Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

1. fejezet (1/2)

– Marko! – Az éles kiáltás végig visszhangzott a kertek alatt. – Te törted össze a vajas csuprot, igaz? Már megint hova bújtál?

Katalina csípőre tette a kezét, és mérgesen szikrázó szemmel kémlelt körbe. Majd újra bement a csűrbe, hátha mégis ott rejtőzött el az öccse.
Amíg odabent keresgélt, kintről megütötte a fülét valami nesz. Gyorsan kilépett, és megpillantotta a fiút, amint az a hátsó kertkapu felé iszkolt.
Utána vetette magát, és még a kerítés előtt sikerült elkapnia.

Az öccse felüvöltött.
– Ne, a fülem! Mindig azt cibálod!
– Összetöröd a csuprot, és még feleselsz?! – perlekedett vele a lány. – Ott cibállak meg, ahol érlek! Ha jó anyánk élne, bezzeg kapnál a fakanállal! Örülj, hogy csak a füled bánja!
A kisfiú kitépte magát a nővére kezéből, és könnyes szemmel kiáltott.
– Már így is gúnyolnak a többiek, hogy folyton vörös a fülem, meg eláll! Ha tovább téped, még jobban fognak...

Katalina döbbenten meredt az öccsére, majd újra elfutotta a méreg. Ám ezúttal nem a testvére miatt.
– Ki merészelt csúfolni?! Mondd meg, és elpáholom! A szatócs fia volt megint? Lesz egy-két szavam hozzá, ha meglátom!
– Ne! – ijedt meg Marko. – Utána csak engem fognak még jobban bántani! – Elsírta magát.

A lány tehetetlenül nézte az öccsét, majd szorosan magához vonta. Akárhányszor a fiú vézna teste megrázkódott a karjai között, Katalina úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Ő is reszketett, ám ő a dühtől. Legszívesebben szembeszállt volna az egész világgal.
Anyám vajon mit tenne, ha élne? – tette fel a kérdést századszorra is magában.

– Bocsáss meg, hogy ilyen durva voltam veled – suttogta Markónak. – Biztosan nem szándékosan törted össze a csuprot, igaz?
Csak apró bólintás volt a válasz, szepegéssel kísérve. A lány megsimította a testvére fejét.
– No, jól van, ne itasd annyit az egereket. Nem történt akkora tragédia. De azért kérlek, a jövőben igyekezz majd óvatosabb lenni, túl gyakran törsz össze dolgokat. Tudod, hogy nem vet fel minket a pénz. Apánk így is annyit robotol a földesúrnál, amennyit bír. Majd körbekérdezek az asszonyoknál, hátha még valakinek szüksége van segítségre a házimunkában. Ha korábban kelek fel, szerintem belefér a napomba.
– De így is már annyit gürcölsz, Lina! – nézett rá tiltakozva az öccse.
– Nem csak a mostani miatt. Már korábban is fontolgattam, hogy többet kéne vállalnom. Viszont lehet, hogy akkor egy kicsivel többet kéne neked is besegítened itthon a háztartásban – mondta csöndesen a nővére.
Marko letörölte a könnyeit, és kihúzta magát.
– Számíthatsz rám!
A lány elmosolyodott, és összeborzolta az öccse kócos, gesztenyebarna haját.
– Jó fiú vagy te, tudtam én.

***

– Ó, micsoda szerencsétlenség! – sopánkodott Libeth néni, amikor délután átlátogatott. – Hogy ennek a rosszcsont fiúnak miért kellett a házban labdáznia? Nem csak a csupor tört össze, hanem még az a kis tükör is, amit nagyanyád hagyott rád!

Katalina vállat vont.
– A tükröt úgysem tudtuk volna megenni. Viszont a vaj hiányozni fog a hasunkból.
– De kedvesem, ez hét év balszerencse!
– Legfeljebb annak, aki hisz benne – intette le a lány türelmetlenül. Kifejezetten bosszantotta, hogy a többieket sokszor gúzsba kötötte a babonák miatti félelem, ráadásul még őt is próbálták bevonni a rettegésbe. Ő le akarta magáról rázni ezeket a béklyókat.

Ám a nagynénje nem hagyta békén.
– Katókám, nem szabadna ennyire félvállról venned a gonosz erőket – ráncolta a homlokát az asszony. – Azok folyton lesben állnak, és meghallják, ha becsmérled őket. Akkor pedig csak még nagyobb erővel fognak megtámadni, és bajt keverni.
– Nem fogok óvatoskodni olyan dolgok miatt, amik talán nem is léteznek – vágott vissza Katalina, akit még indulatosabbá tett, hogy Libeth úgy becézi, amit ő ki nem állhatott. – Ha meg jön a baj, állok elébe. Sok mindent megoldottam már egymagam, mióta anyánk eltávozott.
– Tudom, és valóban nagyon talpraesett vagy, kedvesem, de egyszer eljön az idő, amikor te is vágysz majd arra, hogy egy erős férfi is legyen a háznál, aki...
– Úgy! Szóval erről akart beszélni! – fordult felé a lány paprikásan. – Már megint ki kérte meg, hogy kerítőt játsszon?

A néni egy pillanatra hátrahőkölt ettől a hangnemtől.
– A molnár. A második fiának...
Katalina gúnyosan szusszantott.
– Annak a mulyának, aki még egy ugató kutyától is fél? Ő lenne az „erős férfi a háznál"?
– Pedig izmos, vállas legény – bizonygatta Libeth. – Könnyedén elbír több zsák lisztet is.
– De olyan gyáva, hogy hozzám sem mer szólni! Lám, most is magát kérte meg, hogy járjon közben.
– Attól még jó férj lehet belőle, nem iszik és nem is kártyázik. Majd te embert faragsz belőle.
– Most akkor kemény férfit akar mellém, néném, vagy egy papucsot? Nem, mondja meg a molnárnak, hogy nem érdekel.

– Annyi kérőt elszalasztottál már – jegyezte meg rosszallóan az asszony. – Te sem leszel fiatalabb. A legtöbb jó parti már elkelt a faluban.
– Nem fogom itt hagyni Markót! Szüksége van rám. Apánk egyedül nem tudja gondját viselni.
– Nem kisded már! – emelte fel a hangját a néni is. – Elkényezteted! Más az ő korában már a földeken...
– De Marko sokkal gyengébb, mint a többi gyerek! Épp olyan, mint anyánk volt – tette hozzá elkomorulva Katalina.

Az asszony ingatta a fejét.
– Ez a fiú nem annyira erőtlen, mint édesanyátok volt. Hidd el nekem, kedvesem, hisz a saját húgomról beszélek. Ő már gyerekkorában is állandóan lebetegedett, kézimunkán kívül nem lehetett mást rábízni. A veled való terhessége annyira megviselte, hogy attól tartottunk, nem gyógyul fel belőle, de Isten megsegítette. Azt hittük, utánad már nem is lesz több gyereke, így mindannyiunkat meglepett, amikor a kis Marko rá tíz évvel megfogant. Az sajnos már kevésbé volt váratlan, hogy a szülés után édesanyátok nem épült fel többé... De meddig akarsz várni? Amíg felnőtt férfi nem válik az öcsédből? Te már huszonegy vagy. Addigra reménytelenül vénlány leszel.

Katalina dacosan préselte össze a száját. Már sokszor lefolytattak ehhez hasonló párbeszédet, és ahogy telt az idő, az ellenkezés csak egyre nagyobbá nőtt benne. Most már ott tartott, hogy ha csak felmerült a téma, őt elborította az indulat, és nem látott, nem hallott.
Ugyanakkor azt érezte, a másik fél sem hallja meg őt és az érveit. A szokás nagy úr volt, és a környezete nem értette meg a döntését.

A néni felsóhajtott.
– Nézd, én csak nektek akarok jót. És szerintem az egyetlen jó döntés, ha mihamarabb férjhez mész, mielőtt végképp késő. És ha igazán őszinte akarok lenni... Szerintem Markónak sem tesz jót az, hogy ennyire félted. Soha nem nő fel, ha nem tanulja meg megvédeni magát és nem szokik a munkához.

Katalina tekintete elfelhősödött. Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta.
– Köszönöm, hogy eljött, néném, de most már dolgom van. Kérem, ne tartson fel tovább – mondta kimérten.
Az asszony megbántottan meredt rá, aztán megcsóválta a fejét, és kifelé indult. Az ajtó nagyot nyekkent, ahogy a lány becsapta utána.

***

Egy hét múlva Katalina olyan jó híreket kapott, hogy utána nem bánkódott a tönkrement vaj miatt.
Aznap fejezték be az aratást. Bár a nap tikkasztóan tűzött, és a levegő köhögtetően száraz volt, Katalina mégis könnyű léptekkel haladt a poros földúton a szántó felé. Vidáman lóbálta az elemózsiával teli kosarat, és néha rámosolygott az öccsére, aki elevenen futkosott fel-alá, mint egy lelkes kölyökkutya, és lepkét próbált fogni.
Ez az év szokatlanul bő termést hozott, és a földesúr úgy határozott, hogy a parasztok is részesülhetnek a ráadásból, nem követeli magának az összeset.

Míg a férfiak az utolsó kévéket kötözték össze, az asszonyok a földek felé tartottak, hogy egy rögtönzött, kisebb ünnepséget tartsanak, még a több napos arató bál előtt.

Katalina örömmel gondolt bele, hogy ez a tél végre nem lesz szűkös számukra, és azon törte a fejét, hogy ha eladja a fölösleg terményt, a befolyó pénzből milyen ételekkel töltse fel a kamrát.
Marko, mintha csak a fejébe látott volna, mellette termett, és kíváncsian faggatta.
– Mit veszünk majd? Persze a vajon kívül – tette hozzá bűntudatosan.
– Mit szeretnél? – mosolygott rá a nővére engedékenyen.
– Baracklekvárt – ragyogott fel a fiú szeme.
– Rendben, akkor idén több üveggel szerzünk.

Öccse boldogan kiáltott fel, ám aztán heves köhögés tört ki belőle, ahogy sikerült egy nagy adag port lenyelnie.
Katalina aggódva állt meg.
– Nem kéne ennyit futkároznod ebben a melegben! Tessék, húzd meg a kulacsot. És most már maradj itt mellettem, ne viháncolj.
Marko ivott egy kis vizet, majd engedelmesen megfogta a felé nyújtott kezet.

Elcsendesülve poroszkáltak tovább.
Hamarosan szekérzörgésre lettek figyelmesek a hátuk mögül. Az út szélére húzódtak.
– Ez Bertem apó kocsija! – derült fel a fiú, amikor meglátta az ismerős lovakat.
– Adjon isten – biccentett az öregember, és elmosolyodott a bajsza alatt. – Ti is a szántóra tartotok, gyermekeim? Elvigyelek titeket?

Katalina hezitált. Egyfelől nem szeretett leköteleződni másoknak – másfelől az öccse miatt jobbnak látta, ha pihentetik a lábukat. Végül bólintott.
– Köszönjük a kedvességét.

Marko mindenáron a bakra akart ülni. Az apó felhúzta maga mellé, majd a lovakról kezdett magyarázni a csupafül gyereknek.
Katalina megnyugodva fészkelődött el hátul, keresztbe tette a lábait, elővett a kosárból egy almát, és kivételesen megengedte magának, hogy abban a félórában, amíg odaérnek, ne gondoljon semmire, csak élvezze végre a gondtalan semmittevést.