Kötetlenül összekötve (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

Tizenegyedik fejezet

Lan Zhan rövid éjjele alatt felülmúlhatatlan szép álmot látott. 

– Lan Zhan, tegnap megcsókoltalak. 

Wei Ying kijelentése után jött rá, hogy az az édes álom édes részeg valóság volt. 

Tekintete lassan leesett a feszengve ülő Wei Yingre. Sajnos, mivel Wei Yingről van szó, meg kellett kérdeznie: 

– Miért? 

Wei Ying nem felelt azonnal. Lesütötte szemeit, ujjaival egy nagyobb tányérdarabbal kezdett játszani, amit Lan Zhan azonnal elvett tőle, nehogy megvágja magát.  Levette a szekrényből a kicsi sószórót és belenyomta Wei Ying kezébe, aki nem volt rest, azonnal pöckölni, forgatni, pörgetni kezdte. 

– Nem tudom – felelte őszintén, csöndes szavakkal. Fel-fel pillantott Lan Zhanra, de végül mindig visszatalált a sószóróhoz. – A földre estünk, én rajtad voltam, aztán... csak úgy megtörtént – nyöszörögte. 

– Véletlenül? – Lan Zhan hangja egészen csüggedten csengett, ám ez arcán nem mutatkozott. 

Wei Ying megrágta a válaszát, erre nem lehet jó vagy jobb választ adni, mindenhogy rosszul jön ki belőle. 

– Nem – mondta Wei Ying. Abbahagyta a játékot a sószóróval, megacélozta magát, és vállalva minden következményt, felnézett Lan Zhanra. – Nem voltam részeg, teljesen tudatomnál voltam, és mégsem tudom... nem tudom, nem tudom, miért csináltam! 

Wei Ying felkészült Lan Zhan csendes vagy hangos szidására, elutasító viselkedésére. Teljes joggal zúdíthat rá bármit, hiszen az sem lehetetlen, hogy élete első csókját lopta el. Nem azt kapta, amire számított. 

– Wei Ying azt tette, amit tenni akart? – kérdezte Lan Zhan. 

Wei Ying lassan, kissé balgán bólintott. Megcsókolta, ezek szerint csak meg akarta tenni, igaz? 

– Rossz volt? – csöndesett el Lan Zhan hangja.

– Nem! – vágta rá Wei Ying határozottabban. Nem bírt tovább ülni, felugrott a székről. 

– Megbántad – jelentette ki. 

– Persze, hogy megbántam! – mondta, mintha magától értetődő lenne. 

Mintha Lan Zhan egyenes tartása megrogyott volna.

– Vagyis mégis rossz volt – sóhajtotta Lan Zhan. 

– Lan Zhan, Lan Zhan – fogta a fejét már Wei Ying. – Az a hatalmas gondom, hogy jó volt! Ismersz, ha nem lenne jó, rögtön arra fogom, hogy részeg voltam vagy megszédültem az italtól, de az egyetlen, amitől megszédültem, az a kanapé körül rohangászás! – Wei Ying hirtelen felvonta egyik szemöldökét. – Na várjunk. Lan Zhan, mondd, te nem vagy mérges? – Lan Zhan vonásai távolabb nem állhattak a mérgestől, sokkal inkább csalódott és kicsit örömteli között váltakozott. – Te nem vagy mérges! Miért nem vagy mérges? – Furcsán vádlón szólt, mint aki követeli Lan Zhan kiborulását. 

– Hm? 

– Igen, legyél az! 

– Hm – értette meg Lan Zhan. – Wei Ying, mérges vagyok. 

– Nagyon mérges! – javította ki Wei Ying. 

– Nagyon mérges – javította ki magát Lan Zhan. Egyáltalán nem hangzott mérgesen. 

– Tudtam – ingattam a fejét. – Tudom, hogy kiborultál emiatt!

– Nagyon kiborultam – helyeselt színtelenül Lan Zhan. 

– Bármit elviselek büntetésként, csak kérlek, Lan Zhan, ne haragudj rám és ne utálj meg! 

Wei Ying elhallgatott, türelmetlenül várt a remélt büntetésre, de bánatára, Lan Zhan percekig burkolózott hallgatásba. 

– Kvittek vagyunk – mondta Lan Zhan lesütött szemekkel. 

Wei Ying értetlenül ingatta a fejét. – Kvittek? Hogy érted, hogy kvittek? – Jobban megnézte Lan Zhant. – És miért vörösek a füleid? 

– Középiskolában – mesélte csendesen –, amikor két embernek be kellett menni a takarító szertárba... 

Wei Yingnek kellett kicsit kotorásznia az emlékezetében. Egyszer ment be oda a középiskolában, amikor... 

– Te... te... te... – rebegte Wei Ying. – TE LOPTAD EL AZ ELSŐ CSÓKOMAT?! 

Már tisztán emlékezett. Két vesztesen kikerültnek el kellett be kellett menniük tíz percig a sötét takarító szertárba. Mivel a résztvevők besurrantak az iskolába az éjszaka leple alatt – igazi bátorságpróba volt, főleg az a része, hogyha elkapják őket, valószínűleg kirúgják mindannyiukat – , nem látta, kivel megy be, de azt gondolta, biztos egy lány. A "lány" nem szólt semmit, persze Wei Ying végig fecsegett. Már majdnem letelt a tíz perc, amikor hirtelen a "lány" elkapta, a falhoz döntötte, és megcsókolta. Rögtön utána, szinte elteleportált, olyan gyorsan futott el onnét. Wei Ying nem tudta meg, ki az. Hát most megtudta! 

– De... te... te nem is voltál ott! – kereste a józanságot. Lan Zhan nem volt ott. 

– Ott voltam – motyogta. – Wei Ying nem vett észre... 

Vagy mégis ott volt. 

– De miért? – hüledezett Wei Ying. 

– Részeg voltam – mondta Lan Zhan. 

Wei Yingnek több oka is lett, hogy az álla a padlót koppantsa. Először is, Lan Zhan csókolta meg életében először. Másodszor, Lan Zhannak nem a tegnapi volt a második lerészegedése. 

– Aiya! Először te, most én – sóhajtotta. – Ezek után már azon se lepődök meg, ha egymás szüzességét vesszük, aztán a papapára hivatkozva megkéred a kezemet. 

– Ha Wei Ying ragaszkodik hozzá – derült fel Lan Zhan. 

– Lan Zhan – paskolta meg a hátát – nem kell ennyire kötelességtudónak lenned. 

– Hm...