I see you blindly /Jikook ff. Befejezett✔

1.

○Írói pov.○

- JEON JEONGGUK. AZONNAL ÁLLJ MEG. MEGMONDTAM HOGY EZ VESZÉLYES. - Az orvos lihegve, s kiabálva loholt, a nevető fiú fiú felé, ki azzal szórakozott, hogy egy kórházi ágyon gurult végig a folyosókon, s előle csak úgy sorban ugráltak el az emberek, hogy ne üsse el őket, a fiatal bohókás fiú. Csak úgy szelte a folyosókat, el-el suhanva a kórtermek előtt. Az ott dolgozók, s a régóta ott tartózkodó betegek, mind mosolyogva és kuncogva nézték a fiút, mit eszelt ki megint, hisz mind ismerték már a fiút, s az eszelős ötleteit, amikkel nap mint nap meglepte őket. Egy fiatal fiú, ki élvezettel élte az életét, öröm volt rá nézni. Gyönyörű egy fiúvá cseperedett, csak sajnos nem látta magát, hogy milyen lett.
- KAPJ EL, APA. - Igen ám, Jeon Sungmin, ki Jeongguk orvosa volt, fiaként nevelte a fiút, aki mindenről tudott, hogy miért van ott ahol, miért nincsenek ott a ,,szülei,,. Dühös volt, természetesen dühöt érzett, mikor megtudott mindent, de ő Sungmint tekintette apjának, ő nevelte, ő az apja.
- Jungkook, felnőtt vagy már és ez egy kórház, még a végén megsérül valaki. - Dorgálta meg a fiút, miután végre elkapta az ágyat, s a fiú lelógatta rajta lábait.
- Nem hagyhattam ki. - Nevette el magát. Nem is igazán haragudott rá az orvos, mivel imádta, hogy a fiú mindent kiélvez, amit csak tud, hiába nem látja, mit csinál.
- Jól van, gyere, visszaviszlek a szobádba.
- Hadd szórakozzak még, kérlek.
- Nem Jungkook, menjünk vissza.
- Ahhj Apa, miért rontod el ? - Konyultak le ajkai, s a féfi karjába kulcsolta kezeit, hogy visszavezethesse a férfi, a szobájába.
- Nem rontok el semmit, szimplán nem akarom hogy megsérülj, te is tudod hogy veszélyes itt ilyeneket csinálnod, és ezzel most felülmúltad, az előzö csínyedet, mikor a recepciós pulton sztriptízeltél mindenki előtt.
- Hát nem hiába ez a legjobb kórház, van itt minden általam. - Nevetett fel jóízűen a fiú, ahogy visszagondolt, arra a napra, mikor Sungmin két takaróba bugyolálva teljesen felöltözött lényét, visszavitte a szobájába, miközben az ott dolgozók, szórakozásból pénzt dobáltak utánna, amin a fiú csak nevetett. Élvezte az életét, de tudta hogy valami hiányzik belőle, tisztában volt vele, hogy nem látja a világot. Ha belegondol az ember, jobb vakon születni, mint élni aztán veszteni. Nem látott Napsütést, a csillagos égboltot, kacagó csecsemőt, egy szerelmes párt, nem látott színeket, nem látta még magát sem, de jobb, mintha látott volna, s az el is sötétült volna, mintha csak egy vetítés lett volna, aminek vége szakadt. Örök életében eddig, mintha be lett volna kötve szeme, de ő így is élvezte az életet, élvezte, mert az övé volt, és ő irányította.
- Na, feküdj le, és aludj egyet a vizsgálat előtt. Nem szeretném ha fáradt lennél, és bealudnál közben, szóval iparkodj.
- Jól van, már alszom is. - S ahogy felmászott az ágyára, elhelyezkedett, már csak egyenletes szuszogása hallatszódott. A férfi egy sóhajtás kíséretében, elmormolt egy ,,egyszer ez a fiú a sírba visz,, mondatot, majd elhagyta a kórtermet.

- Park Jimin, mondtam hogy ne késs. Hol vagy már ? - Amint a fiú felvette a legalább tíz perce csörgő telefonját, anyja kissé ideges hangja fogadta őt.
- Mondtam már hogy úton vagyok, de azt is elmondtam, hogy egyáltalán nem szívesen jövök be hozzá. - Szűrte ki fogai közül, majd lerakta a telefont. - Nem hiszem el, hogy nekem is bekell járnom ide, nem is érdemli meg. - Mormogta hallkan maga elé. Aggódott, kezdetben még aggódott testvéréért. Aggódott mikor anyja felhívta azzal, hogy öccse kórházba került, de amint meglátta a kórterem ajtaja előtt a két rendőrt, dühös lett, s aggodalma elszállt, főleg miután megtudta, hogy miért is került kórházba a fiú, s miért vannak itt rendőrök. Jimin öccse, Minjun, egy buliból tartott hazafelé, ittasan vezetve, mikor is majdnem elütött két kis gyereket, kik még idejében arrébb ugrottak, az egyik kislány lába, a másik kilánynak a karja tört el a baleset során, a fiú pedig egy fába ütközött, miután elrántotta a kormányt. Jimin utálta ha valaki ivott, utálta, hogy öccse, majdnem megölt két kislányt. Nem akarta látni Minjunt, testvére majdnem gyilkos lett, s ezt rühellte. Hamarosan végre elérte a kórtermet, ami előtt unokatestvére állt.
- Na végre, hogy itt vagy. Tudod mennyire ideges volt anyukád ?
- Tudod, hogy nem is akartam eljönni. Nem akarom látni őt. - Felelte bosszúsan a fiatalabb.
- Ne mondj ilyet, kérlek. Ő az öcséd. Tudom, hogy rosszat tett és hogy felelőtlen volt, de nem utálhatod, a családod része.
- Majdnem elütött két kislányt, és azt várod tőlem, hogy megbocsájtsak neki ?
- Jimin, kérlek...- Sóhajtott fel szomorúan a lila hajú rokona.
- Nem Jin hyung, mond meg anyáéknak, hogy sajnálom és Minjunnak hogy jobbulást, de én nem tudok most ránézni. - Ajkait harapdálva, fordított hátat a fiúnak, majd elindult arra, amerről jött. Idegesen, és sietősen haladt a folyosókon, majd a lépcsőház ajtaját belökve, lecsúszott a hideg fal mentén. Térdeit felhúzta, s arcát tenyereibe temette. Nyüszítő hang szökött fel torkából, majd megdörzsölte arcát, s csukott szemekkel döntötte hátra fejét a falnak. Ült még ott egy pár percig, majd feltápászkodva a hideg kőről, ismét elindult, majd kisétált a lépcsőházból, s csak úgy kapkodta fejét a folyosón, majd elnézett az egyik irányba, s besétált egy ajtón, amire azt hitte a kijárathoz vezet, viszont tévedett, hiszen egy kórteremben találta magát.
- Huh ? - Körbe-körbe kapkodta fejét, s megtorpant. Hátra nézett, vissza az ajtóra, amin bejött, de kíváncsisága győzőtt, s halk, lassú léptekkel indult el, a szobában elhelyezkedő ágy felé. Lassan mikor tisztává vált előtte, hogy valaki igenis fekszik az ágyban, kissé meghökkent, de mikor látta, hogy alszik, közelebb ment. Ajkaival formázva a szavakat, hang nélkül olvasta le, mi van a kis táblára írva. Név: Jeon Jeongguk/Született: 1997.09.01./Itt lét oka: Vakság-Születése óta
Jimin szíve összeszorult az látván, hogy a fiú mióta megszületetett nem lát. Ajkai lefelé konyultak, ahogy a fiú nyugodt, kisimult arcára tévedt tekintete. Most nem látja őt, ha felnyitja pilláit se látná őt, és ez...elszomorította. Nem lát, csak hall. A rózsaszín hajú fiú, kissé remegő lábaival közelebb sétált, majd óvatosan tenyerét az alvó fiú arcára tette, s végig simított rajta, mire amaz felhúzta kissé orrát, s nyammogni kezdett, mire Jimin ijedten kapta el kezét, mintha rosszat tett volna, majd sietősen indult meg kifelé, gyorsan lelesve a szoba számát, s végre meglátva a kijáratot, kilépett a hűvös utcára.

Sziasztok. Remélem tetszett nektek ez a rész is. Nagyon bízom benne, hogy velem tartotok, és tetszeni fog nektek, mint a többi storym. Igyekszem a részekkel, jelenleg nagyjaból 7 van megírva előre, szóval kb 7 hétig nincsen gond.
Hamarosan érkezem a második résszel.💜
További szép napot mindenkinek ! ❤🧡💛💚💙💜