Larry Stylinson Oneshots

Tanár úr

Egyrészes könyvem első részeee! Fogadjátok sok szeretettel, remélem tetszeni fognak ezek a kis szösszenetek. Jó olvasást!

4 év telt el azóta.
4 éve hagytam ott a gimit, ballagtam el.
4 éve hagytam ott Londont.
4 éve hagytam ott őt. Akibe mindennél jobban bele voltam esve.
4 éve, hogy minden nap rá gondolok. A csodálatos kék szemeire, a formás fenekére, az alacsony termetére. Mindennél gyönyörűbb volt... Hamar vége lett. Vicces, mert nem is igazán volt. Gyerekes rajongás volt csupán, ő ezt hitte, és még mindig ezt hiszi. Azt hiszi, hogy elfelejtettem, hogy kivertem a fejemből. Nagyot téved, mert ha nem gondolok rá egy nap százszor, akkor egyszer sem.

Ma visszaköltözöm Londonba. 4 évig éltem Európában, egy kis országban. A nyelv nagyon nehéz, még máig sem tudom magam teljesen jól kifejezni, az akcentusom pedig szörnyű.
Ilyen-olyan munkákból éltem mindig, Magyarországon belül is utazgattam össze-vissza.
Édesanyámhoz költözöm be addig, amíg nem döntök, mi lesz. Nem tervezek Londonban maradni, továbbra is az utazgatásnak szeretnék élni.

Megszeretném keresni őt. Mindenképp látni szeretném Louist. Így hívták. A tanárom volt. Ezért nem lehet köztünk semmi. Vagyis nem lehetett. Már nem állhat közénk semmi.
Az is lehet, hogy már nem is dolgozik az iskolában. Ezt is felvetettem egy párszor, de annyira szerette a munkáját, hogy nem lépne ki. Lehet már gyereke is van. De nekem akkor is meg kell találnom. Látnom kell, mi van vele.

Idegesen túrtam a hajamba, ami már jóval túlnőtte a megengedettet, egyszer sem volt még ilyen hosszú. De most a legkevésbé sem ez érdekel. Összegumiztam és lementem vacsorázni.

-Harry, milyen újra itthon? - kérdezte anya mosolyogva. A mosolya azonnal az én ajkaimat is felfelé görbítette. Annyira gyönyörű...

-Jó. - feleltem. Soha nem voltam a szószátyár típus. Ha nem volt muszáj beszélni, halk voltam, és inkább meg se szólaltam.

-Fiam! Tudod, hogy nem szeretem mikor csak egyszavas válaszokat adsz. - csóválta a fejét.

-Tudom, bocs anya. - mondtam halkan.

-Még az iskolában dolgozik. - mondta egy kisebb csönd után. Kérdőn felhúztam a szemöldököm, de hamar leesett kiről beszélünk.
-A húgod osztályfőnöke.

-Gyerekes rajongás... - motyogtam az orrom alatt.

-Hm?

-Azt mondta, gyerekesen rajongok érte...
-Igaza volt. - tettem aztán hozzá.
-Eleinte. Aztán mikor elballagtam, hiányzott. Pedig nem is voltunk együtt, csak az osztályfőnököm volt.

-Azt mondtad, egyszer csókolóztatok.

-Igen anya, de... Azonnal elhúzódott és jött a szokásos 'tanár vagyok, te diák, ráadásul kiskorú' szöveggel.

-Harry, te is tudod, hogy igaza volt. - bólintottam aztán tovább ettünk, csendben.

Vacsora után bevállaltam a mosogatást, anya hadd pihenjen. Én pedig gondolkodtam. Mindenen. Felidéztem az iskolás éveimet, aztán a költözést... Mindent, egészen máig.
Mikor végeztem a tányérokkal, sóhajtva ültem le a kanapéra anya mellé.

-Mikor jön haza táborból a hugi? - vettem a kezembe a telefonom.

-Holnap. Oda jössz velem érte?

-Nem. - vágtam rá. - Ha veled megyek, Louis biztos tudni fogja, hogy én vagyok. Ha pedig nem... És valahol találkozunk akkor van esély rá, hogy nem ismer meg.

-Mit tervezel? - pillantott rám anya.

-Semmit. Egyelőre. De jobb amíg nem ismer meg.

-A húgod mondani fogja neki, hogy itthon vagy.