Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

4. fejezet (1/2)

Katalina és Marko késő este fáradtan, ám elégedetten vonultak vissza a szobájukba.
A fiúnak azért maradt ereje arra, hogy elmesélje a nővérének, hogyan telt napjának második fele, miket hallott a patkolásról, a különböző nyergekről, és hogy milyen emberekkel ismerkedett meg. A lánytól viszont csak jóindulatú bólogatásra futotta. Meglepetésére azt érezte, hogy az írás gyakorlása jobban elfárasztotta, mint a házimunka.

Talán mivel számomra szokatlan mesterség, és még az eszemet is használni kellett. Máskor a kezeim már önmaguktól végzik a dolgukat, most viszont nagyon oda kellett figyelnem. Ezek az apró mozdulatok bizonyos szempontból még nehezebbek is, mint a nagy erőt kívánó feladatok.

Ő nem számolt be az öccsének az őt ért eseményekről – nem mintha titkolni akarta volna, pusztán amikor szóhoz jutott, már túl kimerült volt hozzá, és csak aludni vágyott.

Másnap már otthonosabban mozogtak; Marko az istállóba indult, Katalina pedig felkereste a főkomornát, aki ezúttal vasalásra osztotta be őt.
A lány nem kifejezetten örült annak, hogy a nyári melegben a súlyos, forró vasalóval kell ügyködnie, de nem ellenkezett. Alaposan leizzadt, mire végzett, ezért este, mielőtt elindult az urasághoz, a szobájában kissé lecsutakolta magát, főleg a kezét, és nem várva meg a másnapot, már most felvette a tiszta váltás ruhát. Úgy érezte, most nem kell majd szégyenkeznie a szaga miatt, ha esetleg a férfi közelebb hajol hozzá. Emiatt nem bánta, hogy ma vasalnia kellett, legalább semmi kellemetlen tisztítószer nem fogta be a kezét. Hosszú, barna haját párszor átfésülte, mielőtt rendezett kontyba fogta.
Felfrissülten, tisztábban állított be a könyvtárba.

– Kíváncsi vagyok, mennyire emlékszel a tegnapiakból – fonta karba a kezeit várakozásteljesen Silvius.
– Elalvás előtt fejben rajzolgattam őket – árulta el Katalina.
– Mindjárt megmutathatod, de előtte kérlek, metsz meg egy tollat.
Elsőre ugyan nem lett tökéletes, de másodikra sikerült neki. Büszkén mutatta fel.

Aztán jöttek a betűk. A lány a nagy részére jól emlékezett, tanára csak néhány finomítást javasolt.
– A B legyen kicsit kerekebb, a G egyik vonala pedig hangsúlyosabb, mert így inkább C-nek néz ki. De egyébként jó. Szerintem ma is vehetünk további nyolcat, ha nem érzed soknak.

Katalina szorgalmasan gyakorolta az újabb jeleket, és közben felmerült benne egy kérdés.
– Az úr szerint mikor leszek olyan szinten, hogy levelet írjak apámnak?
– Az attól függ. Milyen hosszút akarsz neki írni?
– Igazából csak pár sort. Mindössze meg akarom nyugtatni, hogy jól vagyunk, és hogy majd elküldöm neki a fizetésemet. Meg hogy egy hónap múlva meg is látogatjuk.
– Két hónap – emlékeztette Silvius. – Az első kimenődet megvontam, amikor Vivette-re borítottad a hamut.
– Ó, igaz is, kiment a fejemből. Akkor két hónap. Nem gond.
– Ha nyugtalankodsz édesapád miatt, akkor akár már most is fogalmazhatunk neki levelet – ajánlotta fel a férfi. – Már ha megbízol bennem annyira...

Katalina elgondolkozva nézett rá. Bár még mindig nem tudta pontosan, hányadán áll az urasággal, de nem tartotta valószínűnek, hogy az puszta komiszságból mást írna a levélbe. Eddigi tapasztalatai alapján nem tűnt olyannak, akit szórakoztatnak a gyerekes csínyek.

– Azt hiszem, az jó ötlet lenne – bólintott végül. – Tényleg csak valami rövidet, hogy ne aggódjon.
– De ettől még nem hagyod abba a tanulást, igaz?
– Semmiképpen. Igaza volt az úrnak, jobb, ha én magam is le tudom írni, amit akarok. Sosem szerettem másokra utalni magam, inkább igyekszem mindent magam megoldani.
– Ez dicséretes, de mindig lesz valami, amiben ki leszünk másoknak szolgáltatva. – Silvius hangjából enyhe keserűség csengett ki.
– Még maga is ezt mondja? Pedig azt hittem, földesúrként mindenek fölött áll!

A férfi szomorúan elmosolyodott.
– Talán sokak fölött, igen. De nem vagyok teljhatalmú. Nekem az apám felé kell elszámolnom, ő a valódi ura ennek a birtoknak is, én csak helyettesítem. Az apám pedig a király alá tartozik. Bár néha azt kívánom, bár én állnék a király alatt! Azt hiszem, azzal jobban járnék.
Katalina vizsgálódva nézett rá.
– Az apja talán nagyon szigorú ember?
– Rátapintottál a lényegre. Ha ő lett volna a helyemben, nem hiszem, hogy korbácsolás nélkül megúsztad volna az incidenst. És az öcséd sem.
A lány tekintete elsötétült.
– Akkor remélem, soha nem kell vele találkoznom.
– Imáid sajnos nem fognak meghallgatásra találni – sóhajtott Silvius. – Ugyanis két hét múlva idelátogat. Ő is, meg még több rokonom is.

***

Katalina még aznap este tollba mondott egy rövid levelet az apjának. Míg a mondatokat fogalmazta, némelyiknél zavarba jött.

– Jó sorunk van, az úr rendes velünk – diktálta, és érezte, hogy enyhén elvörösödik. Ha nem lett volna ez a szokatlan helyzet, sosem dicsérte volna így szemtől szembe Silviust.
Ám úgy látta, a férfi nem törődik ezzel, egy vonása sem rezzent, amíg formálta a betűket. Ettől még jobban elszégyellte magát, amiért ő olyan nagy jelentőséget tulajdonított ennek.

Mikor kész lett, a földesúr összehajtogatta és lepecsételte.
– Holnap beküldöm a faludba az egyik lovas fullajtárral.
– Csak emiatt ne fárassza...
– Egyéb dolga is van arrafelé, ne aggódj. És akkor már egy füst alatt ezt is elintézi.
– Az más – nyugodott meg a lány. – Igazán köszönöm.
– Ez semmiség.
– Nem csak ezt – rázta a fejét Katalina. – Hanem úgy mindent. Azt is, hogy megírta a levelet, meg írni tanít. Meg hogy... nem büntetett meg minket komolyan – tette hozzá, és lesütötte a szemét.

Silvius egy pillanatig meglepetten nézett rá, majd halkan felnevetett.
– Nem ismerek rád. Most már nem az a vad leány vagy, aki pár napja még ölre ment volna velem és a katonáimmal. Szelíd lettél és illemtudó.
– Mert most már úgy látom, nem akar ártani az öcsémnek.
– Mit mondjak, egy kicsit sajnálom, hogy már nem feleselsz velem élesen. Olyankor azt éreztem, egyenrangúbbnak kezelsz. Talán újra meg kéne fenyegetnem a testvéredet...

Katalinának mintha elfújták volna a lelki nyugalmát. Dühösen meredt a férfira, és minden izma ugrásra készen feszült meg.
– Erről beszéltem – nevetett fel az uraság. – Szinte villámlik a szemed ilyenkor. De ne aggódj, nem fogom bántani az öcsédet. Tudom, hogy nem bajkeverő. A lovászom is elégedett a munkájával, nincsen rá panasz.
– Furcsa tréfái vannak magának – csóválta a fejét bosszúsan a lány. – Ne hozza rám így a szívbajt.
– Mondták már mások is, hogy furcsa vagyok, igen – jegyezte meg Silvius töprengő hangon. – De inkább vagyok ilyen, mint amilyen a bátyám.
– Miért? Ő is nagyon szigorú, mint az édesapjuk?
– Nem, őt még csak nem is elvek vezérlik. Antonius pusztán élvezetből szereti gyötörni a szolgálókat. Sajnálatos módon ő is idelátogat hamarosan a többi rokonommal együtt. Ha tudod, kerüld el minél messzebbre!
– Szíves-örömest tenném, de sajnos nem rajtam múlik. Attól függ, hova oszt be a főkomorna munkára.
– Majd akkor gondom lesz rá, hogy a kastélyon kívül adjanak neked dolgot.

Katalina bizonytalanul méregette.
– Lekötelez, de... más szolgák sorsa miatt is ennyire aggódik?
A férfi meglepetten nézett rá, majd zavartan elfordította a fejét.
– Nem – vallotta be.
– Akkor értem miért?
– Mert én hoztalak ide. Felelősséget érzek irántad.

A lányra különösen hatottak ezek a szavak. Majdnem egész életében inkább ő vállalt másokért felelősséget. Legalább egy évtizede nem tapasztalta meg, hogy más akarjon róla gondoskodni. Hirtelen kevésbé érezte tehernek, hogy itt kell lennie.

***

Az elkövetkező néhány nap az újonnan megszokott rendben telt. Katalina napközben magányosan takarított, ebédidőben felkereste az öccsét, megnézni, hogy jól van-e a fiú, majd esténként az uraságtól tanult. Sikeresen átvették az egész ábécét, innentől az olvasás gyakorlása következett.
Silvius először maga írt papírra könnyebb szavakat, majd néhány olyan könyvet tett a lány elé, amiben egyszerű gyerekversek voltak.
Katalina kezdetben akadozva betűzte a szöveget, minduntalan meg-megállva. Megizzasztotta ez a feladat, elégedetlen volt önmagával. Néha félve pillantott fel, vajon a férfi nem türelmetlenkedik-e, de mindig nyugodtan nézett vissza rá. A lány ebben a bátorító légkörben lassan átbillent az első nehézségeken, és egyre gördülékenyebben olvasott – bár egyelőre még csak hangosan ment neki, és követnie kellett az ujjával a sorokat.

Csak az borította fel a nyugalmát, amikor egyik este észrevette, hogy öccse arcán több zúzódás éktelenkedik. A fiú rosszkedvűen ült az ágyán, hallgatagon, mint aki előre tudja, mi fog következni.
Katalina feldúltan faggatta.
– Ki bántott? Mondd el, mi történt!
Ám Marko dacosan szorította össze a száját.
– Ha te nem árulod el, majd én kiderítem! – fogadkozott a nővére. – Holnap első dolgom lesz odamenni az istállókhoz, és körbekérdezek, akit csak tudok!
– Ne menj oda! – szólalt meg végre a fiú.
– Mégis miért ne? Talán büntetlenül hagyjam, hogy legközelebb is kezet emeljenek rád?!
– Miattad verekedtem – bökte ki az öccse.

Katalinát ez annyira meglepte, hogy egy fél percig meg sem tudott szólalni. Ám aztán annál hevesebben buktak ki belőle a szavak.
– Mit jelentsen ez?!
– Az egyik fiú ocsmányakat mondott rád – közölte kelletlenül Marko. – Előttem pedig elsötétült minden, nem tudtam, mit cselekszem. Csak akkor eszméltem fel, amikor már a földön birkóztunk, és ő is bevitt pár ütést.

A nővére úgy meredt rá, mint aki először látja. Nem ismert rá, mintha egy idegen lett volna.
Hitetlenkedve ült le egy székbe. Idő kellett, hogy ezt megeméssze.

– De végül én nyertem! – hallotta újra az öccsét. – Pedig két évvel is idősebb nálam az a fiú. Belelöktem az itatóba, utána békén hagyott.

Katalinától még messzebbre távolodott annak a Markónak a képe, aki benne élt.
Nem csak, hogy verekszik, de még büszke is rá?
A gondolatok fogódzkodó nélkül lebegtek benne, mint halovány visszhangok. Ő alóla is kicsúszott a talaj. Az eddigi világa jobban felborult, mint mikor erővel a várba vitték.

Erősen megrázta a fejét, mint amikor a kutya kirázza a szőréből a vizet. Nem akarta hagyni, hogy elsodorja őt a kétely háborgó forgószele. Ki kellett derítenie mindent, hogy kapaszkodót találjon.
– Miket mondott rám az a fiú? – kérdezte a testvérét.
Az lesütötte a szemét, úgy kérdezett vissza.
– Igaz, hogy az úr szeretője vagy?