Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

3. fejezet (1/2)

A lány alig hitt a fülének. Ereiben meghűlt a vér.
– Nem is az istállóba vitette Markót, igaz? – emelte fel a hangját. – Hanem a vesztőhelyre! – Már azon volt, hogy utána rohanjon, amikor Silvius csitítóan felemelte a kezét.
– Félreértesz. Semmi bántódása nem fog esni a fiúnak, valóban az istállóba küldtem. Csak játsszunk el a gondolattal.

Katalina testének még kellett egy kis idő, hogy megnyugodjon. Szíve vadul vert az előbbi pániktól, és szinte szédült.
– Ennyire nincs jobb dolga, hogy ilyesmiken képzeleg? – kérdezte feldúltan.
– Bocsáss meg, hogy rád ijesztettem. De kérlek, a kedvemért próbálj őszintén válaszolni. Szóval mi lenne az életed értelme, ha az öcsédet valaki megölné?

A lány hitetlenkedve meredt a férfira.
Tévedtem talán, és mégis az volt a célja, hogy itt kedvére alázzon? Ezzel kínoz, hogy éljem bele magam Marko halálába?
Elborította a düh.
– Akkor az lenne az életem értelme, hogy megkeressem a gyilkosát, és megbosszuljam – jelentette ki sötéten, belesűrítve a mondatba minden indulatát. Remélte, ezzel kellően ráijeszt majd az uraságra.

Ám az csupán csalódott arcot vágott.
– Bosszúért élni? Milyen primitív cél – jegyezte meg.
– Akkor mondja meg maga, hogy miért érdemes élni, ha ilyen okos! – csattant fel Katalina, végképp elvesztve a türelmét.
– Tőlem hiába kérdezed, én nem tudom – rázta a fejét Silvius csüggedten.

A lány ettől úgy meghökkent, hogy a méreg egy része elpárolgott belőle.
– Azt hittem, azt fogja mondani, hogy élvezni a gyönyöröket, vagy minél több kincset gyűjteni.
A férfi kurtán felnevetett.
– Ilyennek láttok ti minket, urakat? Végül is... Sokakra valóban ráillik. De rám nem. Az élvezeteket is hamar meg lehet unni, ahogy te is mondtad, amikor azt kérted, hadd ne kelljen egész nap süteményt sütnöd, mert akkor meg fogod gyűlölni ezt a kedvtelésedet. A kincsek meg... Ha csak gyűjtöm, nem érnek semmit. Ha pedig elköltöm, megint csak élvezetekre tudnám fordítani, azt meg már megbeszéltük.
– És a gyerekei? Ők nem teszik boldoggá? Vagy a felesége?
Silviusnak árnyék suhant át az arcán.
– Nem vagyok házas, és nincsen gyerekem sem.

– Akkor miért él még, ha nincs értelme az életének? – szaladt ki Katalina száján.
A férfi nem jött méregbe a tiszteletlen kérdéstől. Sőt, úgy tűnt, még örül is neki, hogy beszélhet.
– Mert meghalni sincs értelme – tárta szét a kezét. – Egyelőre legalábbis nem tartok még ott.

A lány bizalmatlanul méregette. Nem értette, miért oszt meg vele az uraság ilyen bizalmas dolgokat. Újra kezdte azt érezni, hogy csak a bolondját járatja vele.

Silvius megint elmosolyodott.
– Lefogadom, most azt gondolod, az az én bajom, hogy túl jó dolgom van. Nem tévedek? – Még szélesebbre húzódott a szája, amikor látta Katalina arcán, hogy közel járt az igazsághoz. – Pedig megvan nekem is a magam baja, csak arról nem kívánok beszélni.

– Akkor meg minek cseveg velem ennyit? – vált újra türelmetlenné a lány.
– Hogy rólad beszéljünk.
– Rólam?! Ugyan mi érdekes van bennem?
– Még nem tudom. De talán kiderül, ha mesélsz magadról.
– Azért hozatott ide, hogy szórakoztassam? Inkább adjon valami szennyest, hogy kimoshassam, vagy ezüstöt, hogy megsuvickoljam. Annak több értelme van, mint ennek a fecsegésnek – fonta karba a kezét Katalina.
– Okosabbnak gondoltalak – csóválta a fejét Silvius. – De úgy látszik, te is annyira földhözragadt vagy, mint a többi paraszt.
– Hát maga sem lehet olyan okos, ha azt hitte, hogy én jó társalkodónő vagyok! – vágott vissza a lány.

A férfi felnevetett.
– Talán beszélgetésre nem vagy olyan jó, de mulattatsz.
– Örülök, hogy legalább egyikőnk jól érzi magát – szúrt oda Katalina, ám erre is csak egy mosoly volt a válasz.
– Nem sokan mernek így feleselni velem – jegyezte meg az úr, de úgy tűnt, egyáltalán nem bánja a lány éles nyelvét.
– Mert maga olyan talpnyalókkal van körülvéve, akik meg akarják tartani itt a helyüket. Én viszont nem, én csak azért vagyok itt, mert iderendelt.
– Most bölcsen szóltál – biccentett elismerően a férfi. – Lehet, még több szolgát kéne így toboroznom, akkor több őszinte emberem lenne – nevetett fel.

Erre még Katalina is majdnem elmosolyodott.
– Csak el ne mondja nekik, hogy én adtam az ötletet – engedett meg egy tréfát. – Még a fejemet akarnák venni.
– Nálam biztonságban a titkod – mondta barátságosan Silvius.

***

Katalinát megnyugtatta ez a beszélgetés. Bár továbbra sem értette a földesurat, de úgy tűnt számára, hogy az nem akarja bántani egyiküket sem, inkább ártalmatlan bolond benyomását keltette. Bár azt a tényt nem lehetett elvitatni, hogy erővel vitette őket a várban, de a földesúrnak joga volt bárhova szolgálatra rendelnie a jobbágyait. Ráadásul ők a büntetésüket töltötték ott, még ha meglehetősen különös formája is volt.
Amíg csak munkáról volt szó – ráadásul megfizetett munkáról –, a lány meg tudott békélni a helyzettel. Úgy sejtette, az úr lágyszívű, ezért nem akarta igazán megtorolni a vétségüket, ám hogy a tekintélyét megőrizze a szolgái előtt, valamire rá kellett sütnie a büntetés címszót.

Ugyanarra a komornára bízták, aki előzőleg a könyvtárhoz vezette, egy karcsú, szőke hajú, formás lányra, aki nagyjából vele egykorú lehetett.
– Vivette vagyok, két éve dolgozom itt – közölte némi büszkeséggel a hangjában. – A főkomornával már találkoztál. Ő fogja eldönteni, hogy melyik nap mit kell csinálnod.

Aznap délelőtt arra osztották be többedmagával, hogy segítsen kitakarítani néhány vendégszobát. Azon belül is a kandallópucolás feladata jutott neki. Mint megtudta, a hűvösebb tavaszi éjszakák óta nem voltak kikormozva a legtöbb szobában, de hamarosan néhány látogató fog érkezni, ezért addigra rendbe kell hozni a lakosztályokat, el kell tüntetni a koszt.
Szó nélkül letérdelt az egyik kandalló elé egy kis seprűvel és lapáttal felszerelkezve, majd nekilátott.
– Hogy csinálod te?! – szólt rá köhécselve Vivette. – Nem otthon vagy, a szegényes viskódban! Finomabban seperd, különben szerte száll a hamu! Az itteni bútorok sokkal kényesebbek.

Katalina kezében egy pillanatra megállt a seprű. Ám nem felelt, csak onnantól óvatosabban igyekezett takarítani.

Vivette félrevonult a másik két szobalánnyal, akik a bútorokat porolgatták tollseprűikkel.
– Nem értem, mi ütött az úrba, hogy egy ilyen kétbalkezest vett fel ide – méltatlankodott Vivette, egyáltalán nem igyekezve, hogy halkan beszéljen. – A munkája többet árt, mint használ. Talán megtetszett neki? Pedig én már mióta igyekszem elcsavarni a fejét!
– Nyugodj meg, biztosan nem vetett rá szemet – nyugtatták a társai. – Nem azt mondtad, hogy sokat nevetett, amikor behívatta magához? Inkább udvari bolondnak kellhet neki.
– Igaz is, csak rá kell nézni – mosolygott gúnyosan Vivette. – Egy szemernyi nőiesség sem szorult belé. Figyeltétek, hogyan lépked? Mintha valami állat trappolna. Semmi báj, semmi kecsesség. De az illem is hiányzik belőle, akkor sem hajolt meg, amikor az úr elé vezettem. Csak állt némán, szétvetett lábbal, morcos tekintettel, mint egy makacs öszvér.

Ezen nevettek. Katalina izmai idegesen megfeszültek, de erőt vett magán, és sepregetett tovább, lassan gyűjtve a hamut egy vödörbe.
Ám nem csak a hamu gyűlt fel – hanem a benne levő indulat is, valahányszor felharsant a többi lány vihorászása.

– Látjátok, most sem ügyel arra, hogy ne legyen fülig kormos – intett felé Vivette. – Bár lehet, ez is jó lesz majd arra, hogy megnevettesse az urat. Szavamra, kissé irigylem is, micsoda figyelmet fog ezért kapni.

Katalina feltápászkodott a kandalló elől. Az utolsó adag hamut is a lapátra seperte már. Ám nem az odakészített vödörbe öntötte, hanem Vivette elé lépett, és mire a szőke észbe kapott, már a fejére borította.
– Tessék, ne mondd, hogy magamnak akarok minden figyelmet! – vágta oda.

Vivette felsikoltott.
– Mit műveltél, te átkozott boszorka?! Ezt még megkeserülöd!
Dühösen viharzott ki. Társai riadtak szaladtak utána.
– Várj, széthordod a kormot a folyosón! Először hadd poroljunk le!

Katalina halkan felnevetett.
– Lám, most ő sem túl kecsesen trappolt ki.

***

Katalina egy kissé ugyan tartott a földesúr mérgétől, de bízott benne, hogy az most is könyörületesnek bizonyul. És igaza lett.
Amikor egy fertályóra múlva Silvius maga elé rendelte, először ugyan idegesen ráncolta a szemöldökét, de amikor a lány előadta a saját szavaival, hogy mi történt, már mosoly játszott a szája sarkában.
Mindenesetre igyekezett szigorúnak mutatni magát.

– Hallatlan, hogy már az első nap összetűzésbe keveredsz a többi szolgálóval! – csóválta a fejét. – Miért nem tudsz együttműködni velük?
– Mert nem én akartam idejönni – emlékeztette ismét a lány.
– Elismerem. Ettől függetlenül ismét meg kell büntesselek. – A férfi töprengve hallgatott el. – Megvonom az e havi kimenődet – szólt végül. – És innentől csak olyan feladatokat kapsz majd, amit egyedül is elvégezhetsz.

Katalinát ez egyáltalán nem rázta meg. Mivel előző nap már beleélte magát, hogy akár évekig is itt kell rostokolnia, ez a korlátozás nem érintette különösebben rosszul. Azt meg végképp nem bánta, hogy ezentúl nem osztják össze a többi bosszantó cselédlánnyal.

– Azért addig is küldhetek apámnak levelet? – kérdezte meg. – A fizetésemet is szeretném eljuttatni hozzá, hogy ha már mi nem vagyunk a háznál, legalább fel tudjon venni segítőket.
– Tudsz írni? – csillant fel az érdeklődés Silvius szemében.
– Nem, de úgy gondoltam, hogy megkérek majd valakit itt az udvarban.

A férfi elgondolkozva fonta össze az ujjait.
– És nem akarsz megtanulni?
– Nem vagyok én sem papnövendék, sem úri kisasszony.
– Pedig nagyon hasznos tudás.
– Mégis honnan tanuljak? – tárta szét a kezét Katalina.
– Én tanítanálak – nézett a szemébe Silvius elszántan.
A lány elkomorult.
– Ne tréfáljon velem az uraság.
– Pedig komolyan mondtam.
Katalina bizalmatlanul méregette.
– És mégis, miért tenné?

A földesúr felsóhajtott.
– Látom, nem hiszel nekem, ha nem indoklom meg. Hát legyen. Szeretném magam kipróbálni tanárként. Viszont, mint már mondtam, hogy túl sok hamis, hízelgő emberrel vagyok körülvéve. A te egyenességed üdítően hat ebben a légkörben. Ha már valakit tanítanék, te jó választás lennél.
A lány nem válaszolt, még mindig húzódozott.
– Te is jól járnál ezzel – győzködte tovább Silvius. – Ha tudnál írni, nem lennél kiszolgáltatva másoknak. Mert például honnan tudod, hogy akinek diktálsz, valóban azt fogja leírni, amit mondasz?

Katalinát szíven ütötték ezek a szavak. A férfi épp azt hangsúlyozta ki, amivel leginkább meg tudja győzni. A lány sosem hagyatkozott szívesen másokra, akkor volt a legnyugodtabb, ha önállóan meg tudott oldani mindent. És jó lett volna, ha ez az írásra is igaz.

– Már hallottam, hogy az urak igencsak különös kedvteléseknek tudnak hódolni unalmukban – mondta töprengőn. – Például mindenféle undorító csúszómászókat gyűjtenek gombostűre tűzve. Annál már akkor az is jobb, hogy az uraság cselédeket akar tanítani a betűre. És abban igaza van, amit a kiszolgáltatottságról mondott. Még nem tudom, kiben bízhatnék meg itt, így egyelőre nem lenne kivel megíratnom a levelet.
– Ha jól veszem ki a szavaidból, beleegyezel – derült fel a férfi.
A lány bólintott.

– Nagyszerű! Akkor akár ma este kezdhetnénk is – javasolta Silvius.
– De hogyan? Úgy tudom, a kastélyokban a cselédek lámpaoltásig dolgoznak.
– Így van, de én felmentelek a vacsora utáni munkavégzés alól. Akkor esténként tudunk tanulni. Bár nem minden áldott nap, mert néha el kell mennem, vagy vendégeket fogadok, de amikor szabad vagyok.

Katalina fanyarul elmosolyodott.
Felmentés és magánórák? Ezek után még jobban fújni fog rám a többi cselédlány. Az istennek nem fogom tudni lemosni magamról, hogy valami bűbájt alkalmaztam, amiért ennyire a kegyeibe vesz az uraság. De ha már volt olyan bolond, hogy felajánlja, akkor én meg bolond leszek nem élni a lehetőséggel.