Kötetlenül összekötve (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

Tizenkilencedik fejezet

Kevés olyan kései hazaérkezés utáni rosszat tudott elképzelni, mint Wei Yinget felvett mosollyal az arcán, kisírt szemekkel. 

Sokáig húzódott egy megbeszélés, nem halaszthatták, kénytelen volt megvárni a későket, aztán türelmesen végigülni a tárgyalást a szerződésről, majd ismét pontról pontra átnézni, átbeszélni, mintha nem ezer és egy szót ejtettek már, hogy rendben, jó úgy. 

– Wei Ying, mi történt? – kérdezte aggódó szemekkel Lan Zhan. Előre látta, hogy Wei Ying a hagymákra fogja a sírást. Régebben is azt tette, nem számít, hogy telefonon beszéltek azután, hogy Yu asszony az őseiig szidta, vagy súlyosan megsérült, mindig azt felelte, a hagymák a hibásak.  

– Tudod, a hagymák – szipogott –, mindig elérzékenyülök tőlük. 

Természetesen tényleg sírt a hagymáktól, ugyanis mindig, amikor a hagymákra fogja, és találkoznak, vesz hagymát, hogy felvágja, ha felhasználja utána, ha nem. 

– Wei Ying. 

Most már nem játssza vele a játékot, az okot szeretné tudni. Nem kívánta Yu asszony halálát, ugyanakkor nem fájt a szíve az elmúlása hírének hallatán, soha nem volt egy jó szava Wei Yinghez, mindig csak hibáztatta, szidta és lekicsinyelte, fizikailag is bántotta, nem egyszer csattant el egy pofon, mindezt, mert Wei Yinget tette felelőssé saját boldogtalanságáért. 

– Lan Zhan – borult a nyakába –, csináltam vacsorát! 

Lan Zhan nem engedett. Kezeit a férfi derekára emelte. Tovább erősítette gyanúját a vacsora, Wei Ying magától csak akkor főz, ha egyedül él, vagy ha Lan Zhan ágynak esett. Wei Ying rég nem él egyedül és Lan Zhan se lett beteg. Nem tartozik kedvenc elfoglaltságai közé és ő maga is elismeri, a főzése finoman kifejezve messze nem tökéletes. 

– Wei Ying – mondta nyugodtan. 

Tartotta mosolyát, meg sem rezzent. – Ezúttal figyeltem, te is meg tudod enni, nem lett csípős.

– Wei Ying...

Wei Ying elengedte Lan Zhant és kihúzta a konyhába, a férfi szó nélkül követte. Arra számított, hogy a konyha romokban áll, az izgatott férfi utolsó főzési kísérleténél liszttel borította a bútorokat, tésztával a falat, hegyként magasló mosogatnivalóval a mosogatót és környékét, és soká kitessékelt füsttel a helyiséget. Majdnem felszaladtak szemöldökei a döbbenettől, a konyha teljesen jó állapotban találta, a mosogatóban egy kiskanál sem volt, sőt mintha tisztább lenne mint ahogy reggel ott hagyta. Az étkezőasztalon Wei Ying már megterített, az ételeken látszott, hogy hozzá nem értő csinálta, de egyik része sem égett oda vagy nem sült át rendesen, és ami a legszembetűnőbb: nem vörös. Wei Ying imádja a chilit, a fűszereket, az általa készített ételek olyan kíméletlenül erősek, hogy csak ő képes elfogyasztani, se Jiang Cheng, se a néhai Jiang Yanli, se a Jiang testvérek szülei nem tudtak egy falatnál többet enni annak dacára, hogy ők is a kivételesen csípős, fűszeres ételeket részesítették előnyben. 

Wei Ying nem engedett, és Lan Zhan sem, csak egy időre engedte ülepedni a témát. Megvacsoráztak, aztán elmentek fürdeni. Wei Ying mindig odaadó, imád Lan Zhan kedvében járni, és kapni, ezúttal mégis elutasította Lan Zhan kezét és száját, ő akart gyönyört okozni, és Lan Zhan nem állította meg, azonban mintha ez sem a megszokott vágyakozó viselkedése lenne a részéről. 

Lan Zhan azt gondolta, az ágyban kereken megkérdezheti, onnan már csak az álom van tovább, és Wei Ying sosem alszik el egyből akkor sem, amikor a mellkasán pihenteti fejét. 

Időt sem kapott egy szóra, amint belépett Wei Ying, az ágyra lökte Lan Zhant és rávetette magát. 

– Wei Ying! – szólt rá Lan Zhan. Hátán feküdt, lábai lelógtak az ágyról, míg Wei Ying könnyű súlyával nehezedett a csípőjére. 

Wei Ying lebiggyesztette alsó ajkát. – Talán nem kívánsz, laoshi? 

Természetesen de, minden porcikájával kívánja, azonban előtte meg kellett tudnia, mi történt. A sírás is eléggé nyugtalanította, de talán elnézi, hogy nem akar róla beszélni, ha a viselkedése nem lett volna olyan különös. Főzött, takarított, kielégítette, és ismét a kedvére szeretne tenni, nem lenne ezekben semmi rossz, de a feszült izmai, a magatartása, mintha nem a kedvese, hanem jól tartott szolgája lenne. Megállította a vetkőztető kezeket, finoman sajátjába fogta őket. Feltornázta magát ülésbe, így az ölében tartva Wei Yinget. 

– Wei Ying – nézett rá komolyan. 

Wei Ying arcán a mosoly megremegett, le akart esni, a férfi tartotta minden erejével a görbületet. Szürke szemei gazdája helyett is őszintén csillogtak. 

– Lan Zhan, hahaha... csak nem elutasítasz? Nem kellek?  – A kérdések nem incselkedően csengett, egyáltalán nem játékosan, hanem halálosan komolyan. 

Lan Zhan tekintete ellágyult. 

– Mindig szükségem van Wei Yingre – mondta. 

Wei Ying mosolya vonallá simult, minden pillantásával Lan Zhant figyelte. 

– Akkor is, ha soha nem lesz gyereked és nem érek fel hozzád anyagiakban és másban sem? 

Ekkor már Lan Zhan a homlokát ráncolta.

– Mi történt? – Nem titkolt haraggal ejtette ki mindegyik szavát. 

– Semmi fontos... – motyogta lesütött szemekkel. 

– Wei Ying – mondta szelíden. 

Wei Ying továbbra sem emelte tekintetét Lan Zhanra, nem akarta közben látni az arcát. Csönden felelte: 

– Itt járt a nagybátyád.

– Mit akart itt a bácsi? Mit csinált?

– Mondjuk úgy, hogy... Yu asszony a rossz napjain kíméletesebb volt. 

– Mit mondott? – Nem egyszerűen kérdezte, követelte magának a választ, ámbár sejtette. Lan Qiren mindig is kőbe vésett tényként mondta, hogy egyszer az unokaöccsei megházasodnak egy jó családból származó hölggyel, nem egy férfival. 

Wei Ying először próbálta mentegetni, tudja mennyire szereti Lan Zhan a bácsikáját, mennyire tiszteli, nem szeretné, ha miatta lennének ellenérzései iránta, de végül beadta a derekát. Ferdített az szavakon, mégsem lett jobb a vége, Lan Qiren erős túlzásba esett, miszerint Wei Ying elrontja az unokaöccse életét, csak elcsábította, hogy kihasználja, kedvére befolyásolja, hiszen Lan Zhan fizetéséhez képest neki jelentéktelen a keresete, mégis  szinte palotában lakik kiváló körülmények között, kiszolgálva minden szeszélyét, és ezért cserébe semmit nem tud adni. Nem tud gyereket szülni Lan Zhannak, nem ért az üzlethez, ha olyan gondja támadna, de ha pénzügyi problémája lenne, akkor is csak foghatja a kezét és saját maga miatti jólét fennmaradásában reménykedhet. A sor folytatódott, percekig dobálta szavait a nyugdíjba vonult laoshi. Miután végzett és elment, Wei Ying rosszul érezte magát. Eleget kapott Yu asszonytól, mondani se kellett, mennyire nemkívánatos a jelenléte az asszonynak. Ette a Jiangok pénzét, hiszen a szülei nem rendelkeztek vagyonnal, mindent a Jiangok fizettek neki. Szereti Lan Zhant, akkor is szeretné, ha földműves vagy disznópásztor lenne, akit szantálfa helyett sárszag kísér, akkor is szeretné, ha szegény lenne, akinek kevesebb a fizetése Wei Yingnél, és a legnagobb tárgyi ajándék tőle egy átengedett tányér rizs feltét nélkül. Furdalta, hogy vajon idővel Lan Zhan is így fogja-e látni. Nem kívánta, hogy miatta szaladjanak el mellette az évek, aztán ráeszmél, már késő a saját gyermekhez. 

Lan Zhan felemelte Wei Ying állát, soha nem akarta lehajtott fejjel látni. Az arany és az ezüst egymásban tükröződtek. 

– Akit szeretek, az Wei Ying – mondta lassan. – Az egyetlen, akivel leélném és összekötném az életemet, csakis Wei Ying. Nem kell mindenkinek gyerek, én így is boldog vagyok Wei Yinggel. Ha pedig egy nap mindketten szeretnénk, megtalálom a módját, hogy magunkhoz vehessünk egy kisgyereket, akár itt, akár máshol. Nem lenne vérszerinti, de a szívszerinti sem ér kevesebbet. 

Wei Ying elfojtott nevetéssel elmosolyodott – ezúttal végre igazán. Előre dőlt, átkarolta Lan Zhan testét, az ölelést hamar megkapta ő is. 

– Szeretlek, Lan Zhan. Nagyon, nagyon, nagyon szeretlek. 

Lan Zhan ajkai halványan felfelé íveltek. 

– Én is Wei Yinget.