Kötetlenül összekötve (MDZS, Wangxian ff) (BEFEJEZETT)

Harminchetedik fejezet

Mikor reggel világra hunyorította szürke szemeit, mellette az ágy már kihűlt. Kezét a szantálfát hordozó párnára tette, ahova éjjel a másik álomra hajtotta fejét. A halványkék anyag gyűrődéseinek száma megegyezett a Wei Yingben tombolókkal. Lehunyta szemeit és magára húzta a takarót. Nem akart felkelni. Megkérdezhette volna előző este, mégsem tette. Félt a választól. Kevésbé bánta volna, ha régen legjobb barátjaként veszíti el Lan Zhant, talán egy nap kiheveri. De ha így, a párjaként válnának el, nem látott rá esélyt, hogy valaha is túljut rajta. Ha vége lenne, mintha az egész egy álom lenne, amiben valaki feltétel nélkül szereti, és Wei Ying mindig úgy érzi, mindegy, mit tesz, hogy a szavak embere, sosem tudja eléggé bizonyítani, mennyire hálás ezért, és hogy meddig érnek az érzései. Nem tudja eléggé kifejezni, mennyire boldog attól, hogy Lan Zhan van, Lan Zhan létezik, Lan Zhan az Lan Zhan, és hogy Lan Zhan az ő Lan Zhanja.  

Kiszedte magát az anyai öleléshez hasonlító meleg takaróból, belebújt a papucsába, és apró sóhajjal kiment a konyhába. 

Lan Zhan fehér ingben és nadrágban főzés közben úgy festett, mint egy varázsló, akinek ruháját csak a mágia akadályozza, hogy beszennyeződjön. Utolsó lépésként, tányérba rakta a reggelit és asztalra helyezte az evőeszközökkel együtt. Mikor Wei Ying belépett, minden készen várta a reggelihez. 

– Jó reggelt – köszönt kedvetlenül Wei Ying. 

Lan Zhan először nem tulajdonított nagy jelentőséget a jelenségnek, mindig is tudta, hogy rosszul viseli a korán kelést. Wei Ying leült a helyére. Az étel gőzölgött, a rizs mint a friss hó, fehéren ragyogott a tányérban. Lan Zhan is leült. Kezébe fogta az evőpálcikát, de mielőtt egy szem rizst közé foghatott, Wei Ying következő szavai teljesen étvágyát vették. 

– Lan Zhan – nézett rá komolyan. Kezei nem játszadoztak a pálcikával, se a szalvétával, se semmivel, ott pihentek az asztalon, a tányér mellett. – Ismét, és egyben utoljára megkérdezem. Tegnap egyedül vacsoráztál? 

Lan Zhan lerakta a pálcikákat, egyenesen Wei Yingre nézett, mint aki megpróbálja egyetlen pillantással, mit akar az egészből kihozni. 

– Ezúttal, kérlek, válaszolj őszintén. 

A fehérbe öltözött maga is tudta, könnyű kérdést kapott, mégsem válaszolt rá azonnal. 

– Őszintén válaszoltam – mondta Lan Zhan. – Tegnap este egyedül étkeztem. 

– Valóban? – szegezte neki Wei Ying. Szemöldökeinek ráncolása több érzelmet rejtett egyetlen kifejezésnél. Csalódottság, kétség, düh, féltékenység, türelmetlenség, hitetlenség. – Ne hazudj, Lan Zhan! 

Lan Zhan nem tapogatózott homályban az események kapcsán – teljes sötétségben állt egy helyben. 

– Wei...

Wei Ying ajkai megremegtek, kis híján hangja is. 

– Láttalak. Tegnap este az étteremben. 

Lan Zhan továbbra sem értette a probléma forrását. Saját maga ártatlanságával és Wei Ying iránti aggodalmával figyelte az izgatott férfit. 

– Láttalak az egyik asztalnál ülni, egy csinos hölgy társaságában, aki egyáltalán nem fukarkodott bizalmasan viselkedni veled. Direkt rákérdeztem, és te azt felelted, nem voltál senkivel üzleti vacsorán. Sőt, senkivel nem vacsoráztál együtt – emlékeztette. – Nem üzleti vacsora, nem is volt senkivel semmilyen közös vacsora – sorolta ingerülten –, és mégis ott voltatok. Ezek után, szerinted, mit kéne hinnem, mi történt igazából?