A Carson Coma és Én - Avagy az ismeretlen világa

Epilógus

Mira és Giorgio együtt költöztek be, az új (közös) otthonukba, Pesten. A bandával is tök sokat beszélnek, találkoznak. Giorgio és a fiúk a eljárnak koncertezni, addig Mira egyedül van otthon. Ezek az események is egy ilyen "egyedüli" napon történtek Mirával.

-... akibe Kedden bele is szeretek... - énekeltem hangosan. Lehallkítottam a zenét, mert szólt a kapucsengő. Odasietek a telefonhoz, majd felveszem. - Igen?
- Hello! Bemehetnék?
- Szia Barni! Gyere, persze!- válaszolok neki, majd kinyitom az ajtót.
- Szia Mira!
- Szia! Te meg, hogyhogy itt vagy? Nem mentél a többiekkel?
- Ja, most nem. Izé... Kissé fáj a torkom. Khmkhm...
- Aha... Akkor gyere be, adok egy csésze teát.
- Az jól esne, köszi.- elmegyek a konyhába, addig ő leül az asztalhoz. -Figyelj, nincs kedved elmenni egyet sétálni?
- Dehogyis! Hiszen beteg vagy!
- Megiszom azt a teát máris jobban leszek!- mondja, amikor leteszem elé a bögrét.
- Biztos? Nem vagy lázas?
- Nem vagyok, és igen, biztos!
- Ha ennyire szeretnéd legyen.
- Király.

- Hová akarsz menni?- kérdezem, miközben bezárom az ajtót.
-  A Margit-szigetre!
- Olyan messzire?! Te eszednél vagy?
- A Dunáig mehetünk taxival, ha ennyire a séta ellen vagy...
- Mégszép, hogy azzal megyünk! Nem is gyalog!- magyarázom, erre ő csak a vállát vonja.

A taxiban ülve nézelődtem kifelé, amikor hirtelen Barni megszólalt.
- Nagyon izgulok.
- Miért?
- Jaj, nem szabadott volna... Csak izé... Anyu most csinálja először a kedvenc nagyi felé sütimet és nagyon izgulok, hogy milyen lesz.
- Áh! Értem... Hát, az jó. Én is kaphatok, majd egy szeletet?
- Persze!

[...]

Kiszálltunk a kocsiból, kifizedtük a fuvart és meglepve néztem szét a kihalt, síri csendbe borult szigetre.
- Itt meg mi történt?
- Passz.
Lassan indultunk meg a szigetmentén kijelölt sétányon. Néhol láttunk pár embert, de nagyon kevesen voltak. Az emberek bandukoltak a boltok és a bárok között. Megcéloztuk a sziget legjobb kajáldáját és el is indultunk. Láttunk egy gyerek csoportot, akik sárkányt eregetek. Valószínűleg egy osztály volt, a tanárukkal. Nem is értem. Mi történt itt?
- Nézd! - mutatott egy étteremre, ahol az összes ember (tényleg az összes, amit el lehet képzelni) egymás hegyén-hátán tornyosult. Próbáltak a bejárathoz furakodni, de milyen áron. Láttam a fűben ülő lányokat, akik az orrukhoz tartották a zsebkendőt. Ott ültek és lemondóan nézték a tömeget.
- Mi van ott bent?
- Vagy inkább ki!
- Hm?- nézek értetlenül. Felpillantok hegységek magasságával egyenlő barátomra és rákérdezek:
- Te tudsz erről valamit?
- Ugyan, mit tudnák én... Csak egy egyszerű ember vagyok.
- Egyszerű ember?
- Ja, egy homoszabiensz.
- Hogy mi? Homo...- kezdem el, de be se fejezem, hanem hangos nevetésbe kezdek.- Idióta!- kacagok, közben a könnyeimet törölgetem.
- Nem megyünk be inkább?- kérdezi kínosan. - Ne röhögj már ki!
- Én... Nhem is... röhögök...- próbálom abba hagyni. De nem megy. Újra nevetni kezdek.
- Jól van! Ezt megjegyeztem!
- Huh, oké. Bocsi.- vigyorgok, arcomat törölgetve. - Menjünk. De mégis hogy? Ide be nem jutunk, meg nem is ide akartunk jönni.
- Nem baj. Gyere!- mondja és elindul az épület mögé. Az embertömeget és az épületet megkerülve, egy aranyos kis kávézó előtt találtuk magunkat. Kinyitotta nekem az ajtót, majd bementünk.
- Ez a hely? Ide jöttünk?
- Igen. Gondoltam megmutatom neked, hiszen fontos ez a hely. Nagyon szép emlékek lehetnek ebben a házban, csodás percek, órák, akár napok. Biztosan sokszor fogsz ide visszajárni később.
- Barni, jól vagy?
- Persze. Várj, elmegyek egy pincérért.
A kis helyen senki nem volt. Nem volt sem ismert, sem felkapott. Mégis, volt benne valami különleges, valami más. Valami, ami megfogja az embert. És ez által megragad a tudatában. Csendes, nyugodt, kedves hely ez. A vanília és a kávé friss illatáról ne is beszéljünk.
- Na, azt mondák, hogy máris jönnek, csak elromlott az egyik kávégép és itt van a szerelő. Szóval, te mit fogsz kérni?- nyújtja nekem az étlapot.
- Jó kérdés.- mosolyodok el. - Nem vagyok, az a tipikus kávés, de legyen egy vaníliás latte. Két cukorral és egy kis habbal.
- Nem is rossz, nem is rossz. Nekem marad a fekete.
- Fúj! Teljesen feketén iszod?
- Igen, ha van rá lehetőségem.- vonja meg a vállát.
- Fura vagy.- nézek rá.
- Tudom.
A pincér felvette a rendelés, és elment. Beszélgettünk egy keveset, majd vissza is jött a pincér kezében a rendelt italokkal. Letette az enyém, majd Barniét is. Biccentett, majd elment.
- Ez nem az enyém. - állapítom meg egy korty után. - Én nem ilyet rendeltem. - nézek Barnira, várva a reakcióját. Felállok a székemből és arra nézek, amerre az előbb elment a pincér.
- Biztos?
- Tuti. Ilyet nem én iszom, hanem a Giorgio. - mondom hirtelen. Ekkor esett le.  Megfordulok, és ott volt. Várva a megfelelő alkalmat. Letérdelt és feltette azt, amit ilyenkor szoktak:
- Mira, leszel a feleségem?- kérdezi gyöngéden.
- Igen!

Sziasztok! Rengeteget késtem, nincs mentség erre, de most ez van. Végre sikerült összehozni egy zárórészt, amelyre nagyon büszke vagyok. Remélem nektek is ugyanannyira tetszik, mint nekem. Biztos vagyok abban, hogy lehetne jobb is, de most jelenleg ennyi telik tőlem.
Előre is bocsánat azoktól, akik voltak már a Margit-szigeten, de én még nem. Ezáltal semmilyen tapasztalatom nincsen a hellyel kapcsolatosan. Remélem, azért annyira nem szörnyű ez az epilógus és volt értelme befejezni ezt a könyvet! Nagyon köszönöm a sok szavazatot és hálás vagyok azoknak, akik végig kísérték a könyv életét.
Nagyon nagyon köszi mindent! Puszilok mindenkit! Gitta<333