Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

2. fejezet (2/2)

Másnap reggel, egy nyugtalan, álmatlan éjszaka után arra ébredtek, hogy kivágódik az ajtó.
– Az uraság látni kíván – szólt be kimérten egy szolgálólány. – Gyorsan kapjátok össze magatokat.
Mögüle még két komorna zsúfolódott be a kis szobába. Ruhákat, lavórt és mosdóvizet hoztak.
– Először vakarjátok ki magatokat a koszból, így ne járuljatok az úr elé!

Katalina és az öccse megmosták az arcukat, kezüket, lábukat, majd a ruhákat vették szemügyre. Mikor a lány észrevette, hogy váltás alsóneműt is kapott, megkérte Markót, hogy menjen ki arra a pár percre, amíg teljesen levetkőzik.

Idegenkedve nézte magán az egyszerű, őzbarna szoknyát és az ugyanolyan színű, hosszú ujjú inget. Unalmas volt ahhoz a piros szoknyához és gazdagon hímzett inghez képest, amit általában viselni szokott. Viszont azt el kellett ismernie, hogy míg korábbi öltözete erősen megkopott már, ez legalább frissen ropogott. Főleg, amikor a keményített, fehér kötényt is felvette. Sötétbarna haját befonva egyszerű kontyba fogta, végül megkötötte a fején a fityulát. Készen állt. Illetve nem egészen – ilyenkor nyáron ő mezítláb járt, most viszont fekete bőrcipőt is hoztak neki. Kelletlenül szorította bele a lábát. Ám el kellett ismernie, hogy a hideg kőpadlón ő sem járkált olyan szívesen lábbeli nélkül, mint a füvön vagy a szántón, melyet melegített a nap.

Még segített felöltözni az öccsének, megpróbálta egy kevés vízzel megszelídíteni a gyerek kócos tincseit, majd kiléptek a folyosóra. Az egyik szobalány ott maradt, hogy a földesúrhoz vezesse őket.

Katalinának most jobban volt alkalma megfigyelni az új környezetét.
Amint hátrahagyták a cselédszobákat, egy ajtón keresztül díszesebb folyosóra érkeztek. Itt már puha, almazöld szőnyeg borította a követ, a falat pedig lakkozott, faragott faburkolat. Tágas ablakokból ömlött be a fény, még jobban ragyogóvá téve mindent.
Marko eltátotta a száját, úgy bámult körbe.

– Vigyázz, belefészkel a madár – súgta oda neki Katalina kedvesen. Régi közös játékuk volt, hogy ezzel cukkolja, valahányszor a fiú ámulatában nyitva hagyta a száját.
Az öccse észbe kapott, és halványan elmosolyodott.
A lány örömmel nyugtázta, hogy Marko egész nyugodtnak tűnik. Remélte, hogy nem is lesz oka újból megijedni.

Úgy képzelte, valami trónterembe fogják vinni őket, ám meglepődve látta, hogy egy könyvtárba nyitottak be.
A szolgálólány kecsesen meghajolt az ajtóban.
– Meghoztam őket, méltóságos úr.
– Helyes. Várj kint, amíg nem hívatlak újra.
A komorna még vetett egy barátságtalan pillantást a két jövevényre, majd magukra hagyta őket. Katalina bármibe lefogadta volna, hogy odakint egyből rátapasztja a fülét az ajtóra, de nem különösebben érdekelte. Inkább Silviust vette szemügyre, hogy vajon milyen kedvében találja.

Az uraság az egyik polc előtt állt, melyen megbolygatva, rendetlenül hevertek a könyvek, mint amiket elkezdett átrendezni. Néhány kötetet tartott a kezében, amikor beléptek, ám most letette őket.
Ezúttal nem annyira piperkőc holmikat viselt, mint előző nap, ingéről hiányzott a csipke. Egy galambszürke, fényes anyagú mellényt és fekete nadrágot vett fel, kezén viszont néhány pecsétgyűrű csillant. Arcát ezúttal sem borította borosta, és fekete tincsei is rendezetten simultak a fejére. A lány önkéntelenül is eltöprengett, hogy vajon mennyire korán kelhetett fel a férfi, ha már a reggeli órákban ennyire ápoltan néz ki.

– Meg sem ismertelek volna ebben a szobalány ruhában, ha nem tudom, hogy te vagy – zökkentette ki Silvius a merengésből. – Sokkal... rendezettebb vagy így – mérte végig.
A lány nem tudta, hogy ezt most sértésnek vegye-e vagy bóknak. Inkább nem mondott semmit.
– Meg vagy elégedve a szobátokkal? – faggatta a férfi.
Katalina megvonta a vállát.
– Megfelelő. De ha nem az lenne.... Egy fogoly csak ne panaszkodjon.
– Nem vagy fogoly – rázta meg a fejét a férfi.
A lány nehezen állta meg, hogy ne mondjon valami gorombát.
– Akkor talán eléggé máshogy értelmezzük a szót – felelte végül kimérten. – Mindenesetre nem szabad akaratomból jöttem ide.
– Ez igaz – hümmögött az úr. – Nem pont ugyanolyan a helyzetetek, mint a többi szolgálónak. Abban viszont ugyanolyan, hogy meg lesz fizetve a munkátok, és havonta egyszer kaptok majd két nap kimenőt. Akkor akár apátokat is meglátogathatjátok.

Katalina meghökkent.
– Valóban? – szaladt ki a száján, minden gúny nélkül.
– Ha mondom – bólintott Silvius. – De csak azzal a feltétellel, hogy utána vissza kell jönnötök ide, amíg le nem töltöttétek a büntetést.
A lány nehezen tért magához. Igazat kellett adnia a pletykáknak: az új földesurat igencsak nehéz volt kiismerni. Továbbra sem értette, hányadán állnak vele, de némi bizakodás költözött a szívébe, hogy talán nem kell ennél rosszabbra számítaniuk.

– Mi lesz a dolgunk? – kérdezte a férfit.
– Még nem döntöttem el. Attól függ, mihez értetek.
– Én bármilyen házimunkához, amihez a többi falubéli is – tárta szét a kezét a lány. – Ellátom az állatokat, főzök, kenyeret dagasztok, mosok, sikálok, ruhát foltozok... Úgy sejtem, ezekre itt is szükség van.

Az úr elgondolkozva hallgatta.
– És ezekből mit szeretsz a legjobban csinálni?
Katalina annyira megdöbbent, hogy elsőre felelni sem tudott.
– Mit számít az... – mondta végül.
– Mégis – erősködött Silvius. – Miben leled leginkább örömödet?
A lány belátta, hogy komolyan választ várnak tőle.
– Szeretek süteményt sütni – árulta el.
– Rendben, akkor innentől az lesz a dolgod, hogy minden nap különféle süteményeket süss.

– Kérem, ne! – tört ki Katalinából. A férfi meglepetten nézett rá. – Ha állandóan ezt kéne csinálnom, félek, meggyűlölném – magyarázta.
Az úr töprengőn fonta karba a kezét.
– Ebben igazad van. Akkor majd a főkomornára bízom, hogy osszon be oda a takarításban, ahol a legnagyobb szükség van segítő kezekre.
– Rendben, az menni fog.

– No, és mi legyen ezzel a kis legénnyel? – nézett Silvius a fiúra.
Katalina izmai idegesen feszültek meg.
– Gyenge a szervezete, kérem, ne terhelje túl!
– Te valóban rabszolgahajcsárnak nézel engem – csóválta a fejét a földesúr. – Mit szeretsz csinálni? – kérdezte meg a gyereket is. – Mi érdekel a legjobban?
Marko hezitált, ám végül kibökte.
– A lovak.
– Remek, te elsőre egyenesen feleltél. Úgy látom, veled könnyebben szót értek, mint a nővéreddel. Szóval a lovak. Mit szólnál, ha kisegíthetnél az istállóban?

Katalina elsápadt.
– És ha valamelyik fenevad megrúgja? Kérem, inkább osszon rá más munkát, mondjuk a konyhában! De nem, mégsem, mert ott meg megégetheti magát...
– Nagyon is jól neveltek az állataink. Egyébként nem terveztem elsőre rábízni a csutakolást meg felszerszámozást, elég, ha hord szénát, vizet, meg bármit, amire szükség van. Nem menne be a karámokba.

Marko szeme lelkesen csillogott.
– Közelről láthatnám a lovakat? Azokat a szép fehéreket is, amik a hintó elé voltak fogva?
Silvius elmosolyodott.
– Igen, azokat is. Utasítom akkor a szolgálókat, hogy mutassák meg neked az utat az istállókhoz, és szóljanak a főlovásznak, hogy vegyen a szárnya alá. Ott majd reggelizhetsz is a többiekkel.

Katalina elszoruló szívvel nézett a távozó öccse után. Nehezére esett, hogy ne szaladjon utána.
– Szóval őt szereted a legjobban, igaz? – rezzent össze a férfi hangjára. – Mondhatni, ő az életed értelme?
A lány nem értette, miért faggatja erről, de ez nem olyasmi volt, amit szégyelljen, így nyíltan elismerte.
– Így van.
– És ha majd egyszer saját gyereked születik? Akkor már inkább ő lesz az?
Katalina erre már elkomorult.
– Kétlem, hogy valaha férjhez fogok menni – mondta kimérten. – Így nem is gondolkoztam rajta, kár erről beszélni.
– És mit tennél, ha valaki megölné az öcsédet?