mondod, nem baj, szerintem baj. 

Lan Zhan is abbahagyta a teregetést.

– Wei Ying. 

– Ne, ne, ne! Tudom, mit akarsz mondani. Lan Zhan, te túl jó ember vagy, ezért gondolod úgy, hogy nem baj. Pedig igenis baj! Fölöslegesen várattal...

Wei Yingben halt a szó vége, Lan Zhan ajkaival némította. Tapasztalatlansága nem érződött, tudta, mit csinál, nem ügyetlenkedte el gyorsan. Amikor elváltak ajkaik, csupán néhány centire, Lan Zhan komolyan azt mondta: 

– Wei Yingre várni sosem fölösleges.