Mit rejt a szív (18+) [Befejezett]

9. fejezet (1/2)

Silvius zavartan intett az egyetlen karosszék felé.
Katalina helyet foglalt, és kíváncsian nézett körbe. Még sosem volt alkalma bekukkantani a fogadó szobáiba. Megállapította, hogy nem sok mindenről maradt le.
A bútorzat csak egy fokkal volt jobb állapotban, mint az övéké otthon, bár itt legalább egységesebb képet nyújtott. Látszott, hogy az asztalos egy garnitúrának szánta az ágyat, asztalkát és komódot. Az ágyat kifakult, kék pléddel takarták le, az ablakon is hasonló anyagú függöny lógott. Egy olcsóbb, zöld rongyszőnyeg hevert az ágy előtt, elfedve a deszkapadló réseit. Ugyanakkor legalább tisztaság uralkodott, és a levegőt sem ülte meg semmilyen kellemetlen szag. Az ablakot nemrég csukhatták be, mert kora őszi levegő töltötte be a szobát. És almás rétes illata. Az asztalkán ott állt kitakarva a süteményestál, hiányzott róla néhány szem.

– Már meg is kóstolta – állapította meg. – Hogy ízlett?
– Remek volt. De kétlem, hogy amiatt kerestél fel, hogy erről beszéljünk – fonta össze idegesen a karját a férfi. – Kérlek, ne csigázz tovább! Mondd, nagyon dühös lett a családod?
– Egyáltalán nem – ingatta a fejét a lány. – Csak annyi ellenvetésük volt, hogy az öcsém nem akar jönni. De azt megértenék, ha én... Aztán még arra is rábeszéltek, hogy ne várjak holnaputánig a közléssel, hát itt vagyok.

Silvius arca felragyogott.
– Ez azt jelenti, hogy...
– Igen, azt. Bár a holmimat még nem pakoltam össze, mielőbb szólni akartam, hogy ne tépelődjön itt kétségek között. Tudom, milyen érzés a várakozás – tette hozzá elnehezült szívvel.

A férfi odalépett hozzá, és örömtelin a karjaiba zárta. Ám Katalina izmai megfeszültek. Nem viszonozta az ölelést.
– Mielőtt végleg így döntenénk... Van még valami – jegyezte meg bizonytalanul, és elhúzódott.
– Mi az? – csodálkozott Silvius. – Bármit is szeretnél, megoldjuk!

A lány az ablakhoz ment, és elgondolkozva bámult ki rajta. Lassan, merengőn beszélt, megfontolva minden szót.
– Maga korábban azt mondta, hogy azért nem lehetünk együtt, mert nem tudna nekem teljes életet adni. Nos, ezzel én is így vagyok...
– Hogy érted?
– Nem tudom, én megadhatnám-e magának a teljes életet. Tudnék-e... a kedvére tenni – bökte ki halkan Katalina.
– Már miért nem tudnál? – képedt el a férfi.
Ám amikor a lány nem válaszolt egyből, magától is rájött.
– Ó... A bátyám, igaz?

Katalina szomorúan bólintott.
– Mai napig rossz álmaim vannak vele, ahogy... hozzámér. És félek, akkor is őt fogom látni magam előtt, ha maga...
Silvius káromkodott egyet, és ökölbe szorult a keze.
– Legszívesebben visszamennék, és még egyszer megverném! Mit egyszer, százszor! Bár az sem lenne elég... – A lányhoz lépett, és szelíden szólt hozzá. – De engem csak az érdekel, hogy veled legyek, akár így is. Más nem számít.

Katalina kétkedőn bámult rá.
– Ne haragudjon, de ezt elég nehéz elhinnem. Talán most így érzi, de nem szeretném, hogy később esetleg megbánja, és meggyűlöljön.
– Pedig átérzem, min mehetsz keresztül. Amikor házas voltam, és a feleségem engem is kényszerített, hogy újra és újra próbálkozzunk... Nem mondom, hogy ugyanolyan élmény lehetett, de tudom, milyen gyötrelem, ha erőlteti az ember. Hosszú időre elvette a kedvem az egésztől. Annyira, hogy már azt hittem, sosem akarok majd többé bárkihez közel kerülni. De végül mégis megtörtént... – Elmerengve nézett a lányra.

Katalina elpirult a vallomásra, és lesütötte a szemét.
– Ami azt illeti, nem csak a rossz emlékek köszönnek vissza, hanem az az éjszaka is, amikor magával összetalálkoztam a kertben. Az... egyáltalán nem volt kellemetlen. És ezt az emléket nem színezte át az sem, ami utána történt. Ezért nem vagyok benne biztos, hogy örökre megiszonyodtam a férfiaktól, mindössze most erős bennem a félsz. És nem tudom megígérni, hogy...
– Ne vesztegessünk erre több szót – intette le Silvius. – Látom, hogy nehéz erről beszélned. Megértettem, ám az elhatározásomon ez nem változtat. Továbbra is veled képzelem el az életem.

A lány felindultan nézett rá, és a megkönnyebbülés felszabadító hulláma söpört rajta végig. Hirtelen kifutott az erő a lábából, a férfinak úgy kellett utána kapnia, majd az ágyhoz támogatnia. Gyöngéden ráfektette, mellé ült az ágy szélére, és aggodalommal szemlélte.
– Csak nem betegeskedtél, amíg nem láttalak? Most figyelem, hogy mennyire beesett lett az arcod.
– Talán mondhatjuk kórságnak is – suttogta maga elé Katalina. – Kínzón emésztett a kétely, hogy miért nem jött olyan sokáig. – A szemébe könnyek gyűltek, ahogy az elmúlt hetek gyötrelme eszébe jutott. – Már azt hittem, elfelejtett... – Elcsuklott a hangja, ahogy kibukott belőle a sírás.
Silvius bűntudatosan fogta meg a kezét.
– Tudod, hogy erről szó sincs.
– Tudom, és nem haragszom – intett a lány rekedten. – De ezek még azok a könnyek, amiket akkor nem hullattam el.

A férfi hagyta, hogy kisírja magát, csak néha simította meg a kezét. Mikor a zokogás kezdett alábbhagyni, átnyújtott neki egy zsebkendőt és egy pohár vizet. Katalina úgy ivott, mint aki hetekig szomjazott. Majd némileg erőre kapva nézett körbe, mintha mély, ködös álomból ébredt volna, és zavartan elmosolyodott.
– Egek! Képzelem, mennyire vörös lehet az arcom, és puffadtak a szemeim! Kérem, ne nézzem rám!
Silvius nemet intett.
– Forduljak el tőled, amikor miattam sírtál? Ne kérj tőlem ilyet. Azon kívül nekem most is szép vagy. És öregen is az leszel.
A lány még jobban elvörösödött. A zsebkendőbe temette az arcát.
– Legalább próbáljon meg hihetőbben bókolni – dünnyögte, ám hangjában nevetés bujkált.

Sokáig beszélgettek még. Szorosan egymás mellett ültek az ágyon, a csizmájukat lehúzva, és az almás rétest eszegették.
Katalinából apránként buktak a felszínre a fájó részletek, mint egy-egy kínlódva felöklendezett falat, ahogy beszámolt mindarról Silviusnak, hogyan gyötrődött kétségek között, őt várva – és minden egyébről is, ami nyomasztotta.

– Tudja, azóta rettegek bármi olyan helytől, ami arra a fészerre emlékeztet – vallotta be. – Folyton attól félek, hogy amikor hátat fordítok az ajtónak, bejön egy férfi, és megtámad. Emiatt nem merek bemenni a csűrbe, Markót kell beküldenem. Ő persze sejti, mi miatt van ez, és szó nélkül megy. Csak apám furcsállja, de nem faggat.

Silvius együttérzően szorította meg a kezét.
– Ha nekünk is lesz csűrünk, akkor majd én segítek, és oda én megyek be helyetted.
Katalina hálás mosollyal tekintett rá.
– Akkor is segített, amikor a fészerbe bejött. Ahogy Marko is segített azzal, hogy odahívta. És tudja, azt hiszem, a fészerektől jobban félek, mint... az érintéstől. Az például egyáltalán nem zavar, hogy most ilyen közel van hozzám. Sőt, biztonságban érzem magam tőle.
– Én soha nem ártanék neked, ugye tudod – bizonygatta a férfi. – Semmi olyan nem tennék, ami ellenedre van.
– Tudom, és nem csak erre értem. Korábban mindig megvédtem magamat és a családomat, de az... incidens óta gyengébbnek és kiszolgáltatottabbnak éreztem magam. Gyűlöltem, hogy így megváltoztam. Gyűlöltem magamat és a helyzetet is. Ezért... magára is haragudtam, hogy ilyen gyengévé tett. De most már nem bánom – mosolyodott el újra. – Azt hiszem, sosem tudtam volna megtapasztalni ezt a fajta szeretetet, ha nem válok lágyabbá. – Tekintetébe szokatlan csillogás költözött, ahogy a férfi szemébe nézett.

Silviust valósággal elvarázsolták a szavai. Megbűvölten hajolt a lány ajkához, ám félúton visszarettent.
– Bocsáss meg, elfeledkeztem magamról. Pedig megígértem, hogy nem siettetek semmi ilyesmit.
Katalina szívébe hiányérzet nyilallt, ahogy elmaradt a csók. Lámpalázasan simította meg a férfi kezét.
– Talán... ez még belefér. Elvégre egyszer már...
Silvius meglepetten nézett rá. Egy pillanatig hezitált, majd bólintott.
– De szólj rám, ha bármikor úgy érzed, hogy kellemetlen számodra.

A lány arca boldogan kigyúlt.
Megnyúlt a pillanat. Egymásba kapaszkodott a tekintetük, és szavak nélkül tovább beszélt.
A férfi a tenyerébe fogta Katalina állát, és sokáig csak elmerengve szemlélte. Majd végtelenül lassan az ajkához hajolt.