Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

3. fejezet (2/2)

Ebédszünetben Katalina engedélyt kapott, hogy felkeresse az istállót.
Amikor odaért, szeme szorongón kutatott az öccse után. Ahogy meglátta az itatónál, hatalmas megkönnyebbülés öntötte el.
– Marko! – integetett neki vidáman.
– Lina! – rikkantott a fiú is. Letette a vödröt, és elé szaladt.
Örömtelin ölelkeztek össze.
– Minden rendben? Jól bánnak veled? – kérdezte a lány, és aggodalmasan vizsgálta a gyereket, nem lát-e rajta bármi sérülést.
– Ne aggódj, jól vagyok – húzódott el tőle az öccse. – Petrus bátyának segítettem eddig, sok mindent magyarázott a lovakról.
– De ugye nem...
– Nem mentem be a karámokba, nyugodj meg – forgatta a szemeit Marko.

Kézen fogta a nővérét, körbevezette, és közben buzgón magyarázott, hogy melyik hátas hány éves, milyen gyors, és milyen munkákra használják.
Katalina nem azt figyelte, amit a fiú mond, hanem hogy mennyire élénk és jókedvű.

Mintha már el is felejtette volna, miért vagyunk itt – állapította meg.
Ám nem bánta, ő csak örült, ha Marko nem szorong. Inkább leharapta volna a saját nyelvét, mint hogy eszébe juttassa az előző napi incidenst.

***

További bonyodalmak nélkül telt el a délután. Katalina innentől valóban egyedül dolgozott; először krumplipucolásra fogták, majd az egyik lépcső faragott korlátját kellett megpolíroznia. Mire ezekkel végzett, már el is jött a vacsora ideje.
A szobájába vitték neki az ételt, nehogy az étkezőben esetleg összevesszen a többiekkel.
Egyáltalán nem bánta, csak Marko hiányzott neki, aki még most is a lovászokkal együtt volt. Amíg evett, szórakozottan merengett.

Mekkora munka fenntartani egy ekkora hodályt! Egy egész hadsereg puceválja álló nap, és mire körbeér, kezdheti elölről. És mindezt egy emberért? Végképp értelmetlen. Még ha legalább egy család lakna itt, és gyerekkezektől lenne maszatos a lépcsőkorlát, akkor lenne mit letörölni. De így csak a por fogja, meg az idő. Vajon az uraságnak miért nincsen családja? Nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatban hallottam volna pletykát. Pedig nem csúf, és nem is tűnik rossz embernek. Csupán olyan furcsa, de hát ez még nem ok arra, hogy senkinek ne kelljen. Talán halvérű, és nem érdeklik a nők? Ez a Vivette mondta, hogy régóta próbálja elcsábítani, sikertelenül. Pedig azt hittem, bármelyik férfi kapna rajta, ha egy ilyen bögyös szöszke felajánlkozik neki... Talán ebben rejlik a válasz.

Mikor a könyvtárba tartott, elcsodálkozott magán, hogy mennyire nem fél a férfitól – pedig előző nap még azt is elhitte róla, hogy a fejét akarja venni. Mindössze amiatt érzett némi szorongást, hogy vajon nem fog-e nagyon felsülni tanítványként, és a földesúr nem lesz-e vele türelmetlen. Ám aztán vállat vont.
Legfeljebb akkor nekem lesz igazam, hogy ez nem volt jó ötlet. Nem mondhatja, hogy én erőltettem rá magamat.

Silvius már várta. A könyvtárszoba tükörfényes asztalának egyik oldalán ült, előtte papiros, tollak, tintatartó és egyebek hevertek, vele szemben pedig ugyanazokat a kellékeket készítette oda.
Katalina ritka lámpalázat érzett, amikor helyet foglalt. Úgy képzelte, ilyen lehet iskolapadban ülni – amiben neki sosem volt része. Csak az enyhített némileg a szorongásán, amikor látta a férfi arcán, hogy ő is zavarban van.

– Úgy gondoltam, elsőnek az lenne a legfontosabb, hogy magát az ábécét tudd fejből – mondta az úr. – Csak utána térnénk rá a betűkre. Vagy már ismered az ábécét?
– Nem foglalkoztam eddig ezzel – rázta a fejét a lány.
– Akkor legalább teljesen tiszta lappal indulhatunk. Tanítok neked egy mondókát.
– Mondókát? – mosolygott zavartan Katalina. – Nem vagyok én már kiskölyök. Azt hittem, csak írni fogunk.
– Az nem számít. Hidd el, ez a legjobb módja a megjegyzésének, akármennyi idős vagy – bizonygatta Silvius. – Most csak az elejét mondom el, te pedig mondd utánam.

A lány kelletlenül ismételte el a szavait. Nem tetszett neki, hogy gyereknek érzi magát ettől a biflázástól. Amikor az anyja meghalt gyermekágyi lázban, és tízévesen rá maradt a háztartás meg az újszülött öccse gondja, olyan hamar fel kellett nőnie, hogy szokatlan volt számára az élmény. Úgy érezte, mintha a páncélján apró repedés támadna.

A férfi észrevette rajta az ellenkezést.
– Ha nagyon kellemetlen ez neked, akkor inkább térjünk át mégis az írásra – döntötte el némi töprengés után.
– Az jobb lesz – bólintott Katalina, és megkönnyebbült.
– Fogtál már a kezedben pennát? – kérdezte az uraság. – Mert ha nem, akkor először azt gyakoroljuk. Megmutatom, hogy kell fogni. Nekem ugyan van töltőtollam is, de az elég drága portéka, ezért úgy gondoltam, megmutatom, hogyan kell megmetszeni a lúdtollat, ha csak ahhoz jutsz hozzá.
– Köszönöm a figyelmességét.

Silvius szemléltette, milyen szögben kell elvágni a tollszárat ahhoz, hogy a legkönnyebben lehessen írásra használni. Majd a lánynak is a kezébe adott egy kést és pár tollat, hogy gyakorolhassa. Katalinának ezzel a feladattal szemben végre nem volt ellenérzése, a házimunkára emlékeztette. Néhány próbálkozás után a férfi elégedetten bólintott.
– Jó. Most fogd a három ujjad közé, úgy, ahogy mutattam.

A lány próbálkozott, de nem ment neki egyből.
A férfi végül átnyúlt az asztal fölött, és helyére igazította az ujjait. Katalina zavartan tűrte, hogy hozzáérjen, és közben arra gondolt, hogy az ő érdes, napbarnította kezéhez képest mennyire sima és fehér az uraságé. Hirtelen szégyen nyilallott belé a munkától durvává vált bőre és a krumplitól koszos körme miatt. Legszívesebben eldugta volna a háta mögé.
Ráadásul amikor a Silvius közelebb hajolt, megcsapta őt a kölni illata. Bár visszatetszőnek érezte, hogy egy férfi ilyen szert használjon, erről mégis önkéntelenül az jutott eszébe, vajon neki magának nincs-e kellemetlen szaga, ami egy előkelő ember orrát esetleg zavarhatja. Ám ha volt is, Silvius nem mutatta.

– Jó lesz – bólintott az uraság. – Most már tintába márthatjuk. Én természetesen venni szoktam, de ha magad akarsz tintát készíteni, azt is lehet. Úgy hallottam, egyik kedvelt recept, hogy tövisfa kérgéből főzik, majd miután kinyerték belőle a festékanyagot, kiszárítják, és elkeverik borral. De gyors megoldásnak a vízzel hígított korom is megfelel.

A lány elismerően nézett rá.
Úgy látszik, nem csak ahhoz ért, hogy pénzen vegyen meg mindent – állapította meg magában. – Ez valóban hasznos tudás.

– Miután belemártottad, törölgesd meg az üveg száján – mutatta Silvius. – Most pedig próbálj húzni egy vonalat.
Katalina keze kissé megremegett, amikor végighúzta a tollat az üres papíron. Pedig nagyon igyekezett, nem akarta, hogy az uraság esetleg ismét megfogja a kezét, úgy korrigálja. De ez most szerencsére nem következett be.

– Rendben, rajzolj még pár további vonalat, mielőtt rátérünk a betűkre – kérte Silvius.
Míg a lány szorgalmasan vonalazta a papírt, ő felvázolta az ábécé első négy betűjét, és odamutatta.
– Úgy gondoltam, egyszerre ennyivel haladjunk. Úgysem a lerajzolásuk lesz a legnehezebb szerintem, hanem majd a felismerésük, összeolvasásuk. Az több időt fog igénybe venni. De szerencsére nem sietünk.

Katalina valóban nem tartotta nehéznek a betűk írását. Azzal már sokkal többet küszködött, hogy ne mázgálja el a tintát. Akárhogy igyekezett, csupa festékfolt lett a keze.
A férfi egy apró párnácskát nyújtott felé.
– Tessék, ezzel itasd fel óvatosan a fölösleget, úgy könnyebb lesz.
Ám az összkép így sem lett sokkal szebb.
– Oda se neki, a lényeg, hogy nagyjából olvasható legyen – vigasztalta az uraság.

Mivel a lány könnyebben ráérzett a betűkre, mint azzal elsőre számolt, a négy helyett aznap nyolcat is átvettek. Ezzel már egyszerűbb szavakat is össze tudtak rakni.
Katalina hitetlenkedve bámult a papírra. Alig tudta elhinni, hogy az ő keze nyomán állt ott, hogy BAB, FA, GEBE, HAB.

Silvius is elégedetten szemlélte tanítványa sikerét.
– Egy nap alatt szép haladás.
– Megtarthatom ezt a papírt? – kérdezte a lány.
– Hogyne.
Katalina arca felragyogott. Rég lelkesítette fel ennyire bármi.

– Az öcséd hogy érzi magát? – érdeklődött váratlanul a férfi.
– Egyelőre boldognak láttam. Bár nem annyira meglepő, kiskora óta bolondul a lovakért, és mindig bánatos volt, amiért mi nem engedhettük meg magunknak, hogy nekünk is legyen.
– És nem tartasz attól, hogy meg fogja őket utálni vagy unni, most, hogy folyton velük foglalkozhat?
A lány csodálkozva nézett rá. Hirtelen nem értette, mire gondol.
– Mint ahogy te a sütést unnád meg, ha folyton azt csinálnád – emlékeztette az uraság.

Katalina eltöprengett.
– Az más – ingatta a fejét. – A lovak élnek. A sütemények nem.
– Milyen érdekes meglátás – fonta össze a karjait a férfi. – Szóval úgy gondolod, ez fontos különbség?
– Igen, mert a lovak tudnak szeretni – egészítette ki az elméletét a lány. – És szerintem emiatt nem válik olyan lélektelen robottá a velük való munka. A szeretet megszínesíti.

Silvius elgondolkozva szemlélte.
– Visszavonom, amit korábban mondtam – jelentette ki végül. – Mégsem vagy annyira buta és földhözragadt.
Katalina először meglepetten bámult rá, ám aztán elmosolyodott.
– Maga pedig mégsem egy szívtelen rabszolgahajcsár, mint elsőre gondoltam.
A férfi szája szélesre húzódott.
– Azt hiszem, ebben kiegyezhetünk.