Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

8. fejezet (2/2)

Silvius nem kezdett egyből beszélni.
Szórakozottan nézelődött körbe a szobában, mintha a berendezés érdekelné. Megcsodálta a hímzett faliszőnyegeket, ágyra púpozott vánkosokat, a falat díszítő, mázas cserépedényeket, a kandalló káváján sorakozó agyagszobrokat.

– Biztos nem ehhez van szokva – jegyezte meg rosszkedvűen Katalina. – Tudom, sokkal szegényesebb, mint a kastélyban.
A férfi végre felé fordult.
– Haragszol rám, igaz?
– Nem tagadom. De még nem tudom, jogosan teszem-e – csóválta a fejét a lány. – Attól függ, miért tűnt el – szegezte rá a tekintetét számonkérően.

Silvius felsóhajtott.
– Sokáig tartott, amíg apám végre hajlandó volt tárgyalni. Először hallani sem akart róla.
– De ha nem tartotta ott erővel, miért nem hagyta faképnél, és jött el? – kérdezte vádlón Katalina. – Azt mondta, van annyi pénze, hogy abból házat meg egyebeket lehessen venni! Minek próbált egyezkedni vele?
– Azért, mert ha nem tettem volna, te és a családod látja kárát – jelentette ki komoran a férfi.

A lány mérgét mintha elfújták volna. Ijedtség költözött a helyébe.
– A... családom?
– Mondtam neked, hogy továbbra is apám a törvényes földesúr itt, én csak helyettesítettem. Az ő szava üti az enyémet. És pallosjoga van, élet-halál ura. – Az utolsó mondat sötét árnyékként borult rájuk. – Szinte még soha nem láttam őt ennyire kikelve magából. Féltem, hogy beváltja a fenyegetését, és elveszejt titeket, csak hogy maga mellett tartson engem.

Katalinát mellbe vágták a súlyos szavak. Kiszaladt a lábából az erő. Döbbenten ült le az ágy szélére.
– Én nem... nem is gondoltam, hogy ilyen veszély lebeg a fejünk fölött!

Silvius fel-alá kezdett járkálni, úgy magyarázott.
– Bár utódom nem lehet, a családomra akkor is szégyent hoznék, ha jóval rangomon alulit vennék el, így mondotta. Azon kívül azzal is gondot okoznék neki, ha elmennék, és hirtelen nem lenne, aki igazgatná ezt a kastélyt meg a hozzá tartozó területeket. Bár ez még a könnyebben megoldható rész.

– Akkor... nincs remény? – szólt elhalóan a lány.
Silvius leült mellé.
– Egy feltétellel belement végül. De nem tudom, abba te beleegyeznél-e.
Katalina kérdőn tekintett rá. Bár nem volt benne biztos, hogy hallani akarja a választ.
– Ha messzire költöznék veled – bökte ki a férfi. – A mi uradalmunk határain kívül, ahol nem ismernek, és nem hoznék annyira szégyent apámra. És sose jöhetnék vissza.

A lány hosszan nézett a férfi acélkék szemébe.
– Akkor ezek szerint maga vállalná?
Silvius bólintott.
– Én csak örülnék, ha látnom sem kéne őket többet. Sosem bántak velem igazi családként, több gyötrelmet okoztak, mint bárki idegen. – Megfogta a Katalina kezét. – Nekem ott van az otthonom, ahol te vagy. Persze... csak ha te is akarod.

A lány töprengőn bámult maga elé. Amikor hallotta, hogy az öreg földesúr hajlandó a kompromisszumra, és nem akarja minden áron bántani őt és a családját, kezdett kicsit megnyugodni. A szíve már kevésbé zakatolt, ám amikor Silvius megfogta a kezét, újra hevesebben verni kezdett.
De nem mert igent mondani. Amikor még a férfi szobájában lábadozott, és a közös életüket tervezték, azt mindenképpen a közelben képzelték el, ha nem is a kastélyban lakva.

– És Marko? – nézett Silviusra kétségek közt gyötrődve.
– Természetesen velünk jöhet.
– De az apám... – ingatta a fejét Katalina.
– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani – sóhajtott lemondóan a férfi. – Nem kérem, hogy most azonnal adj választ. – Felállt, és pár lépést odébb ment. – Gondolkozz rajta nyugodtan, akár beszéld meg a családoddal. Egyébként, ha ez számít: a kitiltás csak rám vonatkozik. Te nyugodtan visszajöhetsz, és látogathatod őket.

Terhes csönd nehezedett rájuk. A lány a köténye hímzését tépkedte. Odakint felugatott egy kutya, amitől mindketten összerezzentek.

– Én most elmegyek – jelentette ki az uraság. – Az itteni fogadóban fogok megszállni, amíg el nem dől az életem. Hány nap múlva jöjjek vissza?
– Talán... talán holnapután – motyogta kábán Katalina.
– Rendben. Akkor két nap múlva találkozunk – biccentett a férfi, és kifelé indult.

A lány fél füllel hallotta, hogy odakint Fabio feltartóztatja a vendéget.
– Már megy is? Ebédre sem marad?
– Nem szeretnék alkalmatlankodni.
– Legalább a lányom rétesét kóstolja meg. Mindjárt kész. Frissen a legjobb.
– Én igazán nem...
Katalina felállt, és követte a konyhába.
– Akkor hadd csomagoljak magának belőle.

Amikor kiment a kapuhoz elbúcsúzni a férfitól, a családja tapintatosan bent maradt.
– Honnan tudtad, hogy már rég meg akartam kóstolni a süteményedet? – kérdezte Silvius, amikor átvette a kendőbe kötött tálat.
– Volt egy megérzésem.
– Akárhogy is alakul, legalább ez a vágyam teljesült – jegyezte meg a férfi szomorú mosollyal.

***

Mikor a lány visszatért a házba, Marko toppant elé döbbent arccal.
– Csak nem kiadtad az útját?
– Nem, még visszajön – ingatta a fejét a nővére. – Addig is... Valamit meg kell beszélnünk.

Amikor mesélni kezdett a többieknek, azt a tényt gondosan elhallgatta, hogy az öreg földesúr mivel fenyegetőzött, és csak az alku részleteit árulta el.
Jólesett hangosan elismételnie, amit Silvius mondott, mert így végre ő is józanabbul át tudta gondolni a beszélgetésüket. Már nem haragudott a férfira, belátta, hogy nem tudott volna hozzá hamarabb jönni, és üzenetet sem lett volna értelme küldenie addig, amíg csak rémisztő hírekkel szolgálhatott.

A családja figyelmesen hallgatta végig.
Marko végül megkérdezte.
– Te szeretnél vele menni?
– Most nem ez a legfontosabb – hárított a nővére –, hanem...
– De, ez a legfontosabb – szakította félbe a fiú. – Vele akarsz menni, igaz?

Katalina csüggedten ejtette az ölébe a kezét, és nem bírt válaszolni. Furdalta a lelkiismeret, önzőnek érezte magát.

– Miattam ne aggódjatok, megleszek – szólt Fabio. – Amúgy is, ha csak egymagamra kell keresni, kevesebb betevő is elég.
– Én magával maradok – fordult az apja felé Marko. – Nekem itt a helyem.
A lánynak elkerekedett a szeme.
– Akkor én sem megyek! – makacsolta meg magát.

Az öccse bosszúsan ráncolta a szemöldökét.
– Márpedig menned kell!
– Kidobnál innen? – döbbent meg a nővére.
– Azt hiszed, azzal okozol örömet, ha feláldozod miattunk a boldogságodat? – tárta szét a kezét Marko. – Aztán majd nézhetem életem végéig azt a savanyú képedet, ahogy az úr után sóhajtozol? Ne tegyél nekem ilyen szívességet!

Katalina megütközve bámult rá.
– Ezt értem, de... miért nem jössz velünk?
– Mert feleslegesnek érezném magam, mint egy haszontalan kellék – fordult el rosszkedvűen a fiú. – Még ha meg is tűrne ott az úr... Nektek előbb-utóbb gyerekeitek lesznek, én pedig csak útban lennék.

A lány alig bírta magában tartani, hogy nekik ugyan nem születnek saját gyerekeik, de nem akarta kiadni Silvius titkát. Így csak lázasan kutatott más érvek után, de nehezen talált.
Marko viszont addig is folytatta.

– Itt ellenben valóban szükség lenne rám, és önálló életem lehet a saját jogomon, nem csak tartozékként. Egykor majd én leszek ennek a háznak a gazdája, és nekem is saját családom lesz. Ez sokkal méltóbb élet, mint ami mellettetek várna rám. Nagyon értékelem, hogy magaddal akarsz vinni, és az úr is rendes, hogy ezt felajánlotta. Meg persze borzasztóan hiányozni fogsz, de ezt te is tudod. Viszont csak így lehetünk mindketten boldogok.

Katalinának nehezére esett elismernie, hogy az öccsének igaza van. Ám mivel ő is jót akart a fiúnak, sóhajtva bólintott, és könnyek szöktek a szemébe.
– Te tényleg egészen kezdesz felnőni – mondta meghatottan. – Így kevésbé foglak félteni. – Átölelte a Markót. – Persze valamennyire mindig félteni foglak, hisz örökre az én kisöcsém maradsz.
– Te pedig az én nővérem. És jó látni, hogy végre magaddal is törődsz, nem csak másokkal. A te örömöd az enyém is.
A lánynak elszorult a torka. Alig tudott válaszolni.
– Majd azért eljövök időnként.
– El is várom – nézett rá Marko mosolyogva.
– És minden héten írok majd levelet – tette hozzá a nővére. – Most már azt is tudok.

***

Most, hogy eldőlt a dolog, Katalina nem várta ki a két napot.
Olyan alaposan megtisztálkodott egy lavórban, mint csak ünnepnapkor szokott. Megsikálta a körmét, és még a haját is megmosta. Felvette a legjobb ruháját, és szívdobogva a fogadóhoz indult. Remélte, hogy valóban ott találja a férfit. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor meglátta az épület előtt a szekerét.
A vendégszobák az emeleten voltak, alul egy kocsma működött. Nem szívesen tette be ide a lábát, taszították a részegek, ám most erőt vett magán.

A kocsmáros csodálkozva bámult rá. Ismerték egymást futólag, de a lány csak akkor fordult meg itt, ha néhanapján vendégek miatt vett némi bort.
– Mi tetszik?
– Maguknál szállt meg Elberg úr, igaz?
– Ki keresi? – fonta össze gyanakodva a karját a férfi.
– Én magam. Mondja meg neki, hogy beszédem van vele.
A kocsmáros hitetlenkedve mérte végig, majd vállat vont.
– Én ugyan nem bánom, szólok neki. De ne csodálkozz, ha elzavar.

Ám Silvius nem, hogy nem küldte el – személyesen sietett le hozzá a lépcsőn, és aggodalmasan nézett rá.
– Valami baj történt otthon? Rosszul fogadták a hírt?
– Tudunk valahol négyszemközt beszélni? – kérdezte a lány.
– Esetleg a szobám... – intett az emelet felé az uraság, ám zavartan hallgatott el, ahogy a pillantása a kíváncsian hallgatódzó kocsmárosra tévedt. – Bocsáss meg! Hogy mondhattam ilyet, hogy ott, kettesben...
– Nem gond, menjünk fel. – Katalina elszántan indult meg a lépcsőn.

Tudta, hogy egy fél nap múlva már mindenki erről fog beszélni a faluban, de nem érdekelte. Ha minden jól megy, ő már úgysem lesz itt sokáig. De előtte mindenképpen meg kellett beszélnie a férfival egy fontos dolgot.