havas esőtől átázott szívek | bárányfelhős téli novellák

8. dobozpiramis

– Olyan jól néz ki. – sóhajtott Connor, amikor a New Jersey bevásárlóközpontjában a hatalmas fenyő mellett felpakolt ajándékosdobozokhoz értek. Már pár bolttal korábbról kinézte magának a halmot, és el is gondolkozott azon, hogy hagyja a többieket tovább vásárolni, ameddig ő leül a vele szemközti padra, és lerajzolja minden apró részletét. – Kár, hogy tudom, mind üres, és csak össze vannak ragasztva, hogy úgy nézzenek ki, mintha lenne súlyuk.

– Hát ez így eléggé lehoz az életről. – húzta Jared a száját. – De legalább kurva magasra vannak pakolva.

– Biztos, hogy utána mindent csak kidobnak, mintha ez az időszak nem terhelné eléggé a környezetet. – sóhajtott Evan.

– De attól még legalább magas. Még én sem érném el a tetejét. – kulcsolta ujjait Alana Jaredére.

– Azért annyira nem magas. – rázta fejét Jared. – Nézz magadra. Különben is, tizenegy évig kosraztál, csak tudsz ugrabugrálni.

– Hidd el, hogy nem tudok. – a lány először ki akarta hagyni a pláza közepén való nekifutásból ugrást, Jarednek percekbe tellett, mire meg tudta győzni.

Alana felkészült, három métert sétált vissza, kicsit megrugóztatta a térdeit, majd minden erejét beleadva már nekiindult volna, amikor Evan újabb ötletet adott a köztéri megszégyenülés helyére, amivel bebizonyíthatták, mennyire is magas a halom.

Connort csak belelökték a képbe, mondván, hogy elég magas, meg vékony ahhoz, hogy elég jó legyen a fotó vele, így lett még hónapokkal később is Evan háttérképe a barátja, ahogyan a karácsonyi csomagolópapíros csili-vili dobozpiramis előtt úgy, mint egy megrémült óvodás. Mondani sem kell, Connor gyűlölte a fényképet.