The truth of sinners

4. Metanoia

    A telefonom csörgése vetett végett az egyre kínosabb némaságnak. Figyelmesen hallgattam, majd mielőtt bármit is mondhattam volna a hívó letette.
- Igenis Uram... - morogtam még gúnyosan a készüléknek.
Loki kérdőn nézett rám, de csak a fejemet ráztam dühösen.

    A lakásomig vezető utat mérgesen és némán tettem meg. Szerencsére az istenség is érezte rajtam a hangulatomat, így csak csendben követett.
    Érdeklődve fordult körbe a nappalimban és meg kell hagynom, hogy érdekes látványt nyújtott a fekete hajával és ruhájával a hófehér bútorok között. De nem merengtem ezen sokáig, mert az egyik hátsó szobába siettem. Alig 10 perccel később teljes páncélzatban léptem ki onnan.
    Loki az asztalon talált magazinból felpillantott, majd egy pillanatra tátott szájjal bámult. Egy röpke másodperc volt pusztán és azonnal rendezte az arcizmait.
- Ez mi rajtad? - kérdezte meg.
- Nos, ez a páncélzatom, legalábbis én annak hívom. 
Maga a páncél egy testhez simuló álcaruházatra hasonlított, csak szövet helyett vékony fémlemezekből állt. Egyedül a mellkasomat és az alkarjaimat fedte valamivel vastagabb acélréteg. Ez a kialakítás nem nyújtott teljes körű védelmet ugyan, de a szabad mozgást lehetővé tette. Combomhoz megnyugtatóan simult rohamkésem, másik oldalamon pedig a pisztolyom. A puskámat a vállamra kanyarítottam és máris a bejárati ajtó felé indultam.
- A tetőn vár minket egy gép. - magyaráztam a lépcsőház felé tartva.
- A Bosszúállók nem remekeltek? - vonta le a következtetését egy pillanat alatt.
- Egyenesen egy csapdába sétáltak... - húztam el a számat bosszúsan.
Röviden és minden öröm nélkül felnevetett.
- Mi történt? Hagyták, hogy a bátyám vezesse őket?
- Nem tudom, csak azt hogy most egyenesen oda kell mennem...
    Egy sóhajjal nyugtázta, hogy én nem tartom humorosnak a helyzetet. Majd egy zöld villanás kíséretében már zöld harci felszerelésében állt előttem.
- Egy fegyvert kaphatok?
- Nem.
- Akkor mégis hogy akarod, hogy segítsek? - nézett rám felvont szemöldökkel.
- Csak kövess és ne legyél útban!
Nem tetszett neki a válaszom, de ez érdekelt jelenleg a legkevésbé.

    A gép egy erdő melletti tisztásig vitt, innen gyalog kellett a fák között megközelítenünk a földalatti bunker bejáratát. 
    Egy vastagabb fatörzse mögül kémleltük a bejáratot és a mellette álló két fegyveres őrt.
- Biztos vagy benne? - nézett rám Loki. - A bátyám bár nem az eszéről híres, de erős és még ő is fogságba esett itt. Az idióta barátairól nem is beszélve. Te pedig egyedül akarsz most bemenni oda. Ha csak nem gondoltad meg magad velem kapcsolatban.
- Nem kapsz fegyvert. - szögeztem le. - Nem tudom mihez kezdenél vele és nincs most kapacitásom a hátamra is figyelni.
- Ennyire nem bízol bennem?
- Te igen? - erre elmosolyodott és megrázta a fejét. - Na látod. Csak igyekezz a nyomomban maradni, lehetőleg ne túl közel és hozd a táskát amit a gépen adtak. Ne felejtsd el, hogy te most csak extra célpont vagy.
Bosszúsan megpaskolta a kis aktatáskát jelezve, hogy még nem felejtette el.
    Bólintottam és egy pillanatra lehunytam a szemeimet, hogy kiürítsem a fejem. Aztán az övemen lévő gombot megnyomva szó szerint láthatatlanná váltam. Loki döbbenetével mit sem törődve kifordultam a fedezékünk mögül.

Loki pov.

    Őszintén meglepődtem mikor Melody hirtelen semmivé foszlott mellettem. Mármint nem teljesen, ha nagyon figyeltem láttam egy kis fodrozódást a levegőben ahogy mozgott. De az ajtó mellett álló katonák nem figyeltek eléggé. Meglepődni sem volt idejük miközben egy láthatatlan fegyver lövései nyomán meghaltak.
    Az ajtó kivágódott, de senki sem jött ki rajta. A lövéseket viszont már bentről hallottam, és most már nem csak egy fegyvertől származtak. Sóhajtva gondoltam át újra, hogy akarok-e segíteni egyáltalán. A bátyáméknak? Nem! Melodynak? Talán... Azt hiszem tényleg jobb, hogy nem adott fegyvert a kezembe, mert nem tudom mit csináltam volna.... Ez egy remek alkalom lenne, hogy eltűnjek és elfelejtsem ezt az egész "jóvá tételes" marhaságot. Egy részem, méghozzá a nagyobbik ezt is akarta tenni. Másfelől viszont ez a lány érdekes jelenség. Hiába is akarnám tagadni, felkeltette az érdeklődésemet. Van benne valami ismerős, amit nem tudok hova tenni...
    Magamat szidva léptem át a bunker bejáratát. Mindenfelé holttestek hevertek, így nem volt nehéz kitalálni merre kell mennem. Az egyik kanyarban megtaláltam a puskáját egy betört fejű férfitest még mindig szorította, mintha utolsó utáni pillanatában is meg tett volna mindent, hogy megszerezze. Mondjuk a jelek szerint sikerrel is járt...
    Furcsán rándult a gyomrom a gondolatra, hogy Melody fegyvertelenül ment tovább.... Nem! Kizárt, hogy megölték volna! Hisz sehol sem látom a testét, és a közelben dulakodás zajait vettem ki. A puskát megragadva futva tettem meg az utat a folyosó végén lévő teremig, de a küszöbön megtorpantam.
    Abban a jutalomban lett részem, hogy láthattam küzdeni őt. A ruhája kezdhetett lemerülni, mert időnként láthatóvá vált. Egyik kezében a kése, másikban a pisztolya volt és amit csinált... Arra nem voltak szavak. Olyan elegánsan osztotta a halált, mintha valami táncot járna, véres költészet volt ez. Egy torkot metszett el, majd ismét eltűnt, csakhogy egy pillanattal később egy fegyveres arcába lőjön. Valahányszor látható lett fegyverek szegeződtek rá, csak hogy a golyók mindig az üres levegőbe martak. Őszintén nem tudom, hogyan kerüli ki a mindenhol süvítő lövéseket...