The truth of sinners

16. Execrable

     Lassan nyitottam ki a szemeimet. Először csak elmosódott foltokat láttam, amik fokozatosan állnak össze.
     Fogalmam sem volt arról hol lehetek, de semmi jót nem sejtettem. Mondjuk az eleve meglepő volt, hogy nem egy lepukkant helyen találtam magam. Sőt, valami flancos lakosztályon.
     Az ablakhoz sétálva éjszakai sötétség fogadott, egy toronyépület felső szintjéről, a város fényei távoli elmosódott pontok voltak csak.... Vagy csak pár órát voltam kiütve, vagy egy egész napot.... Nem akartam arra gondolni, hogy esetleg ennél is többet....

     Körbenéztem valami fegyverféleség után. A tekintetem végül egy levélbontókésen állapodott meg. A semminél jobb lesz, és úgy tűnik nem tartanak tőlem annyira, hogy kiürítették volna a szobát vagy megkötözzenek.

     Egy negyedórával később lépéseket hallottam így az ajtó mellé léptem. A sötét ruhás férfi egy tálcával lépett be, majd amint körbenézve nem talált tett egy sietős lépést beljebb. Ez volt a tökéletes pillanat. Mellélépve a torkába szúrtam a hegyes kést.
     Még hörögve rángatózott a földön mikor lekaptam az övéről a pisztolyát és a belépőkártyáját.

      A folyosó világos volt és kihalt. Nem mertem megkockáztatni a lift használatát így a lépcsőház ajtaját nyitottam fel.
     Pár emelettel lejjebb beszédfoszlányokat kaptam el így óvatosan kikukkantottam az ajtón. Egy üvegfal és mögötte egy labor tárult elém. Pusztán két köpenyes alak dolgozott valamin velem szemben. Ahogy az egyik oldalra lépett megpillantottam az asztalra állított levágott fejet. A koponya teteje el volt távolítva és elektródákkal tűzködték tele a csupasz agyat. Valami gombot megnyomtak mire zúgni kezdett a fejem, a rég halott szemek pedig fájdalmasan tágra nyíltak. Meg mertem volna esküdni rá, hogy rám nézett.... 
      A következő pillanatban az egészet elvágták, valamit jegyzeteltek halkan nevetve. Én pedig úgy döntöttem eleget láttam....

     Most már tudtam hol vagyok. A Thompson gyógyszerkutató vállalat New York melletti telephelyén. Ahol hivatalosan állatkísérletekkel foglalkoznak. És a jelek szerint emberkísérletekkel is.....

     Meghallottam, hogy feljebb kivágódik a lépcsőház ajtaja. Most fedezték fel a szökésemet...
A lefelé dübörgő léptekhez felfelé tartók is társultak. Rövid gondolkodás után a következő ajtót benyomva kiugrottam a folyosóra. Jobbra a második ajtó mögül csak egy valaki gondolatait érzékeltem, így azt választottam. 
Ketten voltak a szobában....
      Két meglepett férfival találtam szemben magam, egyikük fején egy fémpánt futott végig amit egy számítógéphez kötöttek. Szóval ezért nem érzékelem a gondolatait...

     Feléjük emeltem a pisztolyt mire mindketten felemelték a kezüket. Tudták ki vagyok, legalábbis az egyikük egészen biztosan. Miattam fejlesztették ezeket az eszközöket....
    A nyíló ajtó mögé húzódtam és ujjamat a szám elé emeltem figyelmeztetőleg.

    Gondolhattam volna, hogy legalább az egyikük nem fog hallgatni rám.... Élete utolsó cselekedete volt, hogy felém mutatott. Kutatótársa az asztal alá vetette magát a fegyverdörrenésre, de nem foglalkoztam vele. A meglepett biztonsági elé pördültem és fejbe lőttem. 
     Utálok ilyen közelről lövést leadni.... A mindenfelé szálló vér és agydarabokból rám is jutott....

     Meglepett, hogy nem rontott be még egy fegyveres egyből, sőt elég messziről hallottam a lépteket.
- Te vagy a Szellem. - hallottam magam mögül a remegő hangot. - Köszönöm!
     Meglepődve pillantottam rá, mire zavart hadarásba kezdett.
- A húgomat molesztálta és megerőszakolta a főnöke, de a rendőrséget lefizette így nem foglalkoztak az üggyel. - hangja egyszerre volt megtört és dühös. - Végül öngyilkos lett az a szemét meg vidáman élte tovább az életét mintha mise történt volna... Legalábbis addig még egy napon az egyik üzleti útján lelőtték. A Szellem tette az összes címlap szerint. Megbosszultad a kishúgomat azon a napon.
      Egy pillanatra elmosolyodtam az őszinte hálától ami belőle áradt. Ezek szerint tényleg csinálok valami jót is...
       Az előttem álló férfi okos volt, és szégyenkezve hajtotta le a fejét a munkája miatt. Tudta, hogy telepaták elleni védelmen dolgozik, de csak az utolsó előléptetése után tudta meg, hogy az én megtalálásomra és elfogásomra irányulnak valójában a kísérletek.
- Minden rendben. - biccentettem neki mire megkönnyebbült.
- Jim a nevem. - mutatkozott be, majd a halott társa felé bökött. - Ezenkívül három működő korona van. 
- Korona? - húztam fel a szemöldökömet.
Láthatóan zavarba jött, mivel ő adta nekik a nevet.
- Hogyan segíthetek? - nézett végül komolyan rám.
- Van telefonod? - bólintott. - Értesítsd Tony Starkot.
Sietősen lefirkantottam egy papírra a számot, amit gondosan összehajtott és a zsebébe rejtett. Bent nincs térerő... A fenébe...
- Ki tudsz jutni? - néztem aggódva rá.
- Szerintem igen, de veled mi lesz?
A folyosóról beszűrődő hangokra és gondolatokra figyeltem egy pillanatra.
- Nem lesz baj, ha azt csinálod amit mondok. - néztem a szemeibe komolyan majd magam elé rántottam.

     Meglepődni sem volt ideje amég a fejéhez szorított pisztollyal az ajtón kiléptem.
- Vissza! - szóltam a három fegyveresre.
Tanácstalanul néztek egymásra. Jim vezető kutató volt, túl fontos ahhoz hogy tűzet nyissanak. Majdnem elmosolyodtam azon, hogy a férfi mennyire túljátszva könyörög az életéért. Pocsék színész lenne....
     De közben felidézte az épület alaprajzát, némán tanácsolva egy hátsó lépcsősort.

     Arra felé hátráltam vele szemmel tartva az őröket. És ekkor az adóvevőből felcsendült egy túl jól ismert hang...
- Bármi áron kapjátok el, de élve! Nem érdekelnek a veszteségek.
     Asszem a túszjátszma eddig tartott....

     Két gyors lövés után kifogyott a tár... Komolyan ki azaz idióta aki nem teli tárral teljesít szolgálatot?!
Káromkodva dobtam el a fegyvert és Jimet magammal ráncigáltam egy másik folyosóra.
- Ne haragudj! - néztem rá majd belöktem a mögötte lévő szennyes ledobóba.
     Ha minden jól megy az épület alagsorába érkezik majd egy nagy kupac ruhára. Ha nem.... Abba bele se akarok gondolni...

     Két fickót sikerült kiütnöm, majd lefogtak hátulról. Láttam ahogy emelkedik a gumibot, majd az ütés erejétől elájultam...

     Ezúttal egy székhez kötözve tértem magamhoz. A fájdalomból ítélve nem csak egyszer sújtott le rám az a bot....
- Mire volt jó ez a felfordulás? - hallottam meg Mich szemrehányó hangját.
     Vártam hogy a rettegés eluralkodjon rajtam vagy a remegés, de egyik sem jött. Ez pedig a férfinak is feltűnt és kissé mérgesen tanulmányozott.
- Elárulnád miért vagyok itt? - törtem meg a csendet meglepően magabiztos hangon.
- Mondtam, hogy hamarosan itthon leszel Cicám. Bár úgy tűnik emlékeztetnem kell téged pár dologra. - egy kést vett fel az asztalról. - Láthatóan elfelejtetted kihez tartozol.
     Hirtelen mozdulattal állította a combomba a pengét mire felkiáltottam.
- Mi vonzott benne ennyire? Hmm? - egy másik kést húzott végig a kulcscsontom vonalán véres csíkot hagyva. - Tudod mennyire fájt, hogy minden idődet azzal az alakkal töltöd? Látni azokat a meghitt pillantásokat? Érintéseket?
     Nyomatékosításként több helyen megvágott és belém szúrt. A "korona" miatt nem láttam a gondolatait, de vérben forgó szemei nem sok racionális gondolatról árulkodtak.
    Folyamatosan beszélt és ütött, vágott. Mikor melyik jutott eszébe. De a hangját lassan csak összefolyt dünnyögésnek hallottam. A fájdalom eltompította az érzékszerveimet. Elkeseredetten próbáltam megmozdítani a hátrakötözött kezemet, de hiába...

    Belém hasított a felismerés, hogy ezt most nem fogom túlélni.... Nem baj, legalább végre vége lesz ennek a rémálomnak....
     Beletörődve hajtottam le a fejem mikor a szemem sarkából egy fecskendőt pillantottam meg. A benne lévő folyadék olyan zöld volt, mint a fekete hajú istenség szeme....

     A környezetem ismét kitisztult, hallottam amit Mich mond miközben éreztem hogy egy könnycsepp végigfolyik az arcomon. Most még nem halhatok meg!
- Mi van a fecskendőben? - rám se nézett. - Mi van benne?!
- Ez a biztosíték arra többé senki se vegyen el tőlem. - felelte kikészítve még egyet. - Örökké együtt leszünk én Júliám.
- Ne kérlek! - a hangom megremegett.
     Meglepő gyengédséggel simított végig az arcomon.
- Bárcsak több időnk lenne szerelmem, de úgy tűnik a.... - sosem fejezhette be a mondatot.

     A torkát átjáró tőr tulajdonosa láthatóvá vált amint a férfi összeesett. Vége van? Nem mertem elhinni.
- Jól a szavába vágtál. - jegyeztem meg
- Jó látni, hogy az elrablásod és megkínzásod semmi hatással nem volt a humorérzékedre.
- Soha. - mosolyodtam el fáradtan.
     Loki nem mosolygott csak elsápadt ahogy végigmért. Ahogy mögém lépett, hogy kiszabadítson fájdalmas grimaszba torzult az arcom.

    Rövid mérlegelés után a combomban hagyta a kést és a karjaiba kapott. A mellkasába fúrtam az arcomat és lehunytam a szemeimet.
- Ne merészelj elaludni! - rántott vissza a hangja. - Bármit teszel el ne aludj!
- Olyan fáradt vagyok.... - motyogtam válaszul.
- Tudom, de mindjárt odaérünk a többiekhez. Banner majd rendbe hoz meglátod. - igyekezett nyugodt hangon beszélni. - Minden rendben lesz. Utána hazamegyünk és kibonthatod az ajándékaidat.
- Loki. - szakítottam félbe. - Köszönök mindent.
     Aggódó tekintete volt az utolsó amit láttam mielőtt elnyelt a sötétség....