I see you blindly /Jikook ff. Befejezett✔

3.

○Írói pov.○

- Jól van, csináltam már ilyet. Gyerünk Jungkook, itt élsz húsz éve, csak eltalálsz már odáig. - Bíztatta magát, mikor már nem bírta kia a szomjúságot, s el akart menni egy pohár vízért, ami az ágytól nem messze elhelyezkedő, a szemben lévő falnál lévő szekrény tetéjén volt megtalálható. Odatették, hogy ne tudja leborítani, ha meg kell neki, akkor szól és megkapja, de most nem akarta zavarni orvosát, így úgy döntött, majd ő el megy érte. Lépett párat előre az ágyba kapaszkodva, de mikor az ágy véget ért, már csak a levegőben kalimpált. Lassú léptekkel igyekezett a szekrényhez, mikoris lábai összeakadtak, s megbotlott. Káromkodva kiáltott fel, s várta, hogy földet érjen, ám valaki ezt megakadályozva kapta el őt, s rántotta vissza álló helyzetbe, ezzel magához szorítva, a vak fiút. Nem hallotta, az egyed érkezését, hisz arra koncentrált, hogy a szekrényt megtalálja, s nem arra, hogy az ajtó kinyitódott.
- Wow, azt hittem ma én mosom fel a padlót, az arcommal. Köszönöm, hogy elkaptál, tényleg nagyon hálás vagyok, viszont a farkam neki nyomódik a tiédnek, szóval megköszönném azt is, ha egy kicsit elengednél. Mondjuk, ha valami helyes, korombeli pali vagy, akkor tőlem aztán így is maradhatunk. - Vigyorodott el. Jungkookot megcsapta megmentője illata, innen tudta, vagyis gondolta, hogy egy fiúról van szó, ha csak nem egy lány használ férfi parfümöt, de ebben kételkedett, de azért észben tartotta lehetőségként. Azt sejtette, hogy az ő korosztálya lehet, hisz a szinte ugyanolyan magasak voltak, s a hátán lévő apró kéz is erről árulkodott, na nem mintha hatvan éves kor felett, valaki nem rendelkezhetne hasonló méretekkel, de ő határozottan úgy állapította meg, hogy igenis fiatal a rejtélyes személy. Jimin elkuncogta magát, ám rögtön összeszorította ajkait, hisz most sem akarta leleplezni magát, ám azt még sem engedhette, hogy pofára essen az ő szépsége. - Na, ha eddig nem lettem volna benne biztos, a hangod alapján, nem valami ötven éves fószer vagy, aki el akar engem rabolni. - A Kórházban ? Tette fel magában a kérdést Jimin, de már rájött korábban, hogy a vak fiú, egy igencsak érdekes humorral lett megáldva. Elindult vele, hogy elvezesse egészen vissza az ágyáig, majd amint biztonságban tudta a fiút, már indult volna, hogy leüljön a magának kijelölt helyre, arra a kényelmetlen székre - amivel kapcsolatban már arra is gondolt, hogy hoz magával egy-két párnát a kényelem érdekében - de a szoba lakosa ismét megszólította. - Adsz nekem vizet, ha szépen megkérlek ? Nem is értem, hogy miért oda teszik. - Valósággal azt gondolta, hogy egy fiatal, kezdő ápoló tartózkodik a szobában, Jimin pedig gondolatban fejbe csapta magát, amiért úgy akart leülni, hogy a szép szemű tisztában van azzal, hogy ott van a szobában. Elindult a vízért, majd a kezébe nyomta, s miután kiürült a pohár tartalma, lépteit megrohamozva az ajtó felé indult, ám elmosolyodott, mikor meghallotta a barna hajú szórakozott hangját.
- Sayonara, rejtélyes fiúcska. - Kiáltott utána, hisz valóban nem tudta; találkoznak-e még valaha, nem is sejtve, hogy a számára idegen fiúcska egy-két napja, az ő szobájában tengeti idejét. Hiszen, ha belegondol az ember, ijesztő lenne hallani, hogy valaki őt figyelni pár napja, teljesen ismeretlenül.

Hétvége révén, Jimin már délelőtt a kórházba indult. Éjszaka sok gondolat járt a fejében, de csak egy valakiről szóltak azok. Tenni szeretne valamit a fiúért, s ki is gondolta, mit szeretne megvalósítani. Útja immár elsőnek nem a megszokott szoba felé irányult, hanem egyenesen az intézmény vezetőjéhez indult. Amint odaért, bekopogott, s egy női hang tessékelte be.
- Jó reggelt. - Hajolt meg Jimin a nő előtt, ki az íróasztal mögött üldögélt papírokat intézve.
- Oh...Jó reggelt. Segíthetek valamiben ? - Mosolyodott el. A nő a negyvenes évei végén járhatott, az apja után lett a kórház vezetője, amit örömmel fogadott.
- Én csak...szóval egy szívességet szeretnék kérni.
- Meglátjuk, miben segíthetek. Kérem, foglaljon helyet. - Jimin tette, amit kért, és az egyik ott elhelyezkedő székre ült le.
- Van egy vak fiú a kórházban...
- Jeon Jeongguk. Igen, nagyon életvidám srác, a helyzete ellenére. Láttam ahogy felnő itt, és azt kell, hogy mondjam, Dr. Jeon igencsak jó pót apa volt számára. Esetleg történt vele valami ? - Döntötte oldalra fejét aggódóan. Tényleg ismerte a fiút, nem beszélt vele sokat, de ő adott rá engedélyt akkoriban, hogy itt nőhessen fel a fiú Dr. Jeon keze alatt, s néha ránézett ő is az ott lakóra. Jimin azonnal szabadkozni kezdett.
- Nem, nem, dehogyis. Csak tudja, az öcsém itt van a kórházban, és egyszer véletlen mikor mentem volna haza, a kijáratot kerestem, de véletlen Jeongguk szobájába mentem be. Azóta én...szóval miután végzek az egyetemen, felülök a buszra, és eljövök idáig, hogy egy vak fiú szobájában, a széken ülve töltsem az időmet, mert valamiért nem bírok elszakadni tőle, és én csak nézni akarom őt, és tudni, hogy jól van-e. Tudom jól, hogy nem lát, de szeretném komfotosabbá tenni neki azt a helyet, ahol felnőtt, szóval én azért jöttem ide magához, mégha nem is biztos, hogy megvalósul, de szeretnék engedélyt kérni arra, hogy kifesthessem a fiú szobáját. Vagyis csak festenék neki a falra, állok mindent, ami kell hozzá, csak szeretném, ha nem egy üres, és fehér szobában kelljen élnie, még akkor sem, ha nem látja, de legalább tudna róla, hogy különleges, pont mint ő. - Talán sokat mondott, és olyan is kicsúszott a száján, amit nem tervezett elmondani, vagy csak nem is fogta fel, hogy kimondta.
- Ohh..elnézést, őszinte leszek, meglepett ezzel. Az eddigi évek során, ilyen vagy ehhez hasonló, még nem történt. Viszont rendes fiúnak tűnsz, és Jeonggukot is kedvelem, szóval kap engedélyt rá, szeretném, ha jó közérzete lenne, és tudja, igaza is van, mivel ő tényleg különleges, és hát...itt él, az szinte a szobája, sőt, a gyerekszobája, így megérdemli. Ja és...
- Jimin, a nevem Park Jimin, elnézést, hogy nem mutatkoztam be. - Hajolt meg egy aprót ültében, mire a nő elmosolyodott, s ő is bemutatkozott.
- Én pedig Min Eunjung vagyok. Nos, annyit szerettem volna még mondani, hogy mindent a kórház áll. A festékeket, az ecseteket, és minden mást, amire szükséged van, hiszen az intézmény egyik kórtermét szépíti ki, ami igazából nekünk is kedvez, ha fogalmazhatok így, szóval mindent mi állunk.
- É-én...nem is tudom, hogy mit mondjak. Nagyon hálás vagyok, nagyon szépen köszönöm. - Jimin arcán egy hálás vigyor terült el, s felpattant ültéből, hogy mélyen meghajolhasson a nő előtt. - Festhetnék esténként ? Tudja...Jeongguk nem tud róla, hogy én nála töltöm az időmet, viszont eddig általában akkor voltam, mikor aludt, és nagyon mélyen alszik, ezért gondoltam mi lenne, ha olyankor festenék.
- Hmm...rendben, engem nem zavar, míg nem hangoskodsz, vagy okoz gondot, amit nem hiszek. Néha egy-egy ápoló, vagy a fiú orvosa természetesen be fog menni, hisz egy adott időben, mindig leellenőrzik a betegeket. Szeretné már ma elkezdeni ? - Billentette oldalra fejét kíváncsian.
- Szerintem beszerzek mindent, holnap visszajövök, és neki állok a festésnek. Ígérem, nem fogok sokat költeni.
- Rendben, majd értesítem az ápolókat, hogy ne kergessék ki a szobából. Megadná, hogy hova utalhatom át a pénzt ? - Jimin bólintott egyet, s amint elintéztek mindent, már rohant is, hogy megvehesse a szükséges festékeket, s ecseteket. Mivel nem az egész szobát festi ki, vagyis nem az egészet egy színűre, így először úgy vélte, hogy nem kell vennie valami olyasmi anyagot, amit a földre teríthet a festék lecsöppenése miatt, de aztán meggondolta magát, s kerített valamit hozzá. Délután volt, mikor hazaért, így miután lepakolt, és evett valamit, leült, hogy megrajzolhassa a mintát, amit a falra szeretne festeni. Miután átgondolta az egészet, elismerően bólogatott, amiért végül úgy döntött, hogy vesz valamit a padló összepiszkolása elkerülésének érdekében. Amint végzett, lefüdött, és már ment is aludni, hogy másnap mindennel összekészülve mehessen teljesíteni kitűzött célját.

Sziasztok. Remélem tetszett nektek ez a rész is.
További szép napot mindenkinek ! ❤🧡💛💚💙💜