Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

5. fejezet (1/2)

Eljött a nap, amikorra várták az uraság rokonait látogatóba.
Ebből az alkalomból az egész személyzet felsorakozott a kastély előtt, hogy tisztelettel köszönthesse a vendégeket. Katalinának is ott kellett lennie.

Silvius ugyan betartotta az ígéretét, és elintézte, ezekben a napokban a lány a kastélyon kívül dolgozzon, ám üdvözléskor mégsem kerülhette el az előkelő családot. Mindenesetre Silvius megnyugtatta, hogy utána egyből mehet az istállók mögötti fészerhez, ahol azt a feladatot kapta, hogy az évek során oda bedobált limlomokat szortírozza, melyik használható még, és azokat a darabokat tisztogassa is meg.

A lány tudta, hogy ez csak ürügy, és igazából semmi szükség azokra a kacatokra, azonkívül úgy gondolta, Silvius túlzásba viszi az aggódást. Mindenesetre értékelte, hogy a férfi törődik az ő biztonságával, és belement a színlelésbe, főleg mivel addig is közelebb lehetett az öccséhez.

Örült, hogy a többi szolgáló között elvegyülve vethet egy pillantást a vendégekre, mert igencsak furdalta az oldalát a kíváncsiság. Amennyit eddig megtudott a férfi elejtett szavaiból, egy nem túl szívélyes család képe rajzolódott ki előtte. Érdekelte, ez vajon mennyire látszik rajtuk.
A cselédekkel együtt maga az uraság is ott állt várakozásteljesen. Idegesen járkált fel-alá, és minduntalan a homlokát ráncolva kémlelt a távolba. Katalina akkor is rájött volna, hogy Silvius a háta közepére kívánja az egészet, ha a férfi nem maga árulja el neki.

Két, hófehérre lakkozott, arany cirádás hintó gördült be az ápolt bokrokkal szegélyezett, kavicsos útra, nyomukban egy dísztelen szekérrel, melyekre nagy halmokban bőröndöket, ládákat kötöztek fel.
Az inasok leszökkentek a bakról, és kinyitották az ajtót. Elsőként egy csupa rózsaszín fodorba és terebélyes szoknyába öltözött, szőke lány szállt ki. Katalina sejtette, hogy ez az úr húga lesz.

– Csakhogy végre itt vagyunk! – tört ki belőle panaszosan. – Teljesen szétrázott ez az út! – Amint meglátta Silviust, ráförmedt. – Igazán megjavíttathatnád az ide vezető utat a parasztokkal!
– Nemrég töltöttük fel a kátyúkat – felelte a férfi. – Ám az elmúlt egy hétben olyan esőzések voltak, hogy a víz...
– Nem érdekelnek a kifogások! – szakította félbe a húga. – Milyen házigazda vagy te? Hát így tartod rendben a birtokot?
– Cecile, elég legyen! Ne hisztériázz annyit! – lépett melléjük egy idős úr parancsolóan.

Katalina kitalálta, hogy ez Silvius apja. Kivételesen nem bánta, hogy az öregúr szigorú, örült, hogy valaki végre rászólt a perlekedő leányra.
Az atyának már deresedett a sötét haja és terebélyes szakálla, az arcán pedig megereszkedett a bőr. Hasa is kikerekedett. Ettől függetlenül nem puhány, hanem erős benyomást keltett, egyenes tartása és zord pillantása pedig tekintélyt kölcsönzött neki.

Egy magas, szőke, körszakállas férfi csatlakozott hozzájuk.
– Ne bántsa Cecile-t, apám, megviselte az út az idegeit. És igaza van, az öcsém valóban jobban is karbantarthatná az utat, esőzések ide vagy oda.

Katalina mereven bámulta a szőke férfit.
Ő lehet a bátyja, Antonius, akitől az úr annyira óva intett! Pedig elsőre nem tűnik kegyetlennek. Vagy talán éppen ettől veszélyes? Az apjukon legalább látszik, hogy ne húzzon vele ujjat az ember...

Silvius nem reagált a kritikákra. Csak mogorván a bátyjához fordult.
– Hát a nejedet meg hol hagytad?
– Fontine otthon maradt, mert nemrég adott életet a legfiatalabb családtagunknak – közölte büszkén a szőke férfi.
Silvius egy pillanatra meglepődött, majd biccentett.
– Akkor valóban pihenjen, nem tett volna neki jót az utazást. Ez már az ötödik gyereked, igaz? Te aztán nem lazsálsz...
– Bizony! De valakinek kell is gondoskodni a vérvonalról, jól mondom? – mosolygott szélesen Antonius az öccsére.
Az elsápadt, majd elfordult, mint akit arcon ütöttek.

Katalina kiérezte Antonius szavaiból a maró gúnyt. Már értette, mire gondolt Silvius, a bátyja második pillantásra már inkább álnoknak tűnt.

– Miért állunk még itt a napon? – lépett hozzájuk meg egy magas, szőke asszony rosszkedvűen. – Nem tesz jót a bőrömnek, ha ennyit tűz rám.
– Igaza van, anyám – karolt bele Cecile. – Berille, hol maradsz már a napernyőmmel? – kiáltott a hintó felé, majd újra az anyjához fordult. – Siessünk be az árnyékba! Remélem, odabent már jobb körülmények várnak – tette hozzá fitymálóan.
– Ha esetleg valami mégsem felel meg neked, ennyi poggyászból akár egy külön kastélyt is építhetsz magadnak– szúrt vissza Silvius megbántottan.
– Épp ezért készültem ennyi holmival, mert sejtettem, hogy szükség lesz rá – jelentette ki gőgösen a húga.
A férfi elvörösödött, és benne rekedt a szó.

A vendégek egymás után bevonultak a kastélyba, nyomukban a magában fortyogó házigazdával. A bőröndök beszállítása már lassabban ment, a szolgák vagy egy órán át rakodtak le a szekérről.

Katalina fellélegzett, amikor végre egymaga maradhatott.
Jólesett neki, hogy kivételesen a szabadban dolgozhat, nem a kastélyban, ahol alig mert hozzáérni bármihez, nehogy összekoszolja.
Most újult erőre kapva, porral, kosszal nem törődve, lendületesen fogta-vitte a tárgyakat, különböző kupacokba hordta őket a fészer előtti füves téren. A nyári nap kellemesen sütötte, a levegőben virágillat szállt. A közeli istállóból odahallatszott a lovak nyerítése és az emberek kiáltása, nevetése. Sokkal jobb hangulat uralkodott itt, mint a kastély előkelő falai között.
Marko is megígérte, hogy igyekszik felkeresni őt napközben többször is, amikor el tud szabadulni a lovak mellől.

Míg a poros fészerben rendezkedett, a lánynak bőven volt ideje gondolkodni. Bár csak rövid ideig látta az úr rokonait, de már ennyiből is beigazolódott számára, hogy ez valóban nem egy szerető, összetartó család. Már jobban értette, miért nem kötődik hozzájuk Silvius, és miért csodálkozott azon, hogy ő jóban van a testvérével.

Vajon mindegy úri család ilyen? – töprengett. – A pénz annyira elvakítja őket, hogy önzők és civakodók lesznek? De nem lehet, hogy csak ezen múljon, ismerek a faluból is széthúzó, perlekedő családokat.

Ám nem merengett túl sokat Silvius családján, mert érezte, hogy kezdi megülni a hangulatát és elszomorítja. Inkább azokkal a mesékkel kötötte le a képzeletét, amiket a férfi mondott neki a távoli országokról, azok már jobban felvidították. Megértette, hogy Silvius is szívesen menekül ezekbe az olvasmányokba.
Régebben nem érdekelték a világ dolgai, lekötötték a hétköznapi gondok, de most, hogy kinyílt előtte ez az ajtó, nem volt képes többé elfordítani a fejét. És hálás volt a férfinak, hogy az ennyire a szárnyai alá vette, és tanította, nem csak írni, de a világról is. Minden színesebbé, izgalmasabbá vált.

Gyorsan eltelt a nap. Katalina a végére szinte el is feledkezett a vendégekről, a jól végzett munkától kimerülten, elégedetten tért nyugovóra, és ritka békés álma volt.

Másnap is jókedvűen folytatta a fészer rendberakását, a holmik tisztogatását – ám ahogy közeledett az este, kezdett benne valami hiányérzet felmerülni. A kastély kivilágított ablakai felé tekintett.
Az úr most biztosan a családjával múlatja az időt. Máskor ilyenkor velem szokott ülni a könyvtárban.

Húzta a szíve, hogy most is ott lehessen abban a barátságos légkörben, a türelmesen magyarázó Silviusszal, ahol minden percben újabb és újabb érdekes dolgokat hallhat, és minden könyv egy-egy új kapu az ismeretlenre.
Munkakedve alábbhagyott, csak ímmel-ámmal folytatta a pakolást. Már csak azért is, mert tudta, hogy csupán ürügy ez a feladat.
Őszintén kívánta, hogy minél hamarabb menjenek el a rokonok, és folytathassák együtt a tanulást.