The truth of sinners

11. Friable

     Hirtelen erős kezek ragadtak meg és rántottak vissza.
- Elment az eszed?! - kiabált velem megmentőm.
Maga felé fordított majd arcomat látva hirtelen elhallgatott.
     Loki állt előttem. Én pedig képtelen voltam egy pillanatnál tovább állni egyszerre aggodalmas és dühös pillantását. Lehajtottam a fejem inkább.
- Menjünk mielőtt megfagysz. - morogta miközben hagytam hogy maga után húzzon az épületbe.

     Feszült némaságban értük el a szobámat. A tető óta most először fordult felém. Nem mertem ránézni, csak a tekintetét éreztem ahogy alaposan végigmért. Végül óvatosan végigsimított felrepedt ajkamon és feldagadt arcomon.
- Ezt ki tette? - jéghideg volt a hangja.
- Nem ismered. - elléptem mellette lerázva érintését és az ágyra ültem.
     Egy pár pillanatig hezitált, majd végül mellém telepedett.
- Komolyan le akartál ugrani? - kérdezte meg csendesen.
Csak vállat vontam miközben felhúztam a lábaimat hogy átkarolhassam őket.
- Miért?
- Ugyan mit számít? Kinek számított volna? - magamat is megleptem a saját megtört hangommal.
- Azt hittem jól kijössz a Bosszúállókkal. - jegyezte meg mire csak felhorkantam.
- Őrültnek tartanak! - keserűen felnevettem. - Azt hiszik teljesen megbolondultam... Nem hisznek nekem... Sokkal jobb lett volna mindenkinek ha csak hagyod, hogy megtörténjen...
- Komolyan így gondolod? - sziszegte fogai között ökölbe szorított kézzel.
- A világon senkim sincs... - éreztem hogy a hangom elcsuklik. - Senki sem venné észre ha eltűnnék...
- És én?! - dühösen hajolt közelebb és ragadta meg a vállaimat.
- Ugyan mit számít neked egy kibírhatatlan, ostoba midgardi élete?

     Egy pillanatig zavartan nézett rám, majd felismerés csillant a tekintetében. Kezei pedig lehullottak rólam.
- Ennyire rosszul hangzott volna? - most már az ő hangja is keserűséggel volt tele. - Azt nem úgy értettem mint gondolod...
- Ezt ne mond kérlek! - szakítottam félbe a magyarázatát. - Ne mond, hogy én vagyok a hülye ostoba aki mindig mindent félreért, aki mindig mindent elront, aki mindig mindent tönkretesz... Utálod ezt a világot és az embereket. Úgyhogy kérlek ne mond, hogy nem utálsz. - felsóhajtottam és halkabban folytattam kezemmel eltakarva az arcomat. - Nincs ezzel gond, én is gyűlölöm magamat...
     Megfogta a csuklómat, hogy elhúzza az arcom elől, de nem engedtem neki. Erősebben rászorított, mire felszisszentem. Erre teljesen lefagyott egy másodpercre.
- Mutasd a karodat. - kérte komor hangon.
- Miért? - nagyot nyeltem.
Óvatosan magához húzta a kezemet és remegtem miközben elkezdte felhúzni a pulcsim ujját.
- Tudni akarom hányszor lett volna szükséged rám amég nem voltam itt... - a korábbi él ellenére most csak szomorúság lapult a hangjában.
      Percekig nem szólt semmit szétmarcangolt karomat vizsgálva. Semmit sem tudtam leolvasni az arcáról. Utána megnézte a másik karomat is. Majd egyszerűen csak felállt és a szobaközepére sétált. Idegesen hátrasimította a haját majd hirtelen visszafordult és dühtől szikrázó szemekkel ugrott felém.

     Remegve hunytam le a szemem. De a várt ütés elmaradt. Helyette gyengéden simította a hajam a fülem mögé.
- Félsz tőlem. - állapította meg szomorúan.
Az éles váltás a korábbi kirohanásához képest annyira meglepett, hogy a szemébe néztem. Fogalmam sincs mit láthatott a tekintetemben, de az övében csak aggódás maradt. 
- El se tudom képzelni mi mindenen kellett keresztülmenned, hogy idejuss. - suttogta maga elé. - Hiszen te rettegsz tőlem... Mit műveltek veled?
Nem tudtam mit válaszolni erre ezért elfordítottam a fejem. Mire azonnal az arcom után nyúlt és gyengéden visszafordította majd a homlokomnak döntötte az övét.
- Annyival könnyebb lenne minden, ha... - nem fejezte be hanem keze átsiklott a tarkómra.
Egy ideig kutakodott a hajamban majd megtalálta amit keresett.

      Könnyeim megindultak ahogy elértek az érzelmei és gondolatai. Nem tudtam tartani magam, így lecsúsztam az ágyról, ő pedig magához szorított és ott térdeltünk mindketten a földön. Hagyta hogy minden amit érez szabadon áramoljon köztünk. Aggódás, szeretet, félelem, düh... Mindez egyetlen hatalmas hullámként csapott át rajtam.
     Magára volt dühös, mert nem volt itt, mert majdnem elkésett és elveszített. Segíteni akart. Nem tudta hogyan, csak azt hogy segítenie kell rajtam. Mert törődik velem. Mert barátok vagyunk.
     Remegve kapaszkodtam belé és nem akart csillapodni a zokogásom.
- Itt vagyok. - suttogta a fülembe megnyugtató hangon. - És itt is maradok. Ígérem hogy nem engedlek el többet.