Charlotte Valerie Umbridge Avagy a Pink Démon Lánya //SZÜNETEL//

22 (Fred's Pov)

Freds Pov

Nyílván megölt a kíváncsiság hogy megtudjam hogy ki hiányzik neki. Vagy hogy ki bántotta meg mert én esküszöm megölöm... Látni Charliet ilyen mélyponton, sose gondoltam volna.

Mikor szorosabban magához húzott, észrevettem a kezén, Umbitch pennájának a nyomát. ,,Egy senki vagy, maradj láthatatlan".

Kifejezhetetlen milyen dühöt éreztem abban a percben az anyja iránt.

Megpusziltam a homlokát, amitől kissé lenyugodott. Kicsit ringatózva csitítgattam a még mindig síró lányt.

Miért sír ennyire? Mármint, jó a tollal látom hogy írt, de ettől nem kezdene el írni. Lehet az a baj, amit írt?

- Hé – fordítottam az állát felém, hogy belenézhessek abba a gyönyörű sötétbarna szemébe. – Tudod, nekem nem vagy senki – mosolyodtam el egy kissé, reménykedve ez segít neki.

Naná hogy segített, kissé elnevette magát és annyira édesen (és bénán) próbálta a rövid haját a füle mögé tűrni. Adtam még egy puszit a homlokára, a mostmár mosolygós lánynak.

- Na jó, fel fogok fázni – nevetett kissé, majd felállt a jéghideg padlóról és a kezét nyújtotta.

Elfogadtam a felém nyújtott apró kezet (az enyémekhez képest) és felegyenesedtem. Jóval magasabb vagyok nála, na nem egy törpe ő, csak én vagyok nagynövésű anya szerint.

Megfogtam a kezét, rákulcsoltam az ujjaim az övéire és ő ugyanígy tett. Lassan húztam magam után a még kissé szipogó lányt a klubhelyiség felé.

- Hé, Freddie? – kérdezte miközben megálltunk az ő szobájának az ajtaja előtt.

- Hm? – realizáltam a kérdést.

- Köszönöm – mosolyodott el, majd közelebb lépett és adott egy puszit az arcomra (természetesen lábujjhegyen, így is alig elérve). – Nem tudom mit csináltam volna nélküled...

- Ezen nem kell gondolkodnod, mert itt vagyok – vettem talán kissé nyálasra a figurát, de neki pont ez kellett. Még egyszer szorosan megölelt és a fejét a mellkasomra hajtotta.

- Hála istennek – sóhajtott nagyot, majd még egyszer hátratekintve intett egyet és eltűnt a hálószoba ajtaja mögött.