Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

8. fejezet (1/2)

Katalina még három napot lábadozott az uraság szobájában.
Ám hiába nem gyógyult még be sem a sebe, sem a lelke, nem bírt tovább ott maradni, egyre jobban nyomasztotta a környezet. Tartott az Elberg család többi tagjától, azon kívül a szolgálókban sem bízhatott, látva, hogy Vivette is ellene fordult.
Silvius is jobbnak látta, ha messzire megy ebből az ellenséges légkörből, és biztosított neki meg Markónak egy szekeret, ami visszavitte őket a falujukba.

– Várj rám ott – mondta búcsúzóul a férfi. – Meglátom, tudok-e beszélni apámmal. Hamarosan felkereslek.

Katalinának csak a szekéren ülve kezdett hiányozni Silvius. Amíg ott állt előtte búcsúzkodásnál, kevésbé tudott rá figyelni, annyira szabadult volna már onnan. Bár az uraságot megszerette, a kastély mégis inkább kellemetlenül hatott rá, mint egy rohadó alma, amiben csupán egyetlen, apró jó rész van. Ám most, hogy maga mögött tudta az úri birtokot, és nem borult már rá az árnyék, újra fel tudta idézni mindazt a fényt és örömöt, amit Silvius keltett benne.
Sajnálta, hogy nem kérdezett vissza, vajon meddig kell majd rá várnia, de bízott benne, hogy legkésőbb egy hét múlva újra láthatja.

Csupán Libeth néni volt otthon, amikor Katalináék hazatértek. Az asszony hitetlenkedve csapta össze a kezét.
– Kedveseim, hát megkerültetek? Elengedett titeket végre az a zsarnok?
Majd meg akarta ölelni a lányt, ám az kitért előle.
– Ne haragudjon, de megsérült a vállam.
– Csak nem megkínzott az úr?! – szörnyülködött a nagynénje. – Ez már igazán...
– Ne aggódjon, egy ujjal nem ért hozzám. – Katalina elpirult, amikor belegondolt, hogy ez nem teljesen igaz. – Balesetet szenvedtem, ennyi az egész. És mivel emiatt egy darabig nem tudok dolgozni, nincs rám ott szükség.

Libeth nagyjából megnyugodott, ám még így is zsörtölődött.
– Még azt a kosztot is sajnálja tőled, amit betegen felennél? Inkább egyél itthon, amíg nem vagy munkára alkalmas? Fösvény egy alak lehet...
– Én kértem, hogy hadd jöjjek haza! – jött ki a béketűrésből a lány. – Ne vegye a szájára, nagyon jó ember.
Az asszony meglepetten hallgatott el. Méltatlankodva fordult Markóhoz.
– Mi ütött ebbe a lányba?
– Hagyjon neki békét, néném, megviselte a baleset – vonogatta a vállát a fiú.
– Hagylak én titeket, gyermekeim, már itt sem vagyok – mondta sértetten az asszony. – Átmegyek szomszédolni az ángyomhoz.

Marko gúnyosan bámult utána.
– Biztosan megy elpletykálni, amit hallott – jegyezte meg.
– Hadd menjen – legyintett Katalina fáradtan.
Az öccse aggódva tekintett rá.
– Le kéne pihenned. Nem vagy éhes?
A lány bólintott, majd körbenézett a konyhában.
– Úgy látom, maradt még reggelről puliszka. De a tányérokat bezzeg nem mosta el.

Elkezdte összeszedni az edényeket.
Ám a fiú kivette a kezéből.
– Ezt bízd rám. Meg a többi teendőt is.
– Bírom én, hidd el – nyúlt feléje a nővére.
– Ne makacskodj!
– Én vagyok makacs? Talán inkább te – mosolyodott el önkéntelenül Katalina. – Milyen erőszakos lettél! Nem ismerek rád.
Marko elvörösödött, és elfordult.
– Csak határozottabb vagyok. És nem hiszem, hogy ez baj. De most ne velem foglalkozz. Egyél, aztán dőlj le a tisztaszobában. Megvetem majd neked az ágyat, és főzök teát is.

A nővére megadta magát. Szokatlan érzés volt, hogy most mások gondoskodnak róla. Először Silvius ápolta, most meg Marko. A fiú egész jól helyt állt a ház körül, takarított, főzött, a lánynak leginkább csak tanácsokkal kellett segítenie.

Érdekes, korábban mindig féltem attól, hogy nehogy gyenge legyek – merengett Katalina a párnák közt fekve. – Ám most, hogy bekövetkezett, rájöttem, hogy nem ördögtől való dolog. Legalábbis, ha olyanok előtt vagyok gyenge, akik szeretnek.

***

Az első napokban javult az állapota – ám ahogy telt az idő, és az uraság csak nem jelentkezett, a lány szívébe befészkelte magát a kétely, és megmérgezte minden gondolatát.

Vajon az apja bezáratta, és nem engedi hozzám? – tépelődött lázasan álmatlan éjszakáin. – Vagy mi van, ha a bátyjával még jobban összeverekedtek, és most törött csonttal fekszik?

Legszívesebben a kastélyba sietett volna, de tartott a férfi családjától.
Azt is fontolta, hogy levelet ír, de nem tudhatta, kinek a kezébe kerülne az üzenete, ezért azt is elvetette.

Ám ezek az eshetőségek még mindig kevésbé ijesztették, mint egy további lehetőség, amit még önmagának is alig mert megfogalmazni. De ha nem is mondta ki, attól az még folyamatosan ott kísértett, és belé mart.

Mi van, ha meggondolta magát?

***

A napok összefolytak és hetekké nőttek. Beköszöntött az ősz, és nem csak az időjárás romlott, hanem Katalina állapota is.
Nem volt semmilyen testi panasza, csupán az életkedv szivárgott el belőle. Egykedvűen, erőtlenül hagyta, hogy a napok számolatlanul folyjanak el mellette. A rokonok, barátok meghívásait legtöbbször visszautasította, de ha mégis engedett a kérlelésnek, és meglátogatta őket, nem volt jó társaság. Csupán önmaga árnyéka volt – csöndesebb, szürkébb, átlátszóbb.
A ház körüli munkát is jobban elhanyagolta. Ha főzött is, csak valami egyszerűt. Kevés ételt vett magához, arca beesettebbé vált.

A kétely sokszor éjszaka is gyötörte, rossz álmok formájában – ezekben a lidércnyomásokban pedig nem csak Silvius fordult el tőle, hanem egy másik rémség is felsejlett, amely most kezdett lecsapódni benne. Ezekben az álmokban gyakorta találta magát egy sötét sufniban, és elöntötte a rettegés. Érezte, hogy valaki hamarosan belép az ajtón, és akkor neki vége. És olykor-olykor be is toppant az a fenyegető alak, akitől annyira tartott. Az arcát sohasem látta, de nagyon jól tudta, hogy ki az.
Legtöbbször ugyan megkönyörült rajta a sors, és jótékony sötétségbe ájult, mielőtt támadója odaért hozzá. Ám néha nem volt menekvés. Az arctalan férfinak pedig mintha számtalan keze nőtt volna – egyszerre szorította a falhoz, tépte le a ruháját, és markolt fájdalmasan a húsába.
Utána mindig csuromvizesen, reszketve ébredt, és aznap még kevésbé volt hajlandó kimozdulni a házból.

Az ritkábban fordult elő, hogy kellemeset álmodott – olyankor legtöbbször a Silviusszal töltött önfeledt órák emléke tért vissza, amikor a könyvtárban beszélgettek békésen, és kezdett számára kinyílni a világ.
Párszor az is felszínre bukkant, amikor a férfival az éj leple alatt találkoztak a parkban, és benne leomlott minden fal. Álmában pedig folytatták, amit elkezdtek, nem álltak meg a csóknál. Képzelete megpróbálta kiegészíteni, megteremteni azt is, amit még nem tapasztalt meg. Ébredés után szinte lángolt az arca, meg napközben is, ha önkéntelenül eszébe jutottak a túlfűtött képek.

Nem tudott dűlőre jutni az érzéseit illetően – egyszerre haragudott is Silviusra, ugyanakkor vágyódott utána.
A testiség gondolatát illetően is kettősség uralkodott benne: hol Antonius alakját juttatta eszébe, és riasztotta, hol pedig Silvius érintéseit hívta életre, szomjúságot ébresztve benne.

Ám mindezt nem beszélhette meg senkivel, ez pedig még jobban emésztette belülről.

Marko és az apja gondterhelten szemlélték a sorvadását. Igyekeztek vele türelmesen, kíméletesen bánni, a kényes témákat pedig kerülték. De tehetetlenül álltak a helyzet előtt.

A lány egyik délelőtt egykedvűen hevert az ágyban. A nap már rég felkelt, de neki nem volt kedve kikelni, elkezdeni a napot. Kifejezéstelenül meredt a mennyezetre.
Ám valami megütötte a fülét: meghallotta, ahogy fojtott hangon beszélgetnek a konyhában.

– Én most már odamegyek a kastélyba, és megmondom az uraságnak, hogy... – kezdte az öccse, de Fabio félbeszakította.
– Légy észnél! Csak elzavarnának, vagy rosszabb, meg is vernének!
– Nem érdekel! Nem bírom tovább nézni, ahogy szenved! Nem ezt érdemelte!

Tényleg nem ezt érdemeltem – gondolta Katalina keserűen. – Minek hitegetett, ha aztán meg cserbenhagy?

Hirtelen olyan erős harag borította el, hogy valósággal beleszédült. Egyszerre volt dühös Silviusra – és önmagára is, amiért elhanyagolta a családját.

Ez nem mehet így tovább! Csak azért, mert ő hátat fordított nekem, én nem tehetem ugyanezt Markóval és apámmal! A végén még ők is betegre aggódják magukat miattam. A régi énem felképelné a mostani önmagamat, ha látna.

Kikászálódott a paplan alól, kapkodva felöltözött, majd bevetette az ágyat.
Határozott léptekkel ment a konyhába.
– Mit főzzek ebédre? Mit szeretnétek? – kérdezte élénk hangon.

Azok ketten meglepődve bámultak rá.
– Jobban érzed már magad? – kérdezte reménykedőn Marko.
Katalina bólintott, és mosolyogni próbált.
– Bármi jó lesz, ne erőltesd meg magad – bizonygatta az apjuk.
– Pedig úgy gondoltam, akár süthetnék almás rétest is – vetette fel a lány.
Az öccse szeme éhesen felcsillant.
– Ha gondolod, segítek hámozni!

Katalina örömmel vetette bele magát a kétkezi munkába. Végre nem a mardosó kétely töltötte meg a bensejét. Érezte, hogy végre átlendült egy holtponton, és visszatalált az életbe. Az életbe, ami mások számára eddig is folyt tovább, csak őt kerülte el, tetszhalálra ítélve őt. De többé már nem.
Először alaposan megmosdott, hogy a kétségekkel teli éjszakák savanyú izzadságát lemossa magáról, majd mindenütt kisöpört, hogy a környezetét is rendben tudja. Ahogy szedte össze a felgyűlt kormot, port és pókhálót, úgy érezte, mintha nyomasztó árnyakat gyomlált volna ki a lelkéből.
Mindezek után nagy sütögetésbe fogott.

Már sült az első tepsi, amikor kintről kocsizörgést hallottak. Azt hitték, majd tovább halad, de meglepetésükre megállt előttük.
Marko kikukkantott, majd olyan arccal sietett vissza, mint aki kísértetet látott. A lánynak kérdeznie sem kellett, ki az. Kiszaladt az erő a lábából, meg kellett támaszkodnia egy székben.

Fabio ment ki a vendég elé. Mikor Silvius belépett az oldalán, Katalina addigra már visszanyerte a lélekjelenlétét. Nem akarta kimutatni, mennyire felzaklatta ez a váratlan látogatás. Ő már lemondott arról, hogy viszontlássa, és lélekben felkészült arra, hogy a férfi nélkül élje az életét. Most, hogy mégis így történt, számtalan érzelem kavargott benne. Ám a legerősebb nem a boldogság volt, hanem a sértett harag.

Tartózkodóan biccentett az uraság felé.
– Remélem, nincs ellenére a szerény hajlékunk. A kékre festett székre üljön, annak nem billeg a lába.
Silvius láthatóan nyugtalan volt. Arca beesett, szeme alatt sötét karikák húzódtak, és most nem volt olyan tökéletesen megborotválkozva, mint máskor, többnapos borosta ütközött ki az állán. Elengedte a füle mellett az invitálást, és egyből a lényegre tért.
– Tudunk valahol négyszemközt beszélni?

Katalina remélte, hogy ezt el tudja odázni, úgy érezte, nem áll még készen arra, hogy bizalmasan kettesben maradjon vele. Ugyanakkor örült is, hogy legalább hamarabb válaszokat kaphat.
Egy pillanatig fontolta, hogy a kert végében üljön le a férfival a diófa alatti lócára, de attól tartott, ott kihallgathatják őket a szomszédot. Így inkább a tisztaszoba felé intett, és hálát adott, amiért a sütés-főzés előtt rendet rakott. Ha pár órával korábban állít be az úr, akkor elsüllyedt volna szégyenében, amilyen állapotok ott uralkodtak. Azon kívül ő akkor még hálóköntösben volt, kócosan.

– Figyeld addig a tepsit, oda ne égjen – kötötte a lelkére Markónak, aztán magukra zárta az ajtót.