Good girls are bad girls who haven't been caught

9.

Már tizenegy körül elaludtak anyáék, szóval hamar ki tudtam menni a többiekhez, és Tom sem csatlakozott hozzám. Egyszóval, minden tök jól alakult. Mivel most szükségem volt egy kis alvásra, fél három körül el is indultam haza, meg nem is nagyon volt kedvem a többiekhez. Ja, és persze az a kis alkohol is kezdett beütni, amit Lexi lopott el az apukája pincéjéből.
Már az ismerős utcába fordulok le, mikor megpillantom az alakot, akinek a csípős megjegyzéseire most vágytam a legkevésbé. Persze, hát hogy is hagyták volna az égiek, hogy legyen legalább egy szokásos, normális napom? Sehogy.

– Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim – mosolyog a fiú, mikor már közelebb kerülünk egymáshoz. Észreveszi rajtam az egészen mély dekoltázsos, fekete csipkés felsőt, amit egy fehér szakadt nadrággal viselek. – Hogyhogy a másik irányból jössz?

– Már végeztem mára az emberekkel. Meg, el is fáradtam. – Egyszerűen válaszolok, lopva figyelem meg ruháját. Elég meleg van, így egy sima fekete atlétában van, ezzel felfedve kidolgozott karjait. Egy szintén fekete farmer van rajta, szürke nike cipőkkel. Bal csuklóján egy sötétkék óra is pihen.

– Ha végeztél a megbámulásommal, el is szívhatunk egy cigit – vonja meg vállait, én pedig érzem, ahogy kicsit elpirulok. Pedig direkt próbáltam feltűnésmentesen nézni, dehát ezek szerint nem voltam elég óvatos. Pár köhintés után bólintok egyet, nem is egészen emlékezve arra, amit mondott.

– Te is cigizel? – Meglepődött hanggal szólalok meg, mikor meglátom a dobozt kezei közt.

– Inkább csak stresszlevezetéshez kell. Te miért szoktál?

– Csak úgy – vágom rá talán túlságosan is gyorsan, miközben az egyik üres telek felé sétálok, hogy minél távolabb kerülhessek házunktól. Még csak az kéne, hogy a szüleim véletlen felkeljenek, és meglássanak!

– Senki sem csak úgy kezd el.

– Hát, én igen, szóval engedd el. – Egy pillanat erejéig Tomra nézek, ezzel érzékeltetve, ne kérdezzen többet. Nem szeretek mélyebb dolgokról beszélgetni, főleg nem egy nagyon helyes sráccal. Valamiért hirtelen fontossá vált az, hogy mit gondol rólam. És nem akarom, hogy egy összetört szíves sztori legyen az első közös témánk. Ha már dumálni akar, inkább kevésbé elszomorító tárgykört keressen. – Milyen itt élni?

A fiú pár percig csöndben sétál mellettem, gondolom azon agyal magában, mennyire akarja feszegetni a határaim. Már odaérünk a füves kis területre, egy ponton pedig lecsücsülök. Követi cselekedetem, lábait kinyújtva maga elé, kezeire támaszkodva ül.

– Hát, egészen jó. Sőt, sokkal viselhetőbb, mint amire számítottam.

– Miért, mire számítottál? – dobom be a következő ide kapcsolódó kérdést, egyre jobban arra hajazva, hogy elfelejtse az iménti pillanatot.

– Hát, ne vedd magadra – kezd bele, mikor enyhén elnevetem magam. Már jól kezdődik. – De igazából a környéki házakból kiindulva, valami puccos, kényes kört képzeltem el, akik minden újonnan beköltözőt kitaszítanak, és kibeszélnek a hátuk mögött. Heti gyűléseket is tartanak, amiken arról beszélnek, milyen fontos az utcák helyes ápolása, meg ilyenek. – Mondandója végére már ő is nevet, megérezvén, mennyire messze is van elképzeléseitől a valóság.

– Nos, akkor remélem nagyon boldog vagy, hogy itt vagyok én!

– Te vagy az egyetlen ellenpélda a boldogságomra – fintorodik el, mire sértetten vállon ütöm. Persze nem tudom sokáig tartani a szerepet, kicsit felnevetve figyelem arcát, amin egy féloldalas mosoly húzódik el. Megvillantja fehér fogait, amit a hajnal gyenge fényeiben is tisztán látni lehet.