Good girls are bad girls who haven't been caught

22.

'Eléggé elbasztam a tegnapit, ne haragudj. Ráérsz ma este?'

Körmömet piszkálva olvasom el újra és újra az üzenetem.
A képernyő alsó sarkában tisztán látható a kis felirat:
Látta

Miért nem válaszol rá? Miért nem reagált?
Egy like jelnek is jobbnak örültem volna, mint annak hogy leláttamoz.
Keresem a megfelelő érzéseket magamban, amit éreznem kéne normál esetben. Megnyugvást, boldogságot. Hiszen ezt akartam.
Távol akartam magamat tartani tőle, mert ő úgysem akar mást. Nem szabadna. Én sem érezhetek iránta többet.

És mégis, egyedül a fájdalom szúrja belülről szívemet, mintha lassacskán akarná a testem cafatokra tépkedni. Még csak azt sem mondta, hogy akar tőlem bármit is, az agyam viszont visszatarthatatlanul jeleket keres arra, hátha.
Hátha utalt valamilyen tettével rá, hátha szavakba rejtette érzelmeit. Hátha ugyanannyira odavan értem, amennyire én is érte. Hátha próbál harcolni az erős késztetések ellen, a fejében előtörő hangok ellen.
Ez így nem állapot. Abba kell hagynom saját ostorlásom, még pedig azonnal. De ötletem sincs, hogy segíthetnék az ügyön azon kívül, hogy leiszom magam.

– Elmegyek a boltba, majd jövök! – köszönök el gyorsan a család itthon lévő tagjaitól, majd táskámat szorosabban magamhoz szorítva kisétálok a házból. Hátranézek, hogy megbizonyosodjak róla, nem tűnt fel nekik hirtelen kirohanásom, hiába tudom, hogy sosem foglalkoznak velem annyira, hogy bármi is gyanús legyen nekik.
Ez a szomorú igazság.

Először a kis domboldalra akarok elsétálni, de aztán hamar rájövök, hogy mivel világos van, megláthatnak anyáék. Vagy, ami rosszabb, összefuthatok Tommal. Inkább csak sétálok egyet a városban, úgy kisebb az esélye, hogy bárkivel is összefussak.

Kihalászom táskám mélyéről az öngyújtóm és a cigis dobozom, majd rágyújtok egyre. A telefonomat figyelem, és bármennyire is érzem reménytelennek, újra Beth nevére nyomok. Már eltelt egy kis idő, mióta utoljára üzentem neki, szóval nagyon remélem, hogy ez már elegendő volt neki, hogy megbocsájtson.
Nagyot szívok csikkemből, mikor elkezd kicsöngeni a készülék. Van esélyem.

– Még mindig nem vagy képes feladni?

A számat is eltátom, amikor meghallom barátnőm érzelemmentes hangját.
Az eddigi hívásaimat ignorálta, úgyhogy óriási előrelépést jelent, hogy felvette.

– Beth!

– Igen, én vagyok az. El akarod még párszor ismételni a bocsánatkérésed?

Nagy levegőt veszek, a földre dobom a cigimet, és el is nyomom, amikor nekikezdek a beszédnek.

– Nem. Nem fogom. Tudom, hogy undorító dolgot tettem, és nagy picsa vagyok érte. Azt viszont el tudom mondani őszintén, hogy nem-

– Nem volt érzelmi alapja, tudom. És nem is te kezdted. – Hallom, ahogy nagyot sóhajt a vonal végén. – Haz elmondta. Az egészet. Az elejétől, a végéig.

– És? Nem haragszol érte?

– Rájöttem, hogy túlságosan fárasztó ilyen sokáig haragtartósat játszani – neveti el magát kicsit, amin mosolygok egyet.

– Már egyébként is hosszú hetek teltek el az utolsó alkalmunk óta. Ami minden bizonnyal a leges legutolsó is marad.

– Mondanám, hogy sajnálom, de az nem lenne igaz.

Mindketten felnevetünk, én pedig nyugodtabban fújom ki az eddig bent tartott levegőmet.

– Nem is bánom. Rossz volt előtted titkolózni. – Elhúzom a számat attól a gondolattól, ami eszembe jut, de hamár kitárulkozok, tényleg így teszek, nem csak eljátszom. – Tommal is csináltam. Egy párszor.

Hangos sikítás szakítja meg következő szavaimat, kicsit arrébb is tartom fülemtől a telóm, amíg el nem halkul a zaj.

– ÚRISTEN RAELYN DEVORA!!!

– Halkabban te idióta!

– EZT HOGY VOLTÁL KÉPES TITKOLNI ELŐLEM??? Azzal a félistennel lefeküdni, basszameg!! Mindent tudni akarok!

– Jólvan, jólvan – kuncogok, beleharapva az alsó ajkamba. – Mindent elmesélek, de nem telefonon keresztül. Ez nem olyan téma.

– Csak azt ne mondd, hogy ott van veled!

– Dehogy. Igazából, most úgy néz ki, ennyi volt. – Felsóhajtok, belesajdul a szívem a gondolatba.

– Az meg hogy lehet?

Ahogy kihangosítom a beszélgetést, lecsekkolom, hátha azóta válaszolt nekem.
Nyilván semmi eredmény.

– Szerintem elijesztettem. – Kiszedem a kihangosításos funkciót, csalódottan emelem a fülemhez a mobilt. – Tegnap megnyíltam neki, meséltem a régi életemről...és azóta nem válaszol.

– Mekkora egy pöcs! Úgy látszik, a tökéletes külső mindig csúnya belsőt rejt.

– Ja. – Fel sem tűnt, hogy közben jelentősen megrövidült a csikkem. Újat kell majd előszednem. – Miért vagyok ennyire szerencsétlen?

– Nem vagy az, és most, hogy jobban belegondolok, ne is temesd el a gondolatot. Van esély arra is, hogy csak elfelejtett válaszolni, vagy elbizonytalanodott közben.

Esetlenül bólintok egyet, hiába nem láthatja. Magamban nyugtázom, hogy erre van a legkisebb esély, a szívem heves dobogását viszont képtelen vagyok megállítani. Mi van, ha...

– Esélytelen – mondom ki hamar, megszakítva ezzel együtt a sóvárgó érzéseimet is. – Nem akar már tőlem semmit. Ez az egyetlen ésszerű, logikus magyarázat. Csak túl nagy pöcs még arra is, hogy ezt megírja nekem.

– Komolyan? Úgy ismerted volna meg, mint aki gyáva?

Csönd borul a beszélgetésre, elgondolkodtat barátnőm kérdése. Rövid idő elteltével rájövök, hogy igaza van. Eddig nem úgy viselkedett, mint aki gyáva lenne.

– Nem.

– Látod? Akkor semmi értelme elkönyvelni magadban ezt egy kudarcnak. Hagyj neki kis időt, és ha utána sem ír vissza, akkor szólj, és elintézem.

Elnevetem magam a szavak hallatán, elképzelem a fejemben, ahogy Beth a vékony kis karjaival leteríti a legizmosabb srácot, akit ismerek.

– Jólvan. – Kicsivel több életkedvem van már, amit jelzek is a lánynak. – Köszönöm a segítséged!

– Bármikor. És ha bármi is bánt, nyugodtan hívj.

– Szóval minden okés köztünk?

Félve várom a válaszát, annyira koncentrálok rá, hogy meg is állok az út közepén.

– Persze. Bár, sok doboz jégkrémbe fog még kerülni neked, hogy teljesen megbocsájtsak. De amúgy igen. Nem akarsz átjönni majd valamelyik nap? Úgy érzem, mindketten tudnánk beszélni még dolgokról..

Ahogy kicsit elgondolkodok, igazat adok neki. Az is eszembe jut, hogy el kell mesélnem, mi is történt velem pontosan. Ha már Tomnak megnyíltam, neki is meg fogok. Ennyit megérdemel.

– Úgy lesz! Tényleg van miről dumálnunk.

– Szuper! Akkor még beszélünk!

Mosolyogva köszönök el a lánytól, és végre, hosszú idő óta kicsit jobban érzem magam. Legalább ő itt van, ha minden mást el is veszítek magam körül.

Írói megj.:
Hú gyerekek!!
Ezen kívül már csak három rész, és vége a sztorinak.
De ne is ezzel foglalkozzunk, hanem azzal, hogy karácsony van(volt)!!
Ki mit kapott? Hogy telt az ünnep?
Ez pedig az én kis ajándékom nektek, hogy jobb kedvre derüljetek😊
(Ráadásul Angliából posztolok, ilyen sem történt még velem!!! Váá)
És hogy tetszett a rész? Mit gondoltok, mi lesz Rae és Tom sorsa? Lesz egyáltalán még nekik?
Minden vélemény érdekel🥰