A Carson Coma és Én - Avagy az ismeretlen világa

19.

Hetek teltek el, azóta. Lassan de biztosan felejteni kezdtem.
A klipet leforgattuk, én találtam új állást, a kapcsolatot még mindig tartom Roxival, de a többiekkel már nem. Szép lassan leépültem. Eleinte egyszer-egyszer el hívtak egy koncertre, vagy kajálni egyet, de már nem éreztem a helyem köztük. Dávid a forgatás után kiutazott Amerikába a nőjével, valamilyen Nóri. Mindegy is. Márk azóta is kedves és udvarias, viszont lett egy barátnője. Nagyon aranyos kiscsaj. Bár, a nevét soha nem tudom megjegyezni. Olyan különleges.
Miután a hetek csak teltek és én csak sodródtam az árral, eldöntöttem valamit. Nekem ezen változtatni kell. Felhívtam Roxit és Kiarát, hogy tartsunk egy csajos napot. De mind a ketten nemet mondtak. Szuper.
Akkor burkózzunk a munkámba. Az állásom tökéletes. Sok papírmunka, ami elfelejteti, hogy milyen szar az életem. Nem szabad rá gondolnom. De hiába, mert megint ő jár a fejemben. Talán ha elmennék egyet sétálni... Cipőt húzok, és kabátot és már rohanok is.
Szeretem az őszt, hullanak a levelek és minden csupa sárga és narancssárga. A tocsogós sár rátapadt a cipőmre. Néhol a fekete csizmám, már-már lassan barnának hatott teljesen. A sárga kabátom passzolt a környezethez. Szép ez az idő, tényleg.
Nagyokat csattogva lépkedtem a macskaköves járdán. Befordultam a sarkon és a parkot vettem célpontul. A déli napfény megvilágította a parkot tarkító fákat, és az oda vezető meredek emelkedőt. Felérve a tetejére szaporán vettem a levegőt. Mostanában nem igazán másztam dombot. Otthon, a kocsiban, a buszon, vagy éppen a munkahelyemen gubbasztottam.  Sokat is sírtam, de ez mind csak mellékes. Egy antiszociális hörcsög lettem. Ezen változtatni kéne. Elkéne járnom bulizni, edzeni. Hiszen, holnapután húsz leszek! És nem tudja senki rajtam kívül, csak a családom. Apa, anya, és Kiara.
Kerestem a közelben egy padot és leültem. Nem lepne meg, ha még én is elfelejteném, hogy tizenkilenc lettem. Talán a jogsit is lekéne raknom. Nem mindig taxit hívni, vagy Roxival fuvaroztatni magam. Viszont arra még nincs elég pénzem. Majd annak az ideje is eljön egyszer. Biztosan.
A távolban néztem a boldog párokat a tópartján, a gyorsan sétáló kutyásokat, és az idős, pletykáló néniket. Innen mindent lehet látni. Egyszerre az összes történést, ami a parkban van. Érdekes. Nekem ez eddig fel se tűnt. Ahogy az se, hogy mennyire meg vagyok keseredve. Milyen mélabús fejet vágok folyamatosan. Én meg azt hittem, mindenki utál. De nem, csak nem mernek hozzám szólni. Mikre nem jövök rá a pocsolyába bámulás közben!

Ez most ilyen nagyon művészire sikeredett, és nincs is benne párbeszéd. Inkább csak a főhős gondolatai. Remélem, azért tetszik! Nyomj egy csillagot!
Gitta<3