Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

7. fejezet (2/2)

Késő estig beszélgettek. A férfi még többet mesélt neki a családjáról – a szülei távolságtartó ridegségéről, a testvérei gyakori, aljas csínytevéseiről, áskálódásairól –, és Katalina is kiöntötte a szívét, hogy milyen volt, amikor tíz éves korában meghalt az anyja, és ő ottmaradt egy bömbölő csecsemővel.

– Tudja, azt mondják, hogy minden újszülött egyforma és csúnya. De nekem Marko nem az volt. Én a legszebbnek láttam. Ma is, ha eszembe jut a kerek orcája és a hatalmas, csodálkozó, gesztenyebarna szeme... Olyan csoda nem volt még a világon. És ahogy tudott mosolyogni meg nevetni! Két, imádnivaló gödröcske jelent meg az arcán, és még a szeme is mosolygott. Már akkor azt éreztem, tűzbe tenném érte a kezem. Főleg amikor a többi kölyök bántotta, mert kisebb volt, mint ők. Egyszerűen nem bírnám elviselni, hogy bármi baja essen, és azt akarom, hogy boldog legyen. Akkor is, ha rosszalkodik, és leordítom meg meghúzom a fülét, attól még kimondhatatlanul szeretem.

Silvius elgondolkozva hallgatta, és szomorkásan megjegyezte.
– Valóban jó érzés lehet egy ilyen kis életről gondoskodni. Ilyenkor még jobban fáj, hogy nekem nem...
Katalina megcsóválta a fejét.
– Tudja, mi a legszebb az egészben? Hogy ehhez nem kell, hogy a saját, vérszerinti gyereke legyen. Bármelyik gyereket lehet így szeretni, ha eldöntötte, hogy szeretni fogja. Mert az igazi szeretethez nem kell ok.

A férfi töprengőn nézett rá.
– Te tényleg nagyon bölcseket tudsz mondani. Többet tanulok tőled, mint te tőlem.
– Ha bölcsnek lát, az csak magának köszönhető. A maga hatása, hogy az utóbbi időben annyit gondolkozok az életen, hogy ilyen tanulságokra jutottam – mosolyodott el a lány. – Tudja, azon is sokat töprengtem, hogy magamat miért nem tudtam úgy megvédeni a bajban, mint Markót. De azt hiszem, ez mindenkivel így van: a szeretteinkért könnyebb kiállnunk, mint saját magunkért.

Silvius felnevetett.
– Megint jól beszélsz. Korábban sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd úgy a bátyámnak esek. Saját magamért nem tettem volna meg. De érted nem volt kérdés – nézett Katalinára ellágyultan. – Igen, én is úgy érzem, hogy ha szeretünk valakit, az felszínre hozza bennünk a bátorságot, elszántságot, kihozza a jó oldalunkat. Mielőtt megismertelek, céltalanul, üresen tengettem a napjaimat. Csak akkor színesedett meg minden, amikor kezdtél számomra fontossá válni. És egyre erősebb bennem a vágy, hogy ne hagyjam, hogy ez a fény eltűnjön az életemből. Akármilyen önző is leszek ettől...

A lány arca reménykedőn gyúlt ki.
– Hát mégsem akar elküldeni maga mellől?
Silvius tétovázott.
– Van még valami... Nem csak a gyerek dolog.
– Mire gondol? – bizonytalanodott el Katalina.
– Erős a gyanúm, hogy ha elvennélek, az apám... kitagadna – bökte ki a férfi. – Hiába nem születne a frigyből utód, ezzel akkora szégyent hoznék a családra, hogy...
– Ne folytassa – komorult el a lány. – Nem akarok ilyen terhet magára róni. – Hirtelen újra sötéten látott mindent, és már bánta, hogy elkezdte ábrándokba ringatni magát.

– Szerintem félreértesz. Engem nem érdekelne – közölte az úr. – Úgyis régóta boldogtalan vagyok ezzel az élettel, és már az elején mondtam neked, hogy beleuntam azokba az élvezetekbe, amik a gazdagsággal járnak. Csak azt nem tudom, te nem csalódnál-e, ha nem élhetnél velem fényűzően.

Katalina elképedten bámult rá.
– Én, csalódni? Soha bele sem éltem magam ilyesmibe, hogy fájjon a hiánya! Azt hiszi, a pénzéért szerettem meg?
– Nem hiszem, de attól még...
– Az én kényelmemre ne legyen gondja, a jég hátán is megélek. Sőt, még örülnék is, ha nem kéne itt maradnom és bámulnom a sok nyafka cselédlány képét. Azon kívül, remélem, nem bántom meg vele, de nekem nem tetszik, amikor egy férfi annyira cicomázza magát, mint az urak. A csipkés ingjeitől, a gyűrűitől meg a kölnivizétől kirázott a hideg – fintorgott mókásan.
Ezen még Silvius is elnevette magát, és megcsóválta a fejét.
– Én pedig azt hittem, hogy éppen ezzel teszek rád jó benyomást. Ha tudnád, mennyit készülődtem minden találkozónk előtt!

Katalinának kedve lett volna most magához ölelni. Ám előtte még pár dolgot meg kellett beszélniük.
– Szóval miattam ne aggódjon, de maga mihez kezdene? Hol élhetne, ha nem itt? – mutatott körbe. – Csak nem leköltözne hozzánk, és napszámosként robotolna apám mellett? – Majdnem felnevetett a hihetetlen ötletre.
– Természetesen nem. Van azért némi saját vagyonom: az évek során ajándékba kapott ékszerek és néhány műtárgy, amiket, ha eladnék, új életet kezdhetnénk belőle. Persze Marko is jöhet velünk. Vehetnénk egy közepes házat, és ott... Nem tudom, majd kitalálnék valamit, mihez fognék.
– Taníthatna gyerekeket írni – javasolta Katalina.
– Most tréfálsz? – nézett rá a férfi.
– Félig igen, félig nem – mosolygott a lány. – Ha érez magában kedvet, ezt is kipróbálhatja. És úgy legalább gyerekek is körülvennék. Egyébként szerintem tényleg remek tanár. Jól magyaráz, és türelmes is.

Az uraság felderült.
– Ha pedig nagyon megunjuk azt az életet, nyakunkba vesszük a világot, és elmegyünk messzi tájakra.
– Ahol a foltos, hosszú nyakú ló él? – csillant fel Katalina szeme is.
– Akár oda is. Az öcsédet is elvisszük, ő pedig majd meglovagolja – nevetett Silvius.

Szeretettel mosolyogtak egymásra.

– Biztos vagy benne, hogy nem fogsz meggyűlölni? – kérdezte meg félve a férfi.
– Mondtam már, hogy nem csak a saját gyerekünket lehet nagyon szeretni. Ha ennyire vágyik utódra, örökbe is fogadhat valami kis árvát.
– De a legtöbb nő nem akarná a más kölykét...
– Én nem vagyok a „legtöbb nő" – rázta a fejét Katalina.

***

A lány végig az uraság lakosztályában maradt, ott költötte el a vacsorát is.
Az öccse is ott látogatta meg.
– Jobban érzed már magad? – kérdezte megszeppenten a fiú.
A nővére bátorítóan mosolygott rá.
– Ne aggódj, hamarosan kutya bajom sem lesz – füllentett. Tudta ugyan, hogy elsősorban a lelkére még hosszú gyógyulás vár, de nem akarta ezzel terhelni a testvérét.

A nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, mit szólna Marko ahhoz, ha majd egyszer hármasban elutaznának a különleges lovak földjére, de egyelőre nem akart ennyire előre szaladni. Az, ami közte és Silvius között történt, még törékeny volt, sérülékeny. Még az öccsének sem akart erről beszélni, mintha azzal idő előtt derékba törhetne ez a bontakozó, friss rügy.