I see you blindly /Jikook ff. Befejezett✔

9.

○Írói pov.○

A két fiú anyukája halkan nyitott be a szobába, s különösen meghatotta a látvány, ahogy a két fia egymást öleli. Minjun aludt, de Jimin egyenesen anyukájára nézett, ki leült az ágy melletti székre.
- Örülök, hogy bejöttél hozzá. Nagyon hiányolt téged, minden nap rákérdezett arra, hogy hogy vagy és hogy esetleg nem jössz-e be hozzá.
- Sajnálom, hogy ennyire figyelmen kívül hagytam az ő oldalát, de csak az járt a fejemben, hogy miket okozott. De most már igyekszem gyakran bejárni hozzá. - Felelte, bólogatva párat, mintha ezzel akarná biztosítani szülőjét arról, amit mondott.
- Örülök, hogy megváltozott a döntésed, fiam.
- Én is, anya. Most viszont menj haza. Biztos vagyok benne, hogy jól esne neked egy forró fürdő és egy jó hosszú alvás is. Én itt maradok vele. Már nem megyek el, esküszöm. - A nő elmosolyodott szinte már-már meghatottan, s beleegyezett fia alkujába, így miután elköszöntek egymástól, Jimin egyedül maradt testvérével, ki már közel sem aludt, s talán hallotta Jimin utolsó mondatát, azonban nem említette meg.
- Hyung...mesélj nekem valamit. Rég hallottalak beszélni.
- Találkoztam valakivel...- Úgy érezte, hogy most már muszáj lesz valakinek elmondania, hiszen a saját érzéseit sem tudta még tisztázni, hogy mit miért tesz. A fiatalabb figyelmesen hallgatott, s valóban érdekelte őt, hogy miről beszél bátyja. - Véletlen történt, igazából. Mikor...meg tudtam, hogy mi történt veled, hogy mi történt az esetkor, én...talán nem is voltam teljesen magamnál emiatt és csak rohantam. Véletlen mentem be az ő szobájába, de amint megláttam, nem tudtam eljönni onnan. Tudod én azóta minden nap bementem hozzá...- Az elejétől a végéig mindent elmesélt testvérének, ki figyelmesen hallgatta végig a fiú mesélni valóját. - És...tegnap nekem ütközött a folyosón, de elsiettem onnan, mivel a férfi, aki az orvosa és az apja, szerintem felismert engem, vagyis, minden sejtésem szerint már lebuktam előtte, hogy éppenséggel bejárkálok én abba a szobába. Szóval szerintem már a fiú is tudja, hogy én ott ülök és nézem őt. - Sóhajtott fel gondterhelten, öccse pedig összeráncolta szemöldökét, hiszen egy valamit nem értett, amit Jimin is kihagyott a történések meséléséből.
- De várj, hogy nem vett észre téged a fiú, ha bent tartózkodtál vele ugyanabban a szobában ?
- Oh...Ő nem lát, Jeongguk vak. - A fiatalabban szinte bent rekett a levegő, és egy meglepett hang tört ki ajkai közül. A beállt csendet Minjun csengőhangja zavarta meg, a kijelzőről meg azonnal leolvasta, hogy anyja keresi, így fel is vette. Nem beszélt vele sokat, s amint elköszönt tőle, bátyja felé fordult.
- Anya azt mondta, hogy legalább háromszor hívott téged, de nem vetted fel neki. - Jimin összeráncolta szemöldökét és zsebeit kezdte tapogatni, viszont mikor rájött, hogy hol hagyhatta el, szemei kikerekedtek. - Mi az ?
- Basszus. Mikor Jeongguk nekem jött, elejtettem a telefonomat. Azóta már biztos megtalálta valaki. Aah, olyan szerencsétlen vagyok. - Biggyesztette le ajkait, s hátra dölz az ágyon.
- Úgy hiszem, hogy akkor viszont az orvosánál lehet. Biztos észre vette.
- De ha találkozok vele...
- Hyung, egyszer úgy is beszélned kell azzal a fiúval, most olyan vagy, mint egy zaklató, már bocsánat.
- Én is tudom, na. - Fújtatta, majd összefonta maga előtt karjait. - Csak nem tudom, mit mondhatnék, ha újra találkozok vele. - Jimin végül testvére mellett aludt, reggel pedig hamar felkelt, ugyanis még egyetemre jár, nem kéne sokat kihagynia. Épp időben ért be, bár ezt annyira nem tudhatta, hiszen telefonja még mindig nem volt nála. Taehyung szemöldökét felvonva nézett barátjára, ki csak egy kínos mosoly kíséretében megdörzsölte tarkóját, s leült mellé.
- Mégis hol voltál ? Rengeteg üzenetet hagytam, még hívtalak is. Hogy tudsz ennyire eltűnni ?
- Oh hát, szóval a telefonomat elhagytam a kórházban és még nem kerestem meg...Nem mellesleg pedig, kibékültem Minjunnal. Vele voltam egész nap, sőt, ott is aludtam, úgyhogy amint hazaérek, ruhástul zuhany alá állok. - Fintorodott el. Taehyung hatalmas vigyorral az arcán támaszkodott rá Jimin lábaira, majd felé hajolva, egy csókot nyomott a fiú szájára, ki kissé megilletődve fogta azt.
- Büszke vagyok rád. Örülök, hogy végre félretetted a dühödet és rájöttél, hogy az öcsédnek szüksége van rád.
- Hát engem meg kihagytok ? - Kuncogta el magát Hoseok, aki éppen most huppant le a Jimin melletti székre, így az említett került középre. Alig van olyan előadás, amin ők hárman együtt vannak, így mindig kihasználják az alkalmat, mikor ilyen eset adódik. - Chim, veled nem is találkoztam aznap, mikor Tae felhívott hozzád. Nem is volt még alkalmam szórakozni veled. - Morogta, s a fiú nyakába fúrta fejét, arcára puszilva. Az egyezségük előtt is ilyen közeli volt a kapcsolatuk, így alku ide vagy oda, de számukra nem volt furcsa, egy-egy puszi.
- Jesszusom, hagyjatok már, az emberek nem is tudom miket gondolnak már rólam, hogy egyszer az egyik csókol, aztán a másik. - Morrant fel. - Legalább zárt falak között csináljuk már.
- Mégis mikor, alig tudunk elérni téged !? Tudod hogy hajtanak a tánc próbákon ? Ki akarok már kapcsolódni.
- Jól van na. Hétvégén gyertek át, ígérem, nem megyek sehova. - A két szélső fiú összenézett, s azonnal egy vigyor került az arcukra.

Jimin úgy döntött, hogy ma visszafog menni a kórházba, de most nem teszvéréhez, hanem újból a vak fiúhoz. Elhatározta magát, hogy most majd meg fog szólalni, beszélni fog vele. Keze kissé remegett, mikor azt a kilincsre tette, s egy mély levegő után benyitott, ám annak ellenére, hogy úgy volt vele, most megteszi, ugyanolyan halkan tette meg lépéseit a székig. Az ágyban ott feküdt a vak fiú, látszólag aludt, azonban mikor le akart volna ülni a szokásos székébe, amit most is egy olyan hang kísért, ami azt jelezte, hogy a bútor fa lábai, már nem sokáig bírnak egyben maradni. Erre még csak megrezdült az alvó fiú. Jimin elégedetten dőlt hátra, s nyújtózkodni kezdett, azonban ezzel a mozdulattal sikeresen leverte a poharat, ami nem messze tőle helyezkedett el az egyik szekrényen. Jeongguk ijedten ült fel, Jimin pedig szintén felpattant, s beharapva ajkait nézett rá az ágyon ülőre.
- Te vagy az ? A rózsaszín hajú angyalom ? Ugye te vagy ? - Jiminben szinte megrekedt a levegő, s nem szólalt meg, csak hirtelen ötlettől vezérelve, kiszaladt a szobából, ami miatt Jeongguk csalódottan felsóhatjva huppant vissza az ágyába. A pink hajú, viszont nem ment tovább, az ajtó előtt állt meg, jó pár percbe tellett, mire teljesen össze szedte magát. Még ő maga sem tudta, hogy mitől ijedt meg ennyire, hogy még ki is sietett a helyiségből, hiszen ez eléggé pofátlan húzás volt tőle, ami nem is volt szándékos. Újra vett egy nagy levegő, majd újból benyitott a szobába és egészen az ágy elejéig sétált. Jeongguk érzékelte valakinek az érkeztét, s mikor megérezte a pink hajú illatát, meglepetten ült fel az ágyon.
- É-én vagyok az, Jeongguk.

Sziasztok. Remélem tetszett nektek ez a rész is. Tudom, hogy sokat késtem vele, sajnálom🥺💜
Tobábbi szép napot mindenkinek ! ❤🧡💛💚💙💜