Good girls are bad girls who haven't been caught

Epilógus

2 évvel később

Sosem gondolkodtam a jövőmön. Egy időben még arról is meg voltam győződve, hogy nem lesz nekem olyanom.
Hogy ez az egész csak egy hülye álom, amibe azok ringatják magukat, akik vakok és naívak.
Hogy lehetett volna egy olyan lánynak, mint én, egy olyan gondolata, hogy egyszer minden jóra fordulhat az életében?
Egy sráccal, aki tényleg, igazán szereti azért ami igazából ő, egy diplomával a kezében?

Valahogy mégis sikerült. Mégis összejött az egyetlen dolog az életemben, amiről sosem hittem, hogy megtörténhet.
Boldog vagyok.
Hosszú ideje először. Őszintén.

– Szeretném tehát kijelenteni, hogy a 2025-ös évfolyam ezennel sikeresen befejezte tanulmányait iskolánkban! – Mrs. Shanon, az egyetem vezetője büszke mosollyal arcán néz végig rajtunk, miközben megigazítja a mikrofont, hogy az a legközelebb lehessen szájához. – Kérlek titeket, legyetek nagyon büszkék az eredményeitekre, és további hosszú, szerencsés jövőt kívánok mindenkinek!

A kő, ami eddig belülről nyomott, olyan gördülékenyen esik le a szívemről, hogy azonnal sikerül megnyugodnom.
Mintha az egész eddig ért sérelmeim, fájdalmaim most végre elhagyták volna a vállaimat, így, hogy már nem kell ebbe a suliba járnom.
Pedig ez jól tudom, hogy nem igaz, de mégis ez az érzésem.

Elisabethre pillantok, aki mellettem áll, és izgatottan szorongatja a kezemet.
Ebben a hosszú köpenyben, és gyönyörű, kisminkelt formájában úgy néz ki, mint egy igazi nő.
Olyan gyorsan elment az idő, hogy fel sem eszméltem rá. Ennek a gondolatától könnyek gyűlnek össze a szememben.

Mindenki körülöttem leveszi a kék kalapot a fejéről, hamar én is így teszek.
Elindul a visszaszámlálás háromtól; aztán másodpercekkel később temérdek ujjongás, és tapsvihar közepette repülnek fel az égbe a szimbolikus sapkák.
Én is vidáman hajítom fel az enyémet, aztán nézem, ahogy elveszik a kavalkádban. Beth-el egymásra vigyorgunk, megöleljük egymást. Kicsit ugrálunk is, pár szót ismételgetve:
"Megcsináltuk! Tényleg megcsináltuk!!"

És megkezdődik a szétszóródás. Mindenki a maga rokonaihoz, barátaihoz sétál, minden oldalról a gratulációk meg a sírós arcok fogadnak.

De én persze magasról teszek másokra.

Olyan, mintha lenne egy hatodik érzékem, ami csak arra van kiképezve, hogy ezer ember közt is észrevegye azt, aki a legfontosabbá vált számomra.

Mogyoróbarna szemei apróra húzódnak arcán elterülő széles mosolyától, de így is látom, hogy engem néz. Göndör fürtjei ugrálnak feje tetején, ahogy elkezd felém szaladni.
Én is ezt teszem, az sem izgat különösebben, hogy mennyi kalapot taposok el szerteszét lábaim alatt eközben.

Ahogy egymáshoz érünk, azonnal karjai közé húz; szorosan átkarolom nyakát, és ő megragadva derekamat, megperdít a levegőben.
Olyan szeretet ölel körbe minket, hogy semmi másra sem tudok figyelni.

– Annyira büszke vagyok rád – szorongat meg mégjobban, bőröm csikizni kezd, ahogy nyakhajlatomhoz hajolva beszél. Elengedem, aztán gyönyörű szemeibe meredek.

– Köszönöm!! – És csak mosolygok. Olyan erősen, hogy már érzem azt a kis zsibbasztó érzést is arcomon. De nem foglalkozok vele.

– Tudtam, hogy menni fog.

– Nélküled nem ment volna!

Erre megrázza a fejét, elneveti magát.

– Dehogynem.