A Carson Coma és Én - Avagy az ismeretlen világa

6.

Mutattam neki az utat, így hamar oda is értünk.
- Itt dolgozol?
- Hát, nem is tudom.- vakargattam meg a fejem. - Egyelőre igen. - mosolyogtam rá szerényen.
- Szuper. Én akkor megyek is! Jó munkát! - kiáltott utánam, miután kiszálltam. Én csak intettem neki egyet, és elindultam be.
- Ő a palid, Mira?
- Nem! Dehogyis! Csak a szomszédom. Új szomszédom.- helyesbítettem.
- Aha. Egy új szomszéd pali. Nem is rossz, nem is rossz.- tette össze a kezét. - Ha már csak a kocsit nézzük... Van ízlésed, mondthatom!
- Oké, akkor mondd. Bemehetnék?- kérdeztem meg az ajtóban álló Barnit. - Tudod, én itt dolgozom.- léptem rá a cipőjére véletlenül, amitől egyből arrébb is lépett.- Na, meg van a gyenge pontod.

Beléptem a megbeszélt helyre, és egy Ázsiai, hatvanas éveiben járó, nő állt velem szemben.
- Minnie Jou. - nyújtotta a kezét, amint észre vett.
- Tóth Tamara. - fogtam kezet vele. - Maga ki lenne?
- Dávidot képviselem. - mondta kimérten.
- Hogy kit?
- Ő lesz a férjed a videóklipben. - mondta Roxi, aki most csapta ki az ajtót, nyomában a bandatagokkal.
- Mi? Várj, most ilyen esküvő témájú klip lesz?
- Igen. - bólintott Roxi.
- Na, akkor vágjunk bele! - csapta össze a tenyerét Ati.
- Vágjunk! - kiáltott fel Zsoma is.

- Roxi... - suttogtam, a mellettem a álló lánynak. - Roxi! - semmiképp nem akartam, hogy a díszletet összeállító fiúk meghallják amit mondok.
- Na?
- Ki az a Dávid?
- A gyereke.- biccentett a hölgy felé.
- Tök jó. Bővebben?
- Délután háromkor legyél a kocsimnál, elmegyünk valahova, és el mesélem.
- Az egészet?
- Igen, az egészet.
- Na, mi kész vagyunk. - jelentette ki Bálint.
A díszlet egyszerű volt. Fehér-zöld csíkos háttér, középen egy kanapé, mellette egy zöld cserepes, rózsaszín szirmú virág. A szoba másik végében egy íróasztal volt. Rajta kézzel írt papírok tömkelege állt. Össze-vissza az asztal körül össze gyúrt papírok és szétesett tollak hevertek.
- Ennyi lenne?
- Bajod van vele? - intett csendre Giorgio.
- Nincs. - ráztam meg a fejem, de legbelül rávágtam volna egy határozott igent.
- Hangszer próba! - kiáltott a másik szobából Barni. Észre se vettem, hogy átment. A többiek átsétáltak, én meg csendben ott maradtam a szobában.
- Aranyom, te nem jössz? - szólított meg, az ajtóból visszafordult Minnie.
- Nem. Nincs nekem ott keresnivalóm. Inkább itt maradok.
- Mi baj? Látni az arcodon, hogy valami bánt téged.
- Áh, semmiség. - mondtam halkan.
- Na, ne lógasd a fejed! Hiszen, olyan fess fiatal vagy még! Élvezd ki! Vagy...
Csak nem egy fiúcska van a dologban? - kínosan felnevettem. Nem lehet az. Nincs is senkim. Valószínű csak a fáradtság. Mikor válaszra nyitottam a számat, véletlenül kicsúszott az igazság is a számon.
- Lehet... és úgy fáj. Nagyon szerettem, hiszen sokáig hallgattam őt, de így előben annyira más. Szomorú vagyok, hogy ennyire másra számítottam. Utál! Érti? Pedig nem tettem ellene semmit! Én hülye, meg még szerettem is... A hangját, a fejét... azt a mosolygós fejét.- sóhajtottam. - Nehogy félre értsen, nem, mint szerelmesen szerettem, hanem szimplán, mint zenészt és a zenéit.
- Jaj, drágám... Giorgioról beszélsz?
- Igen. - mondtam ki, de magam se hittem, hogy valóban elmondtam ezt valakinek.
- Semmi baj. Ő rendes gyerek, csak nehéz neki az elmúlt időszak.
- Miért?
- Nem fontos... - mondta, hátamra tette a kezét, és együtt mentünk át a zenélő fiúkhoz.

Na, hogy tetszik? Nyomj egy csillagot légyszíves.<3
Giorgionak a valóvilágban nincsen semmi baja! Csak a könyvben van:)
Puszi:3 Gitta