Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

5. fejezet (2/2)

Két nappal később teljesült a vágya, újra láthatta a férfit. Ám közel sem olyan körülmények között, mint amit elképzelt.

– Az uraság hívat – szólt be hozzá a fészerbe egy inas. – A szalonban vár a vendégeivel együtt.
Katalina izgatottan bukkant elő.
– Most azonnal?
– Minél hamarabb – bólintott a szolga. – De előtte hozd rendbe magad – mérte végig rosszallóan. – Tiszta pókháló vagy. Így nem állhatsz eléjük.

A lányt szégyenpír öntötte el. Odakint dolgozva nem ügyelt arra, hogy ne koszolja magát össze túlzottan. Nem számított rá, hogy egyhamar az urak szeme elé kerül.
Kapkodva porolgatta a ruháját. A férfi hozott neki egy vödör vizet, hogy az arcát, kezét is megmoshassa.

Mikor úgy-ahogy rendezettebbnek mondhatta magát, dobogó szívvel sietett az inas nyomában a szalonba. Most először járt ott.
Ha nem lett volna annyira ideges, jobban megcsodálja a csipkefüggönyöket, süppedő szőnyegeket és a hatalmas, fekete zongorát, ám most tekintete Silviust kereste.
A férfi az egyik távoli sarokban ült egy halványkék, bársony karosszékben, és nem nézett rá. Rosszkedvűen bámulta a falat. Katalinát balsejtelem töltötte el.

Az egész család jelen volt.
Cecile a zongoránál ült egy hófehér, habos ruhakölteményben, onnan fordult felé kíváncsian, olyan arccal, mint aki mindjárt valami jópofa csínyt fog látni, és alig tudja visszatartani a nevetést. Az apa viszont egy könyvbe merült, fel sem pillantott, amikor ő belépett. Mellette felesége is közönyösen bámult előre, királynői gőggel, és lustán legyezte magát egy tollas legyezővel. Csak Antonius fordult felé széles mosollyal.
– Üdvözlünk köreinkben! Szóval te vagy az a parasztlány, akit az öcsém olvasni tanít?

Katalina megütközve bámult rá. Már kezdte érteni, miért akarták látni.
– Gyere beljebb! – invitálta természetellenesen túláradó kedvességgel a szőke férfi.
Amint a lány engedelmeskedett, ő körbejárta és megcsodálta, mint valami csodalényt.
– Silvius azt mondja, jó tanítvány vagy – jelentette ki, mikor újra elé állt. – Annyira érdekesnek hangzott, hogy bennünk is felkeltette a kíváncsiságot. Ha nem bánod, szeretnénk látni, hogy megy az olvasás.

Katalinának nyirkossá vált a tenyere.
Szóval szórakozni akarnak rajtam, mint valami vásári mutatványoson?!
Bár eddig Silvius kék szemét tartotta jéghidegnek, ám most be kellett látnia, hogy az kifejezetten meleg volt ahhoz a ridegséghez képest, ahogyan a rokonainak a tekintete metszett.

Antonius már nyújtott felé egy könyvet, amikor az anyja megszólalt.
– Ne azt add oda neki, annak aranyozott a széle. Valami olcsóbbat válassz, amiért nem nagy kár, ha összepiszkolja.
– Milyen igaza van, anyám.

A lányt úgy elöntötte a düh, hogy szinte beleszédült.
Mikor érezte, hogy remeg a keze, magára is haragudni kezdett. Csak remélte, hogy a többiek nem veszik észre, amikor elvette a könyvet. Kábán bámult a sorokra. Azok összefolytak előtte.
– Kérlek, olvasd fel az első bekezdést – mondta kedélyesen Antonius.
Mikor Katalinának végre kitisztult a látása, megcsóválta a fejét.
– Ez nem a mi nyelvünkön van. Ezt nem ismerem.
– Az nem számít – legyintett a báty. – A betűk attól még betűk. Csak olvasd össze őket.

A lány homlokán verejték ütközött ki. Ha az anyanyelve lett volna, gördülékenyebben ment volna neki, de az idegen szavak, értelem nélkül, gyötrelmes kihívás elé állították. Akadozva, bátortalanul mondta ki a hangokat, és kínozta a tudat, hogy valószínűleg teljesen rosszul ejti mindet.
Annyira koncentrált az olvasásra, hogy nem tudott a közönségére tekinteni, de hallani hallotta, hogy Cecile halkan kacarászik.

A végére ért a bekezdésnek. Félve tekintett fel.
A szülők továbbra sem figyeltek rá, mint akinek semmi közük az egészhez. Ám Cecile és Antonius szélesen vigyorogtak.
– Bravó! Ügyesen makog az öcsém kismajma – tapsolt a báty.
A húgából hangosan kirobbant a nevetés.
– A papagájomnál is jobban karattyol, annyit szent!

– Eleget szórakoztatok már! – csattant fel hirtelen Silvius. – Hagyjátok a dolgára menni!
– Nézzenek oda, a kisöcsém félti a tanítványát! – fordult felé tettetett meglepetéssel Antonius. – Pedig nem esszük meg, ne aggódj. Csak játszottunk kicsit.
– Nektek talán ez játék, de másnak... – pattant fel a karosszékből Silvius dühösen, és ökölbe szorult a keze.
A bátyja arcáról lehervadt az ál-mosoly. Megvetés vette át a helyét.
– Ki ő neked, hogy ennyire véded? – kérdezte kihívóan.

A szobában megfagyott a levegő, ahogy a két testvér ellenségesen méregette egymást. Az apjuk erre már felnézett a könyvből.

– Hagyjátok abba mindketten! – dörögte. – Antonius, neked is több eszed lehetne, mint hogy ilyen ostobaságokra pazarolod a szolgálók drága idejét! Addig is dolgozhatott volna.
– Engem vádol?! – sápadt el a szőke férfi. – Az talán nem időpazarlás, hogy az öcsém esténként olvasni tanítja?
– Ne aggódj, hozzá is lesz majd egy-két szavam ez ügyben – intett az apja hárítón. – De most rólad van szó.
Antonius dühösen elsápadt, majd hátat fordított, és nagy léptekkel kimasírozott a szobából.

Katalina úgy érezte, mintha egy forgószél vonult volna át a szalonon. Már nem tudta, hova kapja a fejét. Az előbb majdnem kibuggyantak a könnyei a megszégyenüléstől. Ez más volt, mint amikor Vivette gúnyolta, vagy bárki falubéli – nekik nem volt ennyire kiszolgáltatva. Most viszont érezte, hogy teljesen mások az erőviszonyok. Ezeknek az uraknak hatalmuk volt fölötte, és a tudat, hogy ilyen alantas szórakozásra használják ezt a hatalmat, elképesztette és megbénította.

Ám amikor Silvius a védelmébe vette, ez a bénultság kezdett felengedni, és valami melegséges érzés járta át. De nem tudta teljesen átadni magát ennek, mert közben aggódott a férfiért, nehogy ölre menjen miatta a bátyjával. Antonius legalább egy fél fejjel magasabb volt az öccsénél, és vállasabb is.

Fejbe kólintva állt még mindig a szoba közepén, és elsőre nem is hallotta meg, hogy Cecile hozzászólt. A lánynak meg kellett ismételnie.
– A füleden ülsz? Elmehetsz! – mondta türelmetlenül.
– Igenis – kapott észbe Katalina.

Úgy sietett ki, mint aki halálos veszélyből szabadult.
Csak akkor sírta el magát, amikor már újra a fészerben volt, biztos távolságra mindenkitől.

***

Aznap már nem haladt a munkával.
Bezárkózott a fészerbe, és lázasan gondolkodott. Próbálta feldolgozni a történteket.
Haragudott magára, hogy amíg az öccséért akár hat lovaskatonával is szembeszállt volna, a haláltól sem tartva, most saját magáért nem tudott kiállni, pedig nem is az életét fenyegették, csak kigúnyolták.
Nem ismert magára.
De Silviusra sem. Idáig úgy tekintett az uraságra, mint egy szórakozott, egykedvű különcre, akiben semmi férfias nincs – mindig finom ruhákat hord, kölnit használ, és kemény munka helyett a könyveket bújja. Azon kívül nem tűnt erős akaratúnak sem, hisz őket sem büntette meg igazán, csak látszatra.
Most először viselkedett ilyen határozottan, harciasan. Ráadásul őt vette védelmébe.

Katalina fülébe visszacsengtek a báty szavai: „Ki ő neked, hogy ennyire véded?"
A lány még magának sem merte bevallani, hogy talán nem bánná, ha több lenne Silvius számára, mint egy egyszerű tanítvány.