Kék parázs [[Dabi x Reader]]

10. rész◍

Mikor felkeltem, szörnyen fájt a fejem. Szívesen pihentem volna, de nem volt valami kényelmes ágy, amin aludtam. Azért annyira nem érdekelt, hogy miért van ez, úgyhogy csak nagy nehezen nyitottam ki a szemem. A szobában félhomály volt. Mikor jobban körül néztem, hamar rájöttem, hogy fogalmam sincsen hol vagyok. A hirtelen döbbenettől azonnal felébredtem és kétségbe esetten néztem körbe, hogy mégis hol a fenébe vagyok. Hiába próbáltam vissza emlékezni, mit keresek itt, azt sem tudtam megmondani hol lehettem tegnap este. Vagy azelőtt este. Nem tudtam eldönteni, hogy ez normális lenne e a helyzetemben, úgyhogy megpróbáltam kinyitni a szoba ajtaját. Nem nyílt. Viszont, ahogy közelebb húzódtam, hallottam, hogy valakik éppen egy elég heves vitát folytatnak.

-Mégis hogy érted azt, hogy valószínűleg az emlékezete 30%-a elveszett?!

-Hidd el, ha tudtam volna, hogy ez lesz nem ütöttem volna ki ilyen hosszú időre. De mintha ezt én döntöttem volna el!

-És most? Mi a fenét kezdjek vele?

-Mondjuk kérdezd a főnököt.

Elmentek. Fogalmam nincs kik lehetettek azok és hogy kiről beszéltek. Bár van egy sejtésem, hogy én lehetek az. Vissza ültem az ágyra és felmértem a „szobám” berendezését. Egy ágy, két apró ablak, a fal tetején, éppen akkorák, hogy valamennyi fény bejöhessen és egy kopott asztal, székekkel.
Nem tudtam tovább gondolkodni az irigyelni való bútorzaton, mert valaki egy kulcsot forgatott meg az ajtóm bejáratának zárjában.
Egy fekete hajú, izzó kék szemű, sebhelyes alak jött be.

-Tudod hol vagy?-kérdezte közönyös hangon.

-Nem-válaszoltam egy kis gondolkodás után.-Tudnom kéne?

-Nem igazán tudom. Mire emlékszel?-mondta ezt már sokkal inkább úgy, mint egy embernek.

-Nem igazán tudom... Talán ott leragadtam, hogy jelentkeztem a UA-be. Gondolom az előbb rólam beszéltek kint.

-Igen... Azt sem tudod én ki vagyok?-fürkészett tekintetével.

-Kellene?-zavarodtam teljesen össze.

-Hát...-gondolkodott-elég jól ismersz. Vagyis ismertél.

-T-tényleg? Ne haragudj. És... amúgy, mégis hol vagyunk?

-Ez elég bonyolult. Mit szólnál, ha bemutatnám a többieket? Valószínűleg rájuk sem emlékszel-ezzel felállt, és az ajtó előtt visszafordult, kérdő tekintettel.

Felálltam én is ezzel jelezve, hogy mehetünk. Követve őt ezen az eléggé lepukkant és fura helyen, egy szobába nyitott, ami egy kocsma volt, de sokkal szebb mint a folyosó amin átjöttünk. Ha jobban körül néztem, láttam hogy valószínűleg nem régen eléggé fel volt dulva a hely. Néhány helyen ütődések a parkettán, vagy kiborult italok megmaradt foltja és a fal egy része olyan volt mintha egy lyukat foltoztak volna be. Mivel nem tudtam mire vélni ezeket, nem törődtem velük, hanem a minket körülvevő, kíváncsi szempárok tulajdonosait figyeltem meg. Mindössze egy lány volt, (aki elég furán, elpirulva nézett rám) a többiek mind férfiak voltak, bár az egyikőjükről csak az öltönye miatt gondoltam, de arca nem volt, csak feketelyukra emlékeztető alakja. Érdekes alakoknak tűntek, de ahogy gondolta a sebhelyes tag, nem emlékeztem rá, hogy valaha is találkoztam volna velük.

-Szóval te vagy Y/N. Üdvözöllek. Én Shigaraki Tomura vagyok és ők itt a társaim. Szerintem lesz időd megismerni újra őket, úgyhogy most nem is mutatok be mindenkit egyesével. Dabira bíztalak, szóval ő tud neked segíteni és őt keresd ha bármi kérdésed van.

-Mire emlékszel a múltadból?-kérdezte az öltönyös.

-Talán arra a napra, amikor jelentkeztem a UA-be.

-Ó igen... Azt tudnod kell, hogy oda sajnos nem vettek fel. De igazságtalanság miatt. Így kerültél hozzánk. Mi szívesen fogadtunk miután ők megalázva téged, elküldtek-mondta Shigaraki.

-Tényleg? Hát.. ez esetben köszönöm, hogy befogadtatok, de.. nekem van családom. Ők hol vannak?

-Azt sajnos nem tudjuk. Egyedül voltál mikor rád találtunk.

-Értem-mondtam elcsukló hangon. Nem tudtam elképzelni, hogy hirtelen mi történhetett velük, de nem tehettem mást, minthogy elfogadtam.

-Szóval megnyugodhatsz, itt nem esik bántódásod. Viszont arra kérünk, hogy ne hagyd el az épületet és maximum Dabival mehetsz ki, vagy más tagokkal az én engedélyemmel. Ennyi szabály van csak. Rendben?-mondta Tomura.

-Persze, gondolom ezelőtt sem volt ezzel gond-néztem körbe megerősítést várva.

-Természetesen nem. Most pedig nyugodtan foglald el magad, amivel szeretnéd.

Dabi felé fordúltam. Most jutott eszembe, hogy a szobába még a nevét sem kérdeztem meg.

-Körbe vezetnél kérlek?

-Persze, gyere csak-engedett ki az ajtón.-Most a legtöbb tag elmegy, úgyhogy csak holnap ismerheted meg őket, de ne aggódj, jófejek.

Hamar körbe értünk, úgyhogy elköszöntem Dabitól és a szobámba mentem. Azaz az új szobámba. Azt mondta Dabi, az előző csak ideiglenes volt. Ahogy beléptem azonnal izgatottá váltam. Ez már sokkal szebb volt, tele bútorokkal. A szekrényekbe volt pár egyszerű ruha, cipők és pár kiegészítő. Az ágy sokkal kényelmesebb volt, ráadásul francia! Egy tágas ablak volt, ami gondolom a hely udvarára nézett, de eléggé eltakarták a kilátást a fák, és bokrok.
Mikor az ablakon át nézelődtem, éreztem hogy valami felém közeledik. Mikor megfordultam nem volt ott semmi, de a következő pillanatban érzetem, hogy egy kéz nehezedik a fejemre. Úgy éreztem bele markol az elmémbe. Hirtelen összeestem. Párat pislogtam, és elnyomott az álom, vagy nem is tudom mi. Mintha kikapcsoltak volna rajtam egy gombot.

((Sziasztoook! Végre valahára sikerült befejeznem ezt a részt. Nagyon sokat kellett agyaljak, mert egy teljesen más elképzelésem volt, de szerintem ezt mindenki jobban fogja élvezni;) Köszönöm a visszajelzéseket, örülök, hogy vártátok a részt, ami remélem tetszett nektek! Hogy egyértelmű legyen, itt már teljesen elvonatkoztatok az alap történettől (csak hogy ne legyen félreértés)!
Mindenkinek kellemes ünnepeket és szerencsés, élménydús új évet kívánok!♡))