Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

6. fejezet (1/2)

Aznap este nem jött álom a szemére. Órákig forgolódott, aztán feladta.
A szomszéd ágyon Marko takarója egyenletesen emelkedett-süllyedt – a fiú, vele ellentétben, békésen aludt.
Katalina átöltözött nappali ruhába, és mezítláb kilopózott a folyosóra, csak ott vette fel a cipőjét.
A cselédlépcsőt használva kiment a szabadba. Nagyot szippantott a levegőből, hogy kitisztítsa a fejét. Ám a nyári éjszaka balzsamos virágillata csak még inkább kábává tette.

Céltalanul indult el sétálni a kertben. A sötétben minden teljesen más volt, szokatlan, idegen. A dagadó hold kísérteties fénnyel vonta be a formára vágott bokrokat, virágágyásokat, madáritatókat, és mintha minden csak önmaga árnyéka lett volna.
Csupán a távolban, a kerítés mentén égtek lámpások, melyeket a járőröző katonák vittek magukkal. Az imbolygó fénypontok messziről szentjánosbogaraknak tűntek.

Katalina is árnyékként suhant végig a bokrok alatt, mígnem egy padhoz érve úgy döntött, hogy leül. Kiüresedve, gondolatok nélkül bámulta az előtte levő szökőkutat, melyben most nem csobogott a víz, csak mozdulatlan tóként tükrözte vissza a holdat és a csillagokat.
A lány felnézett az égre, és hirtelen aprónak, jelentéktelennek érezte magát. Ám nem csak az égitestekhez képest – ismét eszébe jutott, hogy az urakhoz képest ő csupán egy porszem. Könnyektől kezdett viszketni a szeme.

Éppen elő akarta húzni a zsebkendőjét, amikor neszt hallott az egyik ember nagyságú bokor mögül. Megfeszültek az izmai, és felpattant a padról.
– Ki van ott? – emelte fel a hangját.
Késett a válasz. A lányban ismét kezdett felszínre bukkanni a régi harciasság.
– Tudom, hogy ott van! Mutassa magát, vagy kiáltok az őröknek! – fenyegetőzött.

– Kérlek, ne csődíts ide senkit, most nincs kedvem az emberekhez – hallatszott végül egy ismerős hang. A bokor mögül Silvius alakja bukkant elő.
Katalina végtelenül megkönnyebbült.
– Ó, csak maga az? Miért kószál erre éjnek évadján?
– Ezt én is kérdezhetném tőled – jegyezte meg csöndesen a férfi. Helyet foglalt a padon, és a szökőkutat kezdte bámulni.
– Nem tudtam aludni – mondta szűkszavúan a lány.
– Mint látod, én sem – bólintott az uraság. Majd Katalinára nézett. – Csak nem a családom miatt kerül az álom?

A lány nem felelt, csupán zavartan elfordult.
Silvius felsóhajtott.
– Végtelenül sajnálom. Én szégyellem magam helyettük. Részben emiatt sem tudok aludni.
– Pedig magának nem kéne szégyenkeznie – ingatta a fejét Katalina. – Csak a testvérei voltak komiszak.
– Mégis furdal a lelkiismeret, hisz miattam terelődött rád a figyelmük.
– Mondom, nem a maga hibája. Én csak örülök, hogy tanított. Bár érzem, hogy még lenne mit gyakorolnom, ezért szívesen folytatnám továbbra is. Viszont az apja vajon nem fogja megtiltani? – bizonytalanodott el a lány. – Ma eléggé úgy tűnt, hogy komolyan ellenzi.

Silvius vonásai megkeményedtek.
– Nem érdekel, mit mond! Amíg rendben igazgatom a birtokot, a szabadidőmben azt csinálok, amit én akarok. Nem állíthat mellém őröket, hogy minden percemet felügyeljék!
Katalina reménykedőn nézett rá. Majd megborzongott.
– Nem bánja, ha maga mellé ülök? Most érzem csak, hogy mennyire elfáradtam. A szökőkút széle viszont vizes.
A férfi szó nélkül arrébb húzódott.

Egy darabig némán üldögéltek a padon egymás mellett, ráérősen figyelve az éjszaka neszeit, fényeit – ám ez a csönd nem volt kínos, sokkal inkább meghitt és bizalmas.

– Az előbb azt mondta, hogy nincsen kedve most emberekhez – szólalt meg halkan a lány. – Biztos, hogy nem zavarom?
– Rád ez nem vonatkozik – rázta a fejét Silvius. – Veled szeretek időt tölteni.
Katalina örült a sötétnek, mert így nem látszott, hogy elvörösödik. Alig tudta kipréselni magából a választ.
– Én is kellemesnek találom a társaságát. Maga nem olyan, mint a többi nemes.

Az uraság ellágyultan fordult felé.
– Sokat jelent nekem, hogy ezt mondod.
Katalinát megcsapta valami szag – ám ezúttal nem kölni volt. Érezte, a férfi ivott.

Hirtelen valami hozzáért a kezéhez. Riadtan el akarta húzni, ám Silvius ujjai köré kulcsolódtak.
– Sokkal boldogabban telnek a napjaim, mióta megismertelek – mondta az úr felindultan. – A te őszinteséged és igaz szíved frissítő szellőként fújt be ebbe a lélekölő posványba, amit eddig az életemnek neveztem.

Katalinának a fejébe kergették a vért ezek a szavak. Eddig még sosem mondott neki senki ilyen szépet. Ráadásul úgy érezte, hogy mindez nem üres bók.

– Láthattad a családomat – folytatta a férfi. – Most már értheted, miért lepett meg, hogy te ennyire jóban vagy a testvéreddel. Eddig akármerre tekintettem, csak önző, lelketlen embereket láttam, akik élvezettel rúgnak bele másokba, vagy csak a saját érdekeiket nézik. Ritka kincs a valódi szeretet, nem is igazán volt hozzá eddig szerencsém. De amikor mondtad, hogy még a halált is vállalnád az öcsédért, úgy éreztem, te kivétel vagy, és reményt adtál nekem, hogy talán még létezik állandó érték és becsület ezen a világon. Látni akartam, nem csak képmutatás-e, főleg mivel nem a saját gyermekedről volt szó. Bevallom, ezért hozattalak ide, és ezért provokáltalak annyi kérdéssel. A tanítás is csak ürügy volt. De most már el kellett mondjam, mert régóta kínoz a lelkifurdalás. Bocsáss meg. Egyszerűen csak több időt akartam veled tölteni, hogy kiismerjelek, és a lelkedbe lássak.

A lány úgy érezte, mintha neki is a fejébe szállt volna valami ital. Olyan húrját pendítették meg, amiről nem is tudta, hogy létezik, és visszhangra lelt benne a hívás.
A férfi felé fordult, és önkéntelenül szaladt ki a száján a kérdés.
– És mit látott a lelkemben?
– Olyan fényt, amiről egyre inkább azt kívántam, bárcsak rám is sütne belőle – állta Silvius a tekintetét.
Katalina alig hitt a fülének. Belőle is kibukott a vallomás.
– De hát már süt magára...

A férfi meghatottan nézett rá, és finoman megsimította a lány arcát.
Katalina átszellemülten hunyta be a szemét. Teljesen megszűnt számára a külvilág. Egy pillanatra még Marko alakja is elhalványodott benne. Most nem volt többé kemény és harcias, leomlott a páncélja. Ott állt védtelenül és befogadóan.
Ám az uraság hirtelen elengedte, és felállt a padról. Katalina sóvárogva nézett utána. Még érezte a bőrén Silvius érintését.

– Boldoggá tettél – jelentette ki a férfi csöndesen. – Őrizni fogom a szívemben ezt a lángot. Ám sajnos ez nem egy járható út a kettőnk számára.
A lány úgy érezte, mintha mellbe vágták volna.
– Azért, mert én egy cseléd vagyok, igaz? – préselte ki magából a fájó szavakat. Sírás szorongatta a torkát.
– Félreértesz – rázta a fejét Silvius. – Bennem van a hiba. Nem tudnék teljes életet nyújtani neked. Én nem akarok olyan önző lenni, mint annyian mások, hogy ennek ellenére magamhoz láncoljalak, és elpazarold mellettem az életedet.
– Miről beszél?! – meredt rá Katalina, és most már kibuggyantak a könnyei.

Silvius elgyötörten nézett rá.
Visszaült mellé, és a karjaiba zárta. A lány úgy kapaszkodott belé, mint fuldokló a mentőövbe. Az úr hagyta, hogy kisírja magát.
– Kérlek, ne faggass erről, hidd el nekem, hogy tudom, miről beszélek – duruzsolta a fülébe. – Talán jobb lesz, ha inkább elválnak az útjaink. Különben csak kínszenvedés lenne látnunk egymást.

Katalina ettől még jobban zokogni kezdett.
Mikor végül mégis meg tudott szólalni, így szólt:
– De Marko annyira boldog itt! Megszakadna a szíve, ha olyan hamar búcsút kellene mondania a lovaknak. Csak még egy kicsit hadd maradjunk! Nem kell tovább tanítania engem, ígérem, elkerülöm, hogy ne kelljen látnia...

Silvius elérzékenyülten nézett rá.
– Most is elsősorban az öcsédre gondolsz. Nemes lélek vagy, mondtam én – sóhajtott fel. – Hát legyen. Maradjatok, a testvéred kedvéért. De az esti leckéket abba kell hagynunk. Remélem, megérted. Attól még kölcsönözhetsz könyveket a könyvtárból, hogy gyakorolhass.

Katalina csak csüggedten bólogatott. Az összes szó benne rekedt.
Hirtelen a lélegzete is elállt, amikor a férfi ajkát érezte a homlokán. Egyáltalán nem számított rá az előbbiek után, de nem bánta.
Legyen ez a búcsúcsókunk – mondta magában szomorúan.
Újra behunyta a szemét, és átadta magát a pillanatnak, nem gondolva semmi másra.

Úgy tűnt, Silvius számára is megszűnt a külvilág, ugyanis kis idő múltán lejjebb vándorolt a szája. Először Katalina orcáit csókolta végig, majd a nyakára tévedt.
A lányt elragadta a hév, háttérbe taszítva minden józanságot. Vágyakozva felsóhajtott, és önkéntelenül úgy fordult, hogy a férfi még jobban hozzáférjen.
Silvius egyre éhesebben kóstolgatta a bőrét, és egyik keze a lány derekát kezdte cirógatni. Majd az ajkához hajolt.
Katalinát forróság öntötte el, ahogy belevesztek a csókba. Minden más gondolat kiolvadt belőle. Csak ők ketten léteztek az egész világon.
Szenvedélyesen karolta át a férfi nyakát. Silvius a lány gombjain kezdett matatni. A meglazult ing alá csúsztatta a kezét, miközben még mindig szomjasan csókolta.
Katalina felnyögött.

Ám a következő pillanatban a férfi elhúzódott tőle.
– Bocsáss meg, elvesztettem a fejem. Nem lett volna szabad.
A lány zihálva, kipirultan meredt rá, mint aki még nem tért magához.
– Öltözz vissza, még meghűlsz – kérte zavartan Silvius. – A nyáresték néha hidegek tudnak lenni.
– Miért csinálja ezt velem? – gyűltek keserű könnyek Katalina szemébe.
– Ne haragudj rám, nem voltam ura önmagamnak – mentegetőzött az úr. – Kicsit többet ittam a kelleténél. Természetesen köztünk marad mindez, hogy az erényeden ne essen csorba.
– Ne az erényről fecsegjen! – tört ki a lányból. – Arra feleljen, hogy miért játszadozik az érzéseimmel, ha aztán mégsem...
– Nem játszadoztam, őszinte volt minden érintésem. Viszont abban is őszinte voltam, hogy úgy látom a legjobbnak, ha nem engedünk utat ezeknek az érzéseknek. A jövőben minden erőmmel azon leszek, hogy ezt betartsam.

A lány nem felelt. Kapkodó mozdulatokkal igazította meg magán az inget, majd szó nélkül felállt, és megbántottan elviharzott. Vissza se nézett.

A szobájába érve az ágyba vetette magát. Fejére húzta a takarót, és a párnába fojtotta a zokogását.